Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1969-08-02 / 31. szám

KOPRÉ JÓZSEF: A VEKKERÓRA Öregember, nem vén ember — tart­ja a közmondás. Ezen a véleményen van Marjai bácsi is. Ma ts hegyesre feni a bajúszát, mint valamikor 69-es katona korában. Mert, mint mondani szokta: bajusz nélkül nem ember az ember! Ha nincs bajusz, lüttek a te­kintélynek. Csöndes délutánokon ez a beszéd­téma a padokon, a lócákon a hason­szőrű nyugdíjasok körében. Előkerül egy darabka múlt, egyik is, másik is told hozzá egy nyúlfarknyi emléke­zést. Leginkább Marjai bácsi viszt a szót, a többiek csendesen hallgatnak, pipáznak, apró füstfelhőket eregetve maguk köré. — En például a bajuszommal, na meg a vekkerórával hódítottam meg a feleségemet lánykorában! — mond­ja Marjai bácsi. Hamiskásan mosolyog és várja a hatást. A mellette ülő Fazekas, nyugdíjas pöstás_ hitetlenkedve néz rá. .,— Hát annak meg mi köze a ba­juszhoz? — Ezt mán én sem értem — rik­kant bele egy sovány kis emberke. Marjai bácsi föltekeri a dohány­zacskó maszatos zsinegét, és komó­tosan nekidől a lóca támlájának. — Az úgy volt, hogy már egy hó­napja udvaroltam Esztinek. Ágasko­dott bennem a nősülhetnék. De, csak nem akartam vele előrukkolni. Mert a szándék az nem elég az üdvösség­hez. — Még mindig nem értem, hogyan kerül ide a vekkeróra — türelmetlen­kedik Fazekas. — No, várjon csak türelemmel... Szóval kipödörtem a bajuszom, ktsu­­vikszoltam a rámáscstzmám. Mert az volt akkortájban a divat. Elmentem Esztiékhez. Kedvesen fogadtak. Terí­tettek és kínálgattak, hogy ne ké­ressem magam. Komótosan eszeget­tem. Egyszer csak Eszti odalép a sublódhoz, és leveszt a vekkerórát. Csavargatja, mivelhogy neki reggel ötkor kell kelni. Mondom neki: „Té­ged ez ébresztget reggelente?" Azt mondja: „Ez, János." „Na, mondom, de szívesen ébresztgetnélek én, még a kis papucsodat is ráhúznám a lá­badra. Mire ő: „Hát ébresztgessen, ki tiltja meg magának, János." Bort töltött, iszogattam, évődtünk egymással. Már nem tudom hányadik pohár után lehettem, de csak nem hagyott engem nyugodtan az ébresz­tőóra! Arra gondoltam, ha ez most nem lenne, én ébresztgethetném Esz-FEKETE ISTVÁN: TÜSKEVÁR. Egy vakáció története elevenedik meg a regény lapjain. Két pesti diák — Tutajos és Bütyök — a Kis-Balaton sás- és nádtongeré­­ben tölti a szünidőt; Matula Gergelyt, az öreg pákászt bízzák meg a fiúk nevelésével. Gergő bácsi megismerte­ti a nádak, sások vadregényes világát és így a két gyereknek oly élmény­ben van része, amelyről minden ka­masz álmodik. (Ára 19.— Kés) tit. A lány valamiért kiszaladt a konyhába, én meg ezalatt a vekker­órát a nadrágzsebembe süllyesztet­tem. Közben az apja ts hazajött a gyár­ból, vele ts paroláztam, beszélgettem. Szaladt az idő, fogyott a bor. Közben el is feledkeztem a vekkeróráról. Ak­kor meg végképp, amikor Eszti kikí­sért a kapuba. Nem tudott betelni a bajuszommal. Már jól bent voltam a városban, talán éjfél is lehetett. Az egyik kocs­mából zenészek botladoztak kifelé. Megszólítottam az egyiket: elgyün­ne-e velem szerenádot adni? Nem kellett nagyon bíztatgatni a cigányt. Már a nótában is megegyeztünk. Kez­dem dúdolgatnt, hogy „Páros csillag az ég alján, Egyik piros, másik hal­vány“ — amikor a zsebemben egy­szeresük megszólalt a vekkeróra. A cigány ijedtében kiejtette a vo­nót a kezéből, aztán fölkapta és ék­telen visítással elszaladt. En is meg­ijedtem, kóvályogtam csak magam körül, amikor odalépett egy rendőr és elkapta a karomat. Azt mondta: — Csendháborításért előállítom. No, gyerünk a kapitányságra! Váltig szabadkoztam én, hogy így meg úgy, de a rendőr csak hajthatat­lan maradt. A kapitányságön majd le­sült a bőr a képemről. Nem volt más mit tenni, bemondtam az Esztték cí­mét. Így hát odakísértek. A kopogtatásra Eszti anyfa nyitott ajtót. Majd elájult a meglepetéstől. A rendőr tövirül hegyire elmondta a vallomásomat, miközben Eszti egy szál pendelyben odasündörgött mel­lém és mosolygott. Amíg a rendőr az anyjával beszélt, odasúgta nekem: — Ejnye János, hogy nem tud ma­ga egyedül gyünnl az ébresztésre? Mindjárt rendőrt is hoz magával? Ezért haragszom magára, érti?! A rendőr ts látta, hogy vicc az egész. Jó éjszakát köszönt, és elment. Akkor volt alkalmam először Eszti lábára fölhúzni a papucsot. Ügy örült neki, majd kiugrott a bőréből. Egy hónapra rá kézfogót tartot­tunk. Es még az év őszén, ha jól em­lékszem 14-ben megesküdtünk. Nász­nagyom a művezetőm volt. Menyasz­­szonytánckor, éjfélkor egy ébresztő­órát tett az asztalra, nászajándékul. Fazekas, a nyugdíjas postás, csak ingatta a fejét. A sovány kis emberke is pislogott. — Aztán ez hazugság nélkül van? — kérdezte Fazekas. — Anélkül van bizony, úgy igaz, mint ahogy itt vagyok. Es hogy sze­gény feleségem, az Eszti már öt éve halott. De a vekkeróra még ma is megvan. Az a legnagyobb bánatom, hogy most már csak nekem csilingel reggelente. Mert a feleségemet — áldott, jó .asszony volt, az Isten nyug­tassa —, azt már nem ébresztgetheti. Marjai bácsi pipára gyújtott. A szo­pókával eligazgatta kétfelé a baju­szát, és elmerengve nézte a lustán szálló füstgomolyagakat, ahogy buk­dácsoltak fölfelé a levegőben. ANDREJ PLÄVKA: Tűzet rakok... Augusztus este, úgy mint régen Tüzet rakok fent a Gyömbéren; megosztja magányom. Hol csak korcs fenyők teremnek itt, sziklán ülve ővele együtt szívesen hallgatom évente mégis Ilyen tájban, mikor sok emlék éled fájva, a völgyek sóhaját. Ez felébreszti a szívemben a sok hőst, kinek szíve nem ver, teste rég porlad már. Látom, ahogy a völgyben mennek, a sziklák között egyre feljebb — egy hit, egy akarat. Lám, tüzem köré ülnek, hozzám, szívük verését hallom tisztán — ismét társam akadt. Ég a tüzem, lángol lobogva, szívemben is, mert felszította leheletük heve. Tekintetük még mindig vallja: ha ránk törne gaz kígyófajzat, mi elbánunk velel Tüzeink, lám, még mindig égnek amíg vágya az ellenségnek, hogy béke ne legyen. Látom őket a békés estben a Polanán ős itt a hegyen s némán emlékezem. Élessze tüzemet tűzetek; amíg e földön Itt élhetek, ki ne oltsa semmi — hogy népemért, miként ti csendben, holtom után is rendületlen tudjak még küzdeni... NYIKOLAJ KUZNYECOV ADMIRÁLIS EMLÉKIRATAIBÓL A szabadságért áldozta életét 120 évvel ezelőtt, 1849-ben halt meg Petőfi Sándor, a múlt század legnagyobb magyar világszerte ismert költője. Petőfi 1823. január 1-én Kiskőrösön született. Nélkülözések és nehéz körülmények között nőtt fel. Már 15 éves korában verselgetni kezdett. Később, otthagyva az iskolát, kantonénak, majd színésznek ment. Amikor Pestre került Vörösmarty segítségével megjelentek ver­sei, melyekkel országos feltűnést keltett. 