Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1969-07-05 / 27. szám

Előadó

körúton

írta: BUGA László kiváló népművelő és érdemes orvos

RIPORTOK

Köszöntelek Nyitra, aranyos Nyitra! Megismertem arcod ódon felét: az évszázados várat, patinás épületeidet, öreg utcáidat. De találkoztam az ébredő, az újjászülető Nyitra épületeivel, palotáival is. A Mládeüi környékén, meg mindenütt szerte-széjjel. Meg az új üzemeket, gyárakat, intézményeket, ahogy szorgalmas munkáskezek kihúzták őket a földből,

„Nitra, miiá Nitra, ty vysoká Nitra“, aki azelőtt Ismert, bizonyisten nem ismerne rádl Én nem ismertelek, de úgy érzem, megkettőződött az arcod.

Igen! Ilyen kétarcúnak képzeltem Nyitrát. És jólesett látni, hogy amíg az egyik arc elmélázik, a másik magabiztosan tekint a jövőbe.

Különben ezt a határozott biztonságot éreztem a nyitrai CSEMADOK húszesztendős jubileumi ülésén Is. Szerettem volna kezet szorítani mindenkivel. A cserzettarcú, keménykötésű öregekkel, meg az olyan fiatalokkal, mint azok az általam ismeretlen nevű pedagógusok, akik ott voltak, Moteslky Árpáddal, a CSEMADOK nyitrai járási titkárával együtt. Az ülés emlékét sokáig megőrzőm.

Meg azt a szép, derűs ezerszínű képet is, amit jellegzetes tájegységében az üdülőtábor képe nyújtott.

Hogy mi tetszett ott a legjobban? Minden! A levegő, a csend, a tisztaság, az előzékenység, de legeslegjobban Borbély bácsi a gondnok meleg, baráti kézfogása. Meg az öreg gyúró, az a masszírozó, aki azt a fegyelmezett nyitrai futballcsapatot pallérozta, aki másnap megérdemelt győzelmet aratott a handlovaiak felett. Szívesen elbeszélgettem vele is.

S mi nem tetszett? Őszintén megmondom: nem tetszettek a topisok, a tollasok, a hippik. Nekünk is van egy csomó csodabogarunk, de ezek még a mi díszpéldányainkon Is túltesznek. Nem tetszettek, de sokat nevettem rajtuk. Bámultam és nevettem, de az aggályosok bosszankodtak. Pedig kár, mert feltehetően múlékony ez az elmezavar.

Szombat este Berencs községben a pedagógusok szobájában beszélgettünk. A hallgatóság gyülekezett. Megkértem Kónya Miklós iskolaigazgatót, hogy kapcsolja rádión a Budapesti Stúdió „Szülőföldünk“ adását, ahonnan éppen akkor közvetítették a riportomat. A kapcsolás sikerült és felcsendült egy szlovákiai kis magyar anyanyelvű iskolában Keszthelyi Gabi űjságírónő hangja meg az enyém.

Hallgatták figyelmesen, úgy, ahogy később az előadásomat.

Mennyi fegyelem, mennyi kultúréhség van ezekben az emberekben. És milyen szívesen kérdezgetnek! Persze, a kérdés kissé nehezen Indul, de azután bugyog, mint a feltörő forrás. Szinte elárasztott a kérdésözön, amire választ vártak és amiért hálás, barátságos mosoly a köszönet.

Lédec községről már sokat hallottam. Lakói furfangos emberek. Hajdan engedélyt kaptak, hogy az erdőben csapást vághatnak egy létra számára. Nos, ők keresztbe vitték a létrát, hogy szélesebb legyen az út és több legyen a tűzifa.

Ez a józan szorgalom meglátszik remek kultúrházukon is. Jórésze társadalmi munka. Itt két névre emlékszem: Fazekas Mátyás és Mester Ferenc, a CSEMADOK elnöke, aki otthona melegét is megosztotta velünk.

