Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1969-07-26 / 30. szám

A kőkút mély volt. Víz lehetett benne, mert amikor ledobtak egy kavicsot, csobbanást hallottak. A lentről érkező neszt csak úgy észlelték, ha mind a ketten a nyílás fölé hatoltak, miközben arcuk szinte súrolta egymást.

— Egy ilyen kútban sok minden van — mondta Járfás, és csengettbongott hangjából a mélység.

— llu-ul — kiáltott az asszony, s örült a visszhangnak.

A széles káva a kirándulók tenyerének érintésétől sima és zsíros fényű lett. fárfásnak a szenteltvíztartó lutott eszébe. Azoknak van Ilyen peremük. Egyszerre nyirkosnak és templominak érezte a követ, már el ts akarta venni a tenyerét, amikor hozzáért az asszony kisufia az övéhez. Érintése végtahaladt Járfás testén, mint az áramütés.

— Egy ilyen kútban sok minden van — ismételte. — Találtak már cserepeket, érmeket.

Hangia valahogy másképpen csengett. mint az előbb, amikor felkapaszkodtak a s-erpenttnen. Valamit mondani kellene a várról — gondolta, de reménytelennek tűnt, hogy valami is eszébe jusson.

Még mindig ott álltak a kőkút felett. Az asszony haja kibomlott, ahogy nézte a lenn tátongó feketeséget. Kislányos lett ettől, s mintha vonzotta volna a mélység látványa, nem mozdult el a kút mellől. Hány éves lehet? — tűnődött Járfás és elég közel volt az asszony arcához, hogy lássa a púderréteg alá szorított szarkalábakat.

— Talán csontváz is van benne? — kérdezte most megborzongva a nő.

Járfás sietve válaszolt, elmozdíthatta végre a tenyerét, s mutogathatott lefelé.

— Minden btzonnyal került ebbe holttest ts az évszázadok során. Janicsárok, kurucok vágy ...

A?, asszony szeme így, nagyon közelről a víz kékségével látszott.

Kút volt ez ts.

— Vagy? — kérdezte várakozva.

A fiatalember elszánta magát, hogy

befelezze a mondatot:

— Vagy egy szerencsétlen szolgálólány. akt szégyenében vetette alá magát.

Kis szünet után azt mondta az aszszony:

— Magának fó fantáztáfa van.

S nevetni kezdett.

Talán attól van, hogy a kút felett nevet — vélte Járfás, mert kissé harsánynak érezte ezt a nevetést.

Szabadulni igyekezett a feszélyezett pillanattól, s beszélni kezdett, akár egy idegenvezető:

— A kút egy kicsit szimbólum Is. Tessék csak elgondolni, vajon hány korszak ülepedett le a kút iszapiában. Egy-egy véletlenül leejtett tárgy

üzenetté vált. ötőllik kaptunk üzenetet, akiket nem ismerhettünk.

Az asszony most lassan felegyenesedett. A haját Igazgatta, majd fürkészte.

— Csak véletlenül? Ügy hiszi Járfás elvtárs, hogy ide szándékosan nem lehet semmit bedobni?

Támadó volt a hangja, s ő kellemetlenül kezdte érezni magát. Bólintott.

— Lehet szándékosan Is.

A nő közelebb lépett hozzá, s furcsán mosolygott.

— Ha most azt mondanám, hogy gondolkozás nélkül dobjon be valamit?

Járfás ballonkabátjában kotorászott és elöhalászott egy forintost. Az alumínium pénz lebegve hullott alá.

Az asszony mosolyában volt valami lekicsinylő.

— Csak ennyit hágy az utókorra?

A fiatalember megértette, hogy ez

mintha ennek a bíztatásnak valami rejtett értelme volna. Mindketten nevettek, csak ö állt ott sunyin az irányjelző tábla mellett, s mielőtt elindultak volna látta, hogyan ült le a mező szélén Ebner.

Már a városból idefelé jövet, a kocsiban, hátul hozzáért az asszony lába, de akkor azt hitte, hogy a sok fékezéstől történt így. Ébnernek lakására a sofőrrel együtt mentek, s amikor elhangzott a dudálás, akkor léptek kt a kapun: a főnök és a felesége. Járfás kiszállt a kocsiból, maid udvariasan felajánlotta a házaspárnak, hogy üljenek hátul. Ebnerné orkánkabátja zizegett, amikor beült a kocsiba és kiszólt neki:. „Jöjjön ide mellém, de csak akkor, ha tud udvarolni.“ Ö sietve osztályvezetőjére pillantott, mintha attól várná az engedélyt, de az már nyitotta is az első ajtót. „Nekem itt a helyem La'os meUett.“

KAJtfÓ IS7V/ÍH

kihívás. Most egy marék pénzt szórt le a kút mélyébe. Indulattal dobta le, némelyik érme nekivágódott a kútgyürüknek, s csilingelt.