1847-ben fele­ségül veszi Szendrey Júliát. 1848-ban a márciusi ifjúság egyik vezére lett. Szívvel-lélekkel a forradalom énekese lesz és nemcsak szavakkal harcol a szabadságért, ha­nem maga is fegyvert ragad. 1849. július 22-én elbú­csúzik feleségétől és együtt vonul a maroknyi honvéd­sereggel Segesvár elé, ahol július 31-én a Segesvár környéki fejéregyházi síkon nyoma veszett. Beteljese­dett jövendölése: ott esett el a harc mezején. Petőfi Pozsonyban Petőfi több ízbe' is járt Pozsonyban. Itt másolgatja éhbérért az országgyűlési tudósításokat. Megismerkedik ugyan a szellemi élet egynéhány kiváló képviselőjével, akikkel azonban csak később kerül összeköttetésbe, ami­kor nevét már mindenki ismeri. Pozsonyi nyomorúságá­ban születik meg egyik legszebb költeménye, a Távol­ból, amelyben először panaszkodik szüleinek. Itt írta ezen kedves kiskölteményét is: Fürge méh ... Fürge méh te bejárod a ligetet, Hogy szedhessed virágukról mézedet; Az én babám nem jár fűre s virágra, Hej, mézednél mégis édesebb csókja. Talán éppen hányatott életének, a roppant nyomorú­ságnak köszönhetők az itt született első betyárdalai is. Pozsonyi nyomorúságából Vahot Imre — későbbi szer­kesztője és kenyéradója — szabadítja meg. Pestre ke­rül, ahol munkát és regényfordításokat kap. Innen kezd­ve nyugodtabb élete van, ami költészetén is észrevehető. (Szerelmi líra.) Költeményeit és fordításait rendszerint a Pilvax-kávéházban írja, a későbbi „márciusi fiatalok“ kedvelt gyülekezőhelyén. Petőfi költészete A 18. század végén meginduló és a romantikával egy­re erősbödő irodalmi népiesség betetézője. Őszinte, köz­vetlen lírája megszabta a magyar költészet útját. Versei egy szabadságra és függetlenségre törekvő, a termé­szettel szoros kapcsolatban élő nagy lélek megnyilat­kozásai. Hazafias verseinek a haladás gondolata és a demokrácia eszméje az éltető eleme. Költészetének két fő tárgya a szabadság és a szerelem. Szabadságszere­­tete azonban minden más érzést felülmúl benne. Petőfi, mint korának világviszonylatban is jelentős költője, csakhamar helyett kapott a szomszédos népek szívében és az egész világirodalomban is. Számos köl­teményét szlovák és cseh nyelvre is lefordították. A cseh költők között leghívebb barátja és legnagyobb tisztelője a kiváló cseh költő, Jan Neruda volt, aki Petőfit találóan így jellemezte: „... a szerelem, a hazaft­­ság és a szabadság legtüzesebb dalnoka... a magyar nemzetnek nincs nála nagyobb fia, és nem volt szeren­csésebb napja, mint az, amelyen Petőfi megszületett.“ Legjellemzőbb versei: Egy gondolat bánt engemet, Szeptember végén, Nemzeti Dal, A Tisza, Az Alföld, Hazámban stb. Nagyobb epikus munkái: János vitéz, A helység kalapácsa, Az apostol, Bolond Istók. Versei több világnyelven megjelentek. (rp) PETŐFI SÁNDOR: SÍRVERS Nyúgodalom, mely elszállottál a mi szívünkből, Szállj ide e sírnak drága lakója fölé. Életet és örömet adnánk a férj s az apának, S e kőnél egyebet nem lehet adni nekil Állni soká fog e kő; hamarabb elporlik azonban, Mint lelkűnkben