Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-14 / 7. szám

IRODALOM

János árva gyerek volt. Panka mamánál szolgált, a révcsárdásnál. Panka mama befogadta őt, és sose felejtette el hangoztatni, hogy úgy tartja, akár az édesfiát.

Mert édesfia is volt: Misu, a révész.

így esett, hogy a lakodalmuk is egyszerre történt. Panka mama felkereste Hunya Mihályt, az öreg gátőrt, kinek két lánya volt eladósorban: Annuska és Róza.

Édesfiának Annuskát, a barnát nézte ki, a szelídebbet. A szőke, a vadabbik — gondolta — jó lesz Jánosnak.

Ügy, okoskodott, hogy Jánosnak kell a gyámolítás, ha ő szárnyára bocsátja. Márpedig János kirepülőben volt a révcsárdából, mert megkapta a gátőri állást, s vele szolgálati lakásnak a bátori őrházat. Neki van szüksége tűzről pattant menyecskére.

Misu, az édesfiú itthon marad, ide hozza az asszonyt, Panka mama kormánya alá, ide a kezesebbik a megfelelő, a jámbor Annus; az a csikó, amelyik nem dobja le magáról a hámot.

A páros esküvő októberben megtörtént.

János és Róza nekifogtak a fészekrakásnak. Szívük tele volt az önállóság hatalmas, boldog érzésével. Ketten voltak, s hogy bejött az őszi sár, meg a nagy téli hó, még csak hivatalosfélék se vetődtek be hozzájuk. Ők se igen mehettek sehova, mert a telefonnál mindig kellett

Egyszer, mikor látnak, akkor hálából mindent odatennének elébe, amit a házban csak fellelhetnek.

— Nézzék csak, máma János estéje vanl — kiáltott Panka mama.

— Az van — vigyorcdott el János pirosán a felesége oldala mellett.

János és Róza innen ültek az asztalnál, Panka mama az asztal túlfelit egymaga elfoglalta, a két könyökét otthonosan szétterítette, és mindjárt cigarettára gyújtott.

Az asztal két végén jobban csak üresen volt a hely.

Panka mama azt mondta Annuskának: hozd ezt kislányom, hozd azt, kislányom.

Misu bor dolgában járt.

Róza feszesen ült és illedelmesen mosolygott.

Panka mama megcsókolta Jánost a két arcán újra, a felfedezett névnap örömére.

— Látod — kiabált Panka mama —, ez az én másik kisfiam, ez az én hűtlen Jani fiam Mondd csak meg a kis feleségednek, milyen anyád voltam én.

— Jó — mosolygott piros arccal János.

— Rendesen viselkedik legalább? — kérdezte Panka mama Rózsikétól, kinek eleven szeme tele volt várakozó figyelemmel.

— Rendesen — nevette el magát Rózsika.

— A kormányt, azt tanuld meg, sose engedd el kislányom.

— Nem is — mondta Rózsika pajkosan.

— Ha nekem elkapatod, téged fejbészlek meg.

— Ejnye, sógorasszony, hát meg se köszöntesz?

Akkor Annuska odajött. A látni nem merő tekintetét sógorára emelte, még amolyan szégyellős mosoly is átrezzent helovány arcán.

— Hát akkor, Isten éltessen. — A nyelvét irulva-pirulva beledugta a borba. Majd a még csaknem teli poharat odatartotta Misunak.

— Nem szoktam én ezt — szabadkozott. Misura nézett, mint ki a szavára jóváhagyást vár.

— Azért leülhetnél — mondta a sógor.

— Ülj már le — mondta Panka mama is. — Sose akar leülni.

Annuska Panka mama felé fordította engedelmes tekintetét.

— Az aranygaluskát be kell hoznom.

— Van még, gyerekek, aranygaluska — újságolta Panka mama a vendégeknek. A tíz ujjatokat is megnyaljátok.

Annuska már nem volt ott. Észre se lehetett venni, hogy eltűnt. Csak aztán jött az aranygaluskával.

— Ejnye, kislányom, mikor tanulod meg, hogy porcukor is kell az aranygaluskához. — Némi rosszallás lengett át Panka mama jóságos, szőke képén.

Annuska egészen belepirult.

— Jaj — szökött ki belőle, s tenyerét mindjárt ijedten a szája elé kapta.

Róza nem emlékezett, hogy valaha porcukrozták volna odahaza az aranygaluskát. Porcukrot nem is igen láttak. S most megértett valamit a nővére helyzetéből.

Szebe fényi Leheh

valakinek lenni. De nem is kívánkoztak. Egymás társasága teljesen elegendő volt nekik.