Az asszony hangja puhán szólt, ügy tett, mintha megelégedett volna ezzel. Szemhéját leeresztette egy pillanatra és Járfás zavarba jött.

— Öh, buta dolog volt, hogy ezt kértem magától.

Hátrafordult, s pillantása a völgyre tévedt. Ott lenn az országút szélén állt a kocsi, mely idehozta őket.

— Majd szólok Bélának, hogy adja meg magának prémiumban azt, amit most rámfecsérelt ■

A fiatalember elsápadt. Voltaképpen nem tudta mit feleljen erre a sértésre. Akit az asszony megemlített, az a főnöke volt az áruforgalmi osztályon. Neki a főnöke, az asszonynak pedig a férje. Súlyos testű, asztmásán lélegző férfi, akt kedélyesen szólt rájuk: „Menjetek csak, én már kinőttem abból a korból, hogy várat ostromoljak.“ „Megfigyelte, hogy amikor Ebner ezt mondta, a felesége leplezetlen kacérsággal mérte végig,

Egy új raktárépületet kellett megnézniük Gécsényben. A szemlével hamar végeztek, s visszafelé, amikor a várdomb mellett hajtattak, szólt az asszony, álljanak meg, mert ő kíváncsi a romokra.

Ott álltak tehát a várkútnál és Járfás a hosszú csend után így szólt:

— Mit kíván, mit dobjak be a kútba?

— Semmit.

— A fiatalember azonban makacskodott. Az asszony nevetett. Végre felingerelte kísérőjét.

— Már nem érvényes. Mondtam, hogy gondolkozás nélkül kérem.

Járfás hirtelen megragadta a nő karfát, úgy, hogy az felszisszent a fájdalomtól.

— Mi tetszett volna, mi? Talán ugrottam volna le?l

Ebnerné hűvösen felelte:

— Maga örült. Eressze el a karomat!

Űjra csak a sima és zsíros fényű kútkávát fogták át tenyerükkel. Járfás hangja felcsattant:

— Es maga... maga mit dobna le?

Az asszony felemelte a karját, és

amikor az orkánkabát ujja felcsúszott a csuklóján, látható lett egy sárga, nagy karkötő. Ezt oldotta le az aszszony és engedte le a mélybe. Jártásnak úgy tetszett, hogy most százszoros erővel áradt felfelé a kútból a visszhang.

Némán meredtek egymásra.

— Tőle kapta?

— Igen. Brüsszelből hozta tavaly.

Járfás úgy simogatta meg a templom-hűvösségű kútkávát, mintha újból az asszony keze érintené.

— Már az autóban észrevettem. Ügye két kígyó volt rávésve?

— Kettő.

A fiatalember gyámoltalanul előbbre lépett, de csak egyetlen lépést tett.

— Azt is láttam, hogy arany volt.

— Maga valóban fó megfigyelő — felelte az asszony, fárfásnak úgu tetszett, mintha gúny bujkálna a hangjában. „Most odamegyek és megcsókolom" — határozta el. Igen, ezt kell tennie. Csak ez lehet az egyetlen válasz erre a kihívásra.

A csók valahogy félszeqre sikerült. Járfás nem tudott attól a gondolattól szabadulni, hogy lentről, az országúiról megláthatják őket. Éppen hogy érintette az asszony szálát egu pillanatra, az orrában érezte a kölni és púderszagot.

— Ezt most miért csinálta? — kérdezte hidegen a nő.

— Hát ... a karkötőért ...

Nevetett az asszony.

— Maga félreértette a helyzetet, Járfás elvtárs.

Ez már sok volt. Ledobom ezt a cafrát a kútba — gondolta. Az aszszony felfogta a szándékát, mert iiedten hátrált. Elfuthatott volna a fűvel benőtt falakhoz, vagy ki az ösvényhez. De nem ment. Á kút körül hátrált, figyelve, melyik oldalról akarja megközelíteni a férfi.

Hangtalanul köröztek a kút körül, mint két egymásra leső állat. Hol jobbra, hol balra fordult el az aszszony és köztük tátongott a mélység.

Járfás hirtelen komikusnak érezte a helyzetet. Az asszony végül is a főnök felesége. Ebner meg vár rájuk lenn a hegy lábánál.