Kiválasztottam egy-két idősebb hallgatót és hozzájuk beszéltem. Magyarázgattam, mi a különbség a múlt és a jelen egészségüyi helyzete között, amikor napokig döcögött szekéren a beteg és kezelésére ráment a disznó, vagy a tehén. Ma ingyenes az egészségvédelem és „szanitka“ száguld a szépenmunkált gabonatáblák között: viszi a betegeket és hozza az egészséget. Jól bevált fogás ez és Lédecen sem csalódtam benne. Igen! A csipkefőkötős vasárnapozó palóc nénikék bólogattak és tanúimmá szegődtek.

A lédeci népnek nemcsak leleményessége és szorgalma nagy, hanem tájékozottsága és érdeklődése is meglepő. Az előadás után odafurakodik hozzám két huncutszemű menyecske és félig tréfás dévajkodással, félig komoly érdeklődéssel azt kérdezi:

— Aztán, doktor úr, Magyarországon van-e olyan orvosszer, amitől a férfiember nagyobb erőre kap... — majd gyorsan hozzátette, hogy persze nem neki van rá szüksége, hanem a komaasszonyának.

Késő este érkeztünk Nagycéténybe, ahol Szladenek Ignác és Moteslky Árpád fogadtak. Üjabb kérdések, újabb érdeklődő, kíváncsi arcok és újabb figyelem. És újabb tapasztalat: ezek az emberek már megtanulják mi az egészség, és tudatossá válik bennük, hogy az életrend! szokások kialakításával, a helyes ruházkodással, tisztálkodással, a rendszeres táplálkozással a betegség jórészt megelőzhető, az egészség megtartható. Ilyenek voltak okos, megfontolt kérdéseik is...

Kérdések... kérdések... kérdések!

... és a CSEMADOK feladata itt válik nagyszerűvé, magasztossá. A szórakoztatás mellett a tudományos tájékozottság biztosítása ez a különleges feladat. Már csak azért is, mert az egészség szükséges és jé. A szlovákoknak is, meg a magyaroknak is!

Igen! Most nemcsak tanítottam, tanultam is! Sokat!

Ezek az én Nyitra Járási emlékeim.

Mintha száz Nap sütne... A gyéren fásított csallóközi rőnaság fülledt levegője izzik, sziporkázik. Búzavirágkék az égbolt. Sehol egy tenyérnyi felhőrongy.

Távolból harangszó hallatszik. Ebédidőt jelez.

Edmár Lajos bácsi, a Nagyszarvai Állami Gazdaság számadójuhásza rá sem hederít a „levesmarsra“. Bekebelezte már az elemózsiáját. A fűbe heveredett, s az útmenti fák hűvösében delelő merinói-keverék nyájat figyelgeti. S közben el-elméláz, jóllehet tovatűnt ifjúsága emlékeit babusgatja.

Melléje telepszem az árokpartra, hogy elbeszélgessek vele. Csallóközi a javából. A múlt század végén látta meg a napvilágot. Élte a szegényember sanyarú életét.

Közelében fekete szőrcsomő ül. Ingerülten felugat. Tudtomra adja, nincs jogom háborgatni kedves gazdája déli pihenőjét. A villogő-haragvó szempárból kiolvasom: a derék négylábú nem szavatolja nadrágom épségét... S azután mehetek panaszra a sóhivatalba.

—Bogár, nyughass! — szól a félreérthetetlen parancs. A hű segítőtárs felindultsága egyszeriben lehiggad.

Végre oltogathatom kíváncsiságom tüzét.

— Lajos bátyó! Miként hányta-vetette a sors ...?

Kérdésem nem éri váratlanul. Szívesen válaszol:

— Uradalmakban, nagybirtokosoknál robotoltam. Disznókat etettem, hizlaltam, malacokat neveltem, mezei munkát végeztem. Mi több! Hat éven át parádéskocsiskodtam Pongrácz grófnál. Nem mondhatok rá rosszat. Ki lehetett jönni vele ...

— Családja van-e?

— Bizony van! Még nem is olyan régen kilencedmagammal ültem az asztalhoz. Ennyi éhes szájba — gondolhatja —, nem volt könnyű előteremteni a mindennapi betevő falatot. Robotolni kellett napkeltétől napnyugtáig. Szerencsére már felnőttek, szétszéledtek. A legfiatalabbik most tölti katonaidejét. A lányom Pozsonyba ment férjhez. Három fiam sajtos. Egy soförködik — sorolja —, egy pedig ugyancsak Pozsonyban dolgozik a Duna medrét mélyítő kotrógépnél.

Szociális állapota felől érdeklődöm.

— Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szűkölködöm. Havonként hatszáz koronát kézbesít a postás — ennyi a nyugdíjam. Ezer-ezerkétszáz koronát pedig a gazdaságtól kapok munkám ellenében. Hát ennyi pénz áll a házhoz...

Hamarosan a juhászmesterségre terelődik a sző.

— Mikor kedvelte meg a nyájat?

— Örökkön szerettem az állatokat. De a juhászélettel igazában csak a második világháború után ismerkedtem meg Pálfi János juhász jóvoltából. Ö gyerekkorától öregségéig juhászkodott. Addig járogattam hozzá, míg ellestem a tudományát. így azután kedvem és bátorságom támadt erre a mesterségre. A János? Hetvennyolc éves korában költözött az örök mezőkre. Két éve térítgeti ott a nyájat. Isten nyugosztalja!...

Mint a nyitott zsilipen a víz, úgy árad Lajos bácsiból a sző. Elmondja, télidőben a bárányok születése köti le sok-sok idejét. Ilyenkor legtöbb a gondja. Nyáron már könnyebb valamivel, csak legelő lehetne több. Az árokpartokat, táblaszegélyeket is többször megjáratja, mert a kevéske legelőről hamar lekopik a harapnivaló.

Eddig a juhállományt csak szaporították. Selejtezésre nem igen kerülhetett sor. Természetesen a gyöngébb juhok leszorították a gyapjúhozamot. A juhász szaval szerint négy-öt kilót nyírnak állatonként.

— Mennyi a juh összesen?

— Most csak a felét látja itt, ez vagy háromszázötven. A másik feléről odabent nyírják a hasznot. Együtt hétszázra tehető a számuk.

— S fejik is a juhokat?

— Egyedüli haszon a gyapjú. Fejőssel nem vesződünk, nincs értelme ...

A takarmányozás szűkös lehetőségei határt szabnak, ami a juhállomány fejlesztését Illeti. Elegendő legelő híján minőségi állatok tartása szinte lehetetlen.

Ojfent megered a juhász nyelve. Ám ezúttal keserű á szájíz. Panaszkodik.

— Ha netán megbetegszem, nincs ember aki a birkák gondozását elpártolná ... Rabélet ez! Én is abbahagyom ... Ünnepe sincs az embernek, ha akarnék sem mehetek sehová ... Hol töltöm a szabadságomat? Sehol! Azaz, hogy a nyáj mellett. Igaz, kifizetik, de mihaszna a pénz, ha... — itt elcsuklik a hangja.

Súlyosak, meghökkentők ezek a szavak. Gondolkozásra késztethetik a gazdaság vezetőit. Manapság, amikor a dolgozók nagy többsége már a hétvégi két napot aktív pihenéssel tölti — ez alól jobbára csak a mezőgazdaság kivétel —, nagyon is kirívó Edmár bácsi esete.

Ezek után kézzelfogható, miért nem akad ember, ha a juhász megbetegedik, vagy baleset miatt válik munkaképtelenné. Mert ez is megtörténhet, az utóbbi, mint ahogy meg Is történt.

íme a példa:

— Egy birka a lábam közé rohant, s fellökött. Leestem összezúztam a fejemet, arcomat. Mindkét szemem bedagadt, hosszabb ideig nem láttam — ecseteli Lajos bátyó az esetet.

Hát kell ehhez magyarázat? ...

Több emberséget, nagyobb megértést érdemel ez a fél oldalára béna ember. Húsz esztendő alatt rászolgált.

Lemenőben a Napocska. Rövidesen letűnik a láthatárról. Lajos bácsi is szedelőzködik, készülődik ...

El-elnézem a hét évtized súlyos terhét cipelő embert