így azután a mézeshetek hónapokká nyúltak. Míg karácsony másnapján a hosszú lórumozásba beleunva Róza így szólt kedves szájának kis bűnbánó csucsorításával:

— Annuskáék vajon mit csinálnak? At se voltunk náluk azóta se... Ugye, milyen testvér vagyok? ..,

— Milyen volnál, kedves — vigasztalta János —, hát tudtunk menni? Ezt az átkos telefont itt lehet hagyni? Egy percre is?

— Itt vannak kőhajításnyíra, az az igazság, és nem is látjuk egymást.

— Most láttad, disznóöléskor Itt voltak.

— Ök itt voltak, de mi még nem voltunk.

— Hát nézd — szólt kis töprengés után János —, tán az, hogy karácsony van, ez a telefon is karácsonyol tán kicsit, magam is rühellem már. Panka mama biztos elmond mindenféle háládatlennak. Csak aztán, ha az ügyelet csönget...

— Sietünk — jött tűzbe Róza, kipirulva felpattant.

Öltözéshez láttak.

Róza fogta a kis ruhasöprűt és lepelyhezte Jánost. János begombolta hátul Róza ruháját, buta ujjakkal.

— Kész vagy-e már? — Nem győzte kivárni Róza.

Aztán egymásra mosolyogtak. Megcsókolták egymást.

Panka mama összecsapta a tenyerét. A hangja még nagyobbat dörgött.

— Nem igazi A tékozló fiú — és összecsókolta Jánost. Hatalmas, cuppanós puszikat kent a képére.

— Haragudnom kéne — mondta utána.

De annyira őrült, hogy csak János szégyellte magát, amiért eddig nem jöttek. Panka mama minden szava, amiket csak úgy eldobált, a leikéig hatolt.

Az ivóba, hogy beléptek, ránézett az asztalra, a lócára, ahol azon az első estén ült, amikor Panka mamához benyitott, és nem tudta ml lesz, hogy lesz vele. S akkor Panka mama elébe tette a meleg vacsorát, meg kihozta a csergét a lócára. Az életét akkor nem tudta volna így elgondolni.

Az ivó szunyókált most, ásított benn az üresség. A kármentö betámasztott lécrácsai akár a hétalvó lehunyt pillái.

Nagy, meleg hópárnák közt aludt a révcsárda. Nincsenek Ide most utak. se vízen, se szárazon. A benne élők hétszámra nem látnak embert.

Majd hozzátette némi bohékás dicsekvéssel:

— Készen kaptatok öreg anyátoktól két jól dresszírozott legényt. De sokat is bajlódtam vélük, míg embert sikerült belőlük faragnom.

János csak mosolygott, lesütötte a szemét. Röstelkedett cseppet Panka mama túlzásain, meg szeretettel is gondolt rá. Vagy inkább a hálát érezte. Meg szerette volna a feleségének is mondani, hogy azért nem egészen úgy volt.

Mlsu bort töltött, és maga is leült.

Róza Annuskát nézte. Annuska halkan járt a házban, nem is lehetett észrevenni. Barna feje beleveszett a szoba homályos sarkaiba, finom vonásai feloldódtak, elcsúsztak a fényben.

Annuska hideg csirkét tett az asztalra, egy kicsit sutácska, az új asszony még gyakorlatlan mozdulatával.

Róza nézte Annuskát, lopva vizsgálgatta.

Annuskának tétovák, félénkek voltak a mozdulatai. A járása olyan volt, mintha bujkálna a szobában, mindenki elől bujkálna. És amikor ránézett valakire, tekintete engedelmes volt. Róza a nedves csillogást kereste a tekintetében, amit jól ismert lánykorukbél.

Most ezt nem találta, de a tekintete olyan volt, mintha nem merné látni, akire néz.

Róza megdöbbent: hiszen ez tisztára anya, a legkisebb mozdulata is. Még az is, ahogy a kisujja eláll a többitől, a keze mozgását egy fokkal még tétovábbá teszi. Ez azért nem látszott ennyire azelőtt. Mondogatták a családban, hogy anyára ütött. De hogy ennyire? ...

Az asztalnál felemelték a poharakat. Annuska pedig megállt a távoli, homályos kuckóban, éppen úgy, mint anya. Ott valamit tett. De lehet, csak várakozott, hogy sorra kerüljön újra, ha valamit ki kell vinni, meg be kell hozni.

János volt, aki megkérdezte, miközben a poharak a köszöntésére emelkedtek:

— És Annuska?

— Annuska majd jön — mondta Panka mama, és elindította közben a koccintást.

Annuska szólt valami nagyon csendeset, nagyon szerényét a sarokban, amiből alig lehetett annyit hallani, hogy ő bort nem kér, az összecsendülő poharak zaja elnyomta a hangját.

De János csak forszírozta:

Szíve hevesen megdobbant. Mindjárt anyásán megrakta aranygaluskával János tányérját.

János nézte a felesége kezét, s biztos, asszonyos mozdulatait.

Panka mama elmesélte, hogy Jánosnak ő szerzett állást.

— Etettem őt, hajlékot adtam neki. A magam ágyát adtam oda — sorolta Panka mama mindazokat a jótéteményeket, melyeket János neki köszönhet.

— Tud-e az ember más lenni, mint aminek született? — kérdezte magától Róza. Annuska annyira hasonlít anyára. Szánta Annuskát, és nem tudott gondolatban sem a helyére beleilleszkedni.

Ö volt, aki csakhamar Indított, mert a telefont nem lehet sokáig őrizetlenül hagyni. János még maradt volna, még elüldögélt volna.

De Róza türelmetlen volt, csaknem erőszakos.

— Hová rohantok?! Egyszer Idetoljátok a képeteket, s akkor is rohantok! — méltatlankodott Panka mama.

— Muszáj, drága anyuska, muszáj!

Róza, míg Panka mamának így felelt, megcsókolta gyöngéden a nővérét, az arcát, utána megsímogetta, utána csaknem elsírta magát.

János széttárta a karját: mit lehet tenni ez Ilyen erélyes asszonyok ellen!

Hazafelé alig szóltak egymáshoz, csak összebújtak a havas úton.

Mikor az őrház fekete sipkája előbukkant a gát mögül, Réza szaladni kezdett, kislányosan kapkodta a lábát, havakat markolt fel, s visszadobálta Jánosra.

Az ajtót gyerekes szelességgel feltépte. S ahogy a fészekmeleg a nyakukba ömlött, oly kimondhatatlanul boldog érzés volt.

— Itthon vagyunk — szaladt ki Rózából a megkönnyebbült sóhaj. — Itthon, a magunkéban.

Beleszaladt János karjai közé, és sírt. Meg-megrázkődva sírt. Tán az örömtől, tán valami bánattól. Az is lehet, a kettő összefolyt egyetlen könnypatakba. Az is lehet.

János tanácstalan tartotta karjai közt asszonykáját, tömött szőke haját meg-megérintette az érdes tenyerével. Ml van ezzel, hogy annyit sír mostanában? — kérdezte magától.

— Te, Róza!? Kicsi Rózám! — fénylett fel János szemén a felfedező sejtés.

— Azt hiszem .., Igen — rebegte Róza, fejének kurta kis biccentése volt a megerősítés. S könnyein áttört a várandós anyák üdvözült mosolya.

Lelkes

kultúrmunkást

köszöntünk

Húsz esztendeje lesz augusztus 16-án, amikor Koncz Béla eljegyezte magát a CSEMADOK-kal. A lelkes, jőmegjelenésü fiatalember éjt nappallá téve járta a falvakat, és sorra alakította a CSEMADOK csoportokat. A Felső-Ipoly vidékén majd minden szervezetnek Koncz Béla a „keresztapja“.

Pedig abban az időben nem is volt olyan egyszerű az előkészítés. Sok akadályba ütközött, mfg végül sor kerülhetett az alakuló közgyűlésre. Voltak borúlátók, akik félremagyarázták a CSEMADOK küldetését, s mindent elkövettek, hogy megakadályozzák létrehozását.

Alig kezdtek el tevékenykedni a magyar kultúra fáklyavivői, s máris megindult a mezőgazdaság szocialista átszervezése. Mivel a CSEMADOK bátran kiállt a szövetkezetek alapítása mellett, a helyi csoportokból az aggályoskodók félreálltak. De sokkal több akadt a CSEMADOK vezetői, tagsága között, aki a közös szervezésének élharcosává vált, és azóta is vezető funkciót tölt be a szövetkezetben, lényegében ez a magyarázata annak, hogy a CSEMADOK és az EFSZ kapcsolata legtöbb községben a legmeghittebb.

Koncz elvtárs lelkes, hozzáértő szervező, azért 1952-ben őt bízták meg az akkor létesült besztercebányai kerületi titkárság megszervezésével. A vezető titkári funkciót nyolc éven keresztül töltötte be, egészen a CSEMADOK apparátusának átszervezéséig. Azóta járási titkár Losoncon. Amíg meg nem alakult a nagykürtösi járás, az egész Ipoly mentét járta a közkedvelt funkcionárius, örömmel ment a tagság közé, mert érezte, hogy várják tanácsait, kiváncsiak a véleményére, s tudták, hogy van véleménye, amit nyíltan, őszintén ki is mond.

A közelmúlt nehéz években naponta látogatták a járási titkárságot. Sokan kíváncsiskodtak: vajon megváltozott-e Koncz Béla véleménye? A rosszhiszeműek csalódottan távoztak. Az őszinte úton járók pedig megerősödve, abban a tudatban, hogy nem csalódtak. — Gerinces ember a mi titkárunk. Igazi internacionalista — mondogatták. S valóban az, aki ezernyi csalódás ellenére kommunista hűséggel áll a marixsta-leninlsta eszmék mellett, s világosan látja, hogy az itt élő népek együttélésének alapja az internacionalizmus.

Az eltelt két évtized alatt százak, ezrek harcos, őszinte embert ismertek meg Koncz Bélában. Ami a szívemen, az a számon — volt a jelszava. Persze, mindig akadtak olyanok, akiknek ez nem imponált. Talán a legrégibb CSEMADOK funkcionáriust azért nem hívták meg Komáromba, hogy országos szinten kapja meg a CSEMADOK 20 éves fennállása alkalmából az alapító tagoknak kiosztott emlékérmet és díszoklevelet.

Koncz Béla nemcsak tanított, hanem tanult is. Több tanfolyamnak volt a hallgatója, s jóval túl a negyvenen a fülekl gimnáziumban érettségizett. Érezte, tudta, egy munkáskáder csak úgy tud lépést tartani a fejlődéssel, ha folytonosan képzi magát. Különösen a mai bonyolult világban fontos a tisztánlátás, s ezáltal az elvhűság.

Koncz elvtárs két évtizede hagyta ott a bútort formáló gépeket, s lett a kultúra apostola. Az évek elszálltak, de ő megmaradt fiatalnak, s ma Is olyan rugalmas, mint a kezdet kezdetén. Fiatalos, pedig február 16-án átlépi az ötödik X határát.

A jubileumi évforduló alkalmából szívből köszöntjük a lelkes kultúrmunkást, s további munkájához erőt, egészséget kívánunk. —tt—

Щ konifwk

Bertha Bulcsú:

At a Styx folyón

Tizennégy novellát és egy kisregényt nyújt át kötetében Bertha Bulcsú az olvasóknak. Novellái nosztalgikusan idézik a tovatűnt nyarakat, a fiatalság szivárványszép és nehéz évelt. A címadó kisregény a Tanácsköztársaság idejében a tiszai offenzíva drámai napjaiba vezeti az olvasót. (Ära 24,— Kčs)

Lénárd A. Sándor:

Egy nap a láthatatlan házban

A ház lakója, aki csengő és óra nélkül éli napjait, azt a látszatot kelti, hogy a könyv szerzőjének élete magányos. Pedig nincs így, mert tizenhárom nyelven ír és beszél, a fél világot beutazta már, s korunk kultúrájának legjelentősebb képviselőivel tart fenn levelezést. (Ára 19,— Kčsi

Németh László: Utolsó kísérlet

A könyv négyrészes. Az első rész. a „Kocsik szeptemberben“, egy paresztgyerek küzdelme — az apával

a falun túli világot jelentő taníttatásért. A második részben az „Alsóvárosi búcsúdban, Jó Péter bíró nagybátyjához, egy katolikus püspöki székhelyre kerül, s mind piarista diák éli át a háborút — s a forradalmat. A harmadik rész „Szerdal fogadónap“ az ifjúságáról szól. A negyedik rész, a „Másik mester“ az elvont eszmék biológiai beérése a nővel szemben való lezáró rövid kép.

Csurka István: Nász és pofon

A 36 éves író szigorú rostálással három kötet anyagából s néhány kiadatlan írásából állította össze a novelláskötetet. (Ära 26,— Kčs)

Fehér Klára: Narkózis

A közismert írónő ÚJ műve négy mai izgalmas, fordulatos lebilincselően érdekes történet szálait bogozza. A műtőasztalon élet-halál között vergődő asszony végiggondolja az élet értelmét, szerelmét, barátságot, féltékenységet. A másik egy orvos kalandja, aki kongresszusra utazik, és végül egy krimibe kerül bele. A harmadik, a kis-tisztviselő, akinek teljesül élete nagy álma — autóúttal indulhat Görögországba, de magával kell vinnie utált főnökét. A negvedlk egy újságíróról szól. (Ära 11,— Kčs)

I

<