Megállt és teli tüdővel nevetett.

Ebnerné meghökkenve bámulta.

— Ostoba. Mit nevet?

A kérdésre nem válaszolt Járfás, csak nevetett megállíthatatlanul, mintha csak új forrás támadt volna ott lenn a kút mélyén. Az asszony odalépett hozzá és megrázta a vállát.

— Inkább dobott volna a mélybe, hallja-e!

A fiatalember felvonta a szemöldökét.

— Akkor hogy számoltam volna el magáról Ebner elvtárssal?

— Maguk értenek ahhoz, hogyan kell a leltárt hiányt elintézni.

Indultak lefelé csendesen az ösvényen. Félúton megszólalt a nő:

— Maga már úgy is mindent tud. Azt hiszi, hogy eldobjuk annak az ajándékát, akit szeretünk? Ha akarja', jelentheti máris Ebner elvtársnak a dolgot.

fárfás belerúgott egy kődarabba, mely nagy ívben zuhant le az útmenti szakadékba.

— Minek gondol maga engem? Maid azt mondjuk, hogy véletlenül esett bele.

— Azt mondjuk — Ismételte meg az asszony, s furcsán, félig nevetve tette hozzá: — Azt hiszem, nem lesz meglepve.

Az út többi részét némán tették meg. Lenn. az országúton a sofőr a motorházat nézte, Ebner pedig egy faágat suhintgatott. Húsos, jóindulatú arca széthúzódott, amikor megpillantotta őket.

— No, megostromolták a várat?

Miután ők ketten hallgattak. Ebner

beleszimatnlt a levegőbe és nyugtalanul megremegett vastaq orrcimpája.

— Mi az, mi történt?

fárfás sietve mondta:

— Ott fenn, a várkútnál. véletlenül beleesett a karkötő. Ebner elvtársnő karkötője.

— Nocsak — szólt kurtán az áruforgalmi osztály vezetője és valóban nem látszott meglepettnek. — Hanem indulhatunk, mert kettőre vár minket a tanácstitkár s addig még ebédelnünk is kell.

A sofőr rácsapta a motorház fedelét.

— És benzint is kell tankolnunk, Ebner elvtárs.

Elindultak. Az asszony némán ült a hátsó ülésen, most az ablakhoz húzódott és nem ért össze a lábuk. Hamarosan odaértek egy benztnkúthoz, melynek épületében kis presszó volt. A nő kiszállt és bement az ajtón. Az üvegen át látta, hogy egy pohár vizet iszik.

fárfás ezt a pillanatot használta ki, hogy odaszóljon a főnökéhez:

— Két embert talán ki lehetne küldeni ahhoz a kúthoz. Nem lehet mély a vize.

Ebner vállat vont.

— Minek az?

— Gondolom, értékes emlék ...

A főnök most megfordult felé az ülésen, s száraz hangon válaszolta:

— Ugyan. Kis bóvli. Egy utcai árustól vettük, amikor hazafelé mentünk a szállodába.

Már nem volt mit mondani erre. fárfás kilépett a kocsiból, hogy addig is, míg az asszony visszatér, szívhassa a kinti, tavasz-szagú levegőt.

Emberek, tévedések, tragédiák

H.

Hogy eldönthessem magamban, mivel lenne jobb kezdeni, felhívtam Gellert, a Tengerészeti Vezérkar parancsnokát, és megkértem, hogy részletesen ismertessen meg a népbiztosság szervezeti felépítésével, beszéljen nekem az itt dolgozó emberekről és a flották helyzetéről. Bár az ilyen „ismerkedés“ sok időt igényelt, rendkívül szükséges volt. Elgondolásomat azonban nem sikerült megvalósítanom

A. A. Zsdanov tudtomra adta, azt tanácsolták neki, utazzon velem Vlagyivosztokba és Habarovszkba néhány fontosabb ügyet elintézni.

Kezdtem neki magyarázni, hogy Moszkvában sok elintézetlen dolog gyülemtett fel. de a szavamba vágott:

— A papírok várhatnak. Azt tanácsolom magának, hogy Sztálin elvtárs előtt meg se említse őket.

Az utazás érdekesnek bizonyult. Nem tudom A. A. Zsdanov akarta-e így, de velünk együtt utazott G M. Stern és N. M. Pegov, a tenger melléki terület bizottságának titkára is.

Útközben hol az egyiknél, hol a másiknál gyűltünk össze, tengerészeti ügyekről beszélgettünk, néha tréfálkoztunk, és a Moszkvában eltöltött napokra emlékeztünk. Nagyon sokat beszélgettem Zsdanovval. Andrei Alekszandrovics élénken érdeklődött az én flottám és a népbiztosság vezetői felől. Ez természetes volt: a Központi Bizottságban ő foglalkozott a tengerészeti ügyekkel.

Zsdanov nemcsak kérdezett, hanem felelt Is minden kérdésemre

Ez idötáit a nemzetközi eseményekben ú) szakasz kezdődött. Hitler sietett agresszív terveit megvalósítani. Még be sem fejezte spanyolországi intervencióját, s máris március 15-én Csehszlovákia területére lépett Március 22 én „bekebelezte“ a Balti-tenger melletti Memelt. Mussolini semmiképpen sem akarl elmaradni Hitler mögött: lázasan készülődött Albánia megtámadására, ami rövidesen — 1939 április 6-án be is következett.

Szóval gyorsan sűrűsödtek a felhők Európa politikai láthatárán

— Vajon nagy háborúvá feilődhet-e ez? — kérdeztem Zsdanovtól.

— A békeszeretö országok közös igyekezetével meg kell akadkálvoznunk. hogy az események végzetes fordulatot vegyenek — felelte Andrej Alekszandrovics.

E témához később többször ts visszatértünk önkéntelenül eszembe jutott Tevoszjannal folytatott beszélgetésem. A nagyobb szabású hajóépftési terv megvalósítása ugyanis sok időt igényelt. — Vajon nem késünk-e el vele? — Ez a kérdés nagyon nyugtalanított, s ezért megkérdeztem Zsdanovtól:

— Ml lesz a tervünkkel, ha az események hirtelen veszélyes fordulatot vesznek?

— A tervet fokozatosan valósítjuk meg — felelte.

Nem tudom, meg volt-e erről igazán győződve, vagy csak azért mondta, hogy ne keltsen kételyeket a népbiztosság új munkatársában.

Távol-Keleten A. A. Zsdanov elsősorban azt a helyet akarta

megtekinteni, ahol az új kereskedelmi kikötőt szándékozzák felépíteni. Egy torpedórombolón kihajóztunk a Nahodkaöbölbe. Utána Komszoinolszkba készülődtünk, de április 15-én váratlanul utasítást kaptunk, hogy sürgősen térjünk vissza Moszkvába. A komszomolszkiakat ki kellett hivatnunk Habarovszkba, hogy visszafelé menet találkozhassunk velük.

Hazafelé kettesben utaztunk Andrej Alekszandrovlccsal. A beszélgetésre több Időnk volt, mint Vlagyivosztokba menet.

Zsdanov érdeklődött, kit ismerek jól a népbiztosság vezetői közül. Ott még mindig nagyon zavaros volt a helyzet. Frinovszkijt elbocsátották, de a helyére eddig senkit sem neveztek ki.

Legelőször L. M. Gallerről beszéltem. Lev Mihajlovics csak a flottának élt, már több mint három évtizede szolgált a tengeren. A húszas években egyike volt azoknak, akik a Baltiflotta újjáépítését Irányították. Lev Mihajlovics — mielőtt Moszkvába vezényelték volna — több éven keresztül a baltiflotta főparancsnoka volt.

A. A. Zsdanov később — többször Is — I. Sz. Iszakov felöl tudakolózott, akit jobban meg kellett ismernie, mint a népbiztosság többi munkatársát.

Abban az időben, amikor Zsdanovval réla beszélgettünk, Iszakov admirális — a népbiztos hajóéDítéssel megbízott helyettese — kiküldetésben volt Amerikában.

Andrej Alekszandrovicsnak elmondtam, hogy I. Sz. Iszakov a flottákon jó hírnévnek örvned, művelt és nagy akaraterejű tengerésznek tartják, s igazi tekintélynek számít. Felidéződött bennem, hogy nemrégi Kreml-beli éjszakai beszélgetésünk alkalmával J. V. Sztálin szintén kitartóan érdeklődött Iszakov felöl Talán a Kremlben őt akarták kinevezni Frinovszkij helyére? Nehéz volt megmondani. De éppúgy, mint Gellert, Iszakovot Is nagyra értékeltem, s véleményem nem titkoltam el. Az volt a benyomásom, hogy A. A Zsdanov általában egyetértett velem.

Még nem láttam teljesen világosan a flottákon uralkodó helyzetet, de azt megértettem, hogy a nagy tengeri flotta építésének megkezdése őta a legfontosabb kérdés — a korszerű hajók gyártása. A modern hadifelszerelést nem lehet egyszerre előállítani. Az új tengeralattjárók, torpedórombolók, és más harci egységek üzembe helyezésével gyakoribbak lettek a hajótörések.

Alaposan szernügyre kellett venni a flották életét. Megmondtam Zsdanovnak, hogy a közeli hónapokban be akarom tárni összes vizeinket.

— És maga, Andrej Alekszandrovics nem szándékszik részt venni a hajóhad érdekes gyakorlatain? — kérdeztem.

Zsdanovtól sok minden függött, és én minél jobban meg akartam ismertetni a flották problémáival.

— Örömmel — válaszolta élénken. Nagyon szívesen. Csakhogy Moszkvából nem mindig könnyű kiszabadulni.

Magáról keveset beszélt. Csak amikor Kamu és Perm mellett elhaladtunk, jegyezte meg, hogy harcolt ezeken a helyeken, majd a területi pártbizottság titkára volt néhány évig Gorkijban.

— Különben én inkább szónok vagyok, mint tengerész; szószátyár, ahogy mondják — tette hozzá Zsdanov tréfásan —, de szeretem a hajókat, és örömmel foglakozom tengerészeti ügyekkel.

A. A. Zsdanov, mint a Haditengerészeti Főtanács tagja, valóban sokat tett a flotta érdekében.

Az állomásról egyenesen a népbiztosságra mentem: ideje volt megkezdeni a mindennapos ügyek intézését. Április 27-én beidéztek Kremlbe. A távol-keleti út eredményeiről volt szó. A politikai bizottság tagjai is jelen voltak

Zsdanov a tengerinél léki terület ügyeiről és a csendesóceáni flottáról beszélt. Mikor távozni készültünk, J. V. Sztálin a jelenlevőkhöz fordult.

— No, megoldjuk a tengerészeti kérdést?

Mindnyájan Igenlően nyilatkoztak.

Nem értettem, milyen „tengerészeti kérdésről“ van sző, de megkérdezni kellemetlen lett volna.

A Kremlből hazamentem

Amikor visszatértem a népbiztosság:a, az asztalomon egy piros borítékban a Szovjetunió Legfelsőnk Tanácsa Elnökségének rendelete várt, mely a szovjet hadiflotta népbiztosává történt kinevezésemről szólt.

Az okirat olvasása közben az öröm és a nyugtalanság vegyes érzése töltött el. A túl gyors emelkedés veszélyes. Ez nemcsak a pilótákra és a búvárokra érvényes. A rohamos emelkedés a ranglétrán szintén sok veszélyt rejt magában. Ezt tudatosítottam magamban már ifjú éveimben; az akadémia elvégzése után is azért jelentkeztem fősegédnek, hogy csak fokozatosan emelkedjek a ranglétrán. Arról álmodtam, hogy Idővel hajóparancsnok leszek — többre nem is gondoltam. Az utóbbi években valahogy nagyon gyorsan haladtam fölfelé. Ezt csak az akkori „áthelyezési kényszerhullámmal“ lehetett magyarázni.

Aznap este sokáig ültem új dolgozószobámban, s törtem a fejem: mivel kezdjem, ml a legfontosabb?

Felhívott Lev Mihajlovics Gaíler

— Engedje meg, hogy beszámoljak.

Két órát töltött nálam. Meg akartam tárgyalni ügyeimet ezzel a tapasztalt és művelt emberrel.

Eltelt néhány hét. J. V. Sztálin teljesen megközelíthetetlen lett, nélküle pedig a flottával kapcsolatos nagyobb kérdések megoldására senki sem vállalkozott.

Az első hónapokban különösebb akadályok nélkül mindent kiharcoltam, amire szükségünk volt. J. V. Sztálin sok figyelmet szentelt a hajéépítésnek és a tengerészet minden más kérdésének.

Csaknem minden héten tanácskozások folytak a hajóépítéssel összefüggő szövetkezeti szállításról Tevoszjant és minket, tengerészeket sürgettek, hogy terjesszük elő a kormánynak jóváhagyás végett a már épülő hajók, a flottabázisok, hajójavító-műhelyek, dokkok, raktárak és mindannak a tervét, ami a nagy flotta számára nélkülözhetetlen.

A nemzetközi porondon közben hamarosan fejlődtek az események. Megértük Münchent. Hitler elfoglalta Ausztriát és Csehszlovákiát. Közvetlen veszély fenyegette Lengyelországot, Romániát és más országokat. (Folytatjuk)