ama bánat, amelyet okoz. Emberek, CHARLOTTE BRONTE: VILLETTE. Gazdag élményforrás a gyűlölet és a szerelem nagy regénye. Világhírű párjához hasonlóan: „emlékkönyv“, egy fiatal leány küzdelmes életének emlékeit rögzíti. Elragadtató roman­tikus mese. és megindító, meggyőző valóság keveredik ebben a regény­ben. (Ára 37,50) JÓKAI MÓR: ENYÉM, TIED, ÖVÉ A nagy mesemondó komoly beteg­ségéből való felépülése után írta köz­kedvelt regényét, amely már snk ki­adásban megjelent. (Ára 25.— Kős) NÉMETH LÁSZLÓ MUNKÁI: A közkedvelt író gyűjtemények, életmű-sorozatának első kötete há­rom nagy fejezetre oszlik. Első nagy fejezet, a Negyven év, egy hosszabb pályatörténeti esszé. A könyv máso­dik fejezetének anyaga a Horvátliné meghal (Németh László novellista munkásságát tartalmazza) úgyszintén javarészt eddig kiadatlan írásokat foglal össze. A kötet anyaga a Gyász­­szál zárul, amelyet a neves író a legtökéletesebb regényének tart. (Ára 37.— Kős) III. Amikor megtudtam, hogy a néme­tek megtámadták Lengyelországot, minden pillanatban vártam a flotta harci készültségének fokozását el­rendelő utasításokat, de hiába, a ha­jóhadak szokott életüket élték. L. M. Gallér, a Haditengerészeti Vezérkar parancsnoka két teljes napon keresz­tül számolt be nekem a vizeinken uralkodó helyzetről. Lengyelország Hitler általi leroha­­násának első két napján még arra lehetett gondolni, hogy ez csak helyi jellegű konfliktus. De a német csapa­tok egyre nagyobb tempóban halad­tak előre, a fasiszta légierők hatal­mas bombatámadásokat zúdítottak a lengyel városokra, a flotta nagy sza­bású hadműveleteket hajtott végre Danzig térségében. A világégés láng­ja egyre magasabbra csapott, és vé­szesen húzódott kelet felé a mi ha­táraink irányába. 1939. szeptember 3-án Franciaor­szág és Anglia hivatalosan hadat üzent Németországnak. Most már vi­lágossá vált, hogy nem helyi jellegű összetűzésekről van szó. Nyugat- Európában a háború — tény lett. Ügy gondolom nemcsak engem, ha­nem a szovjet katonai személyiségek többségét nyugtalanította a németek rohamos előrenyomulása Lengyelor­szág területén. Igaz, a Szovjetunió nemrégen kötött megnemtámadási szerződést Németországgal, de ez a papír egymagában vajon biztosíték-e, hogy a könnyű győzelmektől meg­ittasult Hitler nem vállalkozik újabb kalandokra, és hogy a mi határaink­nál megáll? Talán nem tudtunk ar­ról, milyen egyszerűen lábbal tiporta a többi szerződést is? Most már ismeretes, hogy az aggo­dalmak nem voltak alaptalanok. — Ha egyszer nem kaptunk sem­milyen parancsot, nem fenyeget ve­szély. J. V. Sztálin tájékozottabb, és tudja mit csinál, fölösleges nyugta­lankodni — igyekeztem beszuggerál­­ni magamnak. A nagyobb határozatok — mint a múltban is — J. V. Sztálin dolgozó­­szobájában születtek. Itt rendszerint jelen volt a nemzetvédelmi népbiztos és a fővezérkar parancsnoka. Néha meghívtak valakit a végrehajtók kö­zül is. Ez a rendszer bizonyára ak­kor alakult ki, amikor még a Nem­zetvédelmi Népbtetosság alá tartoz­tak az összes fegyveres erők, köztük a flotta is. Most, amikor a Hadiflotta Népbiztossága már önállóan műkö­dött. a tengerészek nehéz helyzetben voltak. A flottával kapcsolatos ügyek­ről gyakran nélkülük döntöttek. A finnek elleni háború során J. V. Sztálinnak valahogyan az a gondo­lata támadt, hogy küldjünk tenger­alattjárókat Abó kikötőbe, mely mé­lyen a sziklaszigetek között fekszik. Határozatot is hoztak anélkül, hogy az ügyet megtanácskozták volna a tengerészeti szakemberekkel. —Bizonyos kockázattal kiküldhet­­jük a tengeralattjárókat a Botteni­­öböiig — mondtam —, de a zátonyok közt észrevétlenül eljutni közvetlenül Abő kijáratához csaknem lehetetlen. Sztálin — félbeszakítva velem a beszélgetést — azonnal előhívatta L. M. Gallert, a haditengerészeti ve­zérkar parancsnokát, és megkérdezte tőle, van-e lehetősége a tengeralatt­járók Abóba való kiküldésének. Lev Mihajlovics először zavarba jött, és semmi határozottat nem mondott. Ké­sőbb azonban, bár kissé habozva, megerősítette az én véleményemet: — Abót megközelíteni rendkívül nehéz. A tengeralattjárók parancsot kap­tak az indulásra. Ekkor és több más esetben meggyőződtem róla, hogy J. V. Sztálin véleménye volt a legfőbb szakvélemény. Ez azok hatásának volt „köszönhető“, akik megszokás­ból sohasem mondtak neki ellent, sőt dicsérték, bármit javasolt. Jobban le­hetett vele tárgyalni, ha egyedül tar­tózkodott dolgozószobájában. Ez azonban sajnos, ritkán fordult elő. A kormány 1940. áprilisában össze­hívta a katonai vezetők széleskörű értekezletét, melynek feladata a téli finnországi hadjárat eredményeinek megvitatása volt. A tanácskozáson nagyon sok — és őszinte sző esett a hadjárat feladatairól. Ez kétségkívül meghozta a maga eredményeit, hoz­zájárult a hadsereg harci készültsé­gének emelkedéséhez. Egy nagyon fontos kérdés azonban kimaradt a napirendből: a hadsereg vezetésének kérdése — a magasabb instanciákat illetően. Igaz, egyes felszólalók érin­tették ezt a témát, néhányan meg­próbálkoztak bírálni a központi ap­parátust. L. Z. Mehlisz például a Nemzetvédelmi Népbiztosság és sze­mélyesen K. J. Vorosilov hibáiról és mellékfogásairól beszélt. De kritikai megjegyzéseit határozottan visszauta­sították. Ezek után a legfelsőbb vezetőség bírálata teljesen elmaradt. Úgy is mondhatnánk: csírájában elfojtották. Holott e problémák megvitatása az értekezleten vagy szűkebb körben rendkívül fontos lett volna. A finn­országi hadjárat bebizonyította, hogy a hadműveletek szervezési kérdéseit a központban nem dolgozták ki kel­lőképpen. Háború esetén — legyen az nagyobb vagy kisebb — idejében tudni kell, ki lesz a hadsereg főpa­rancsnoka, milyen apparátusra fog támaszkodni — csupá .háború esetére létrehozott szervre vagy a békeidő­ben működő vezérkarra. E kérdések nem másodrendűek. Megoldásuktól függ, ki a felelős a háborúra való felkészülésért annak kitöréséig, ké­sőbb magának a háborúnak az irá­nyításáért. 1941 elején olyan hírek kezdtek hozzánk átszivárogni, amelyek azt bizonyították, hogy Hitler szándékai távolról sem békés célúak. Kezdetben ezek a hírek szűkszavúak voltak, ké­sőbb egyre teljesebbek és pontosab­bak lettek. A német hadparancsnok­ság bármennyire is igyekezett, nem tudta eltitkolni, hogy széles fronton — a Barents-tengertől a Boszporusig — támadásra készülődik. A vezérkartól és a flottáktól nyug-12 s/ \i> ' n l'M! 1969. augusztus 2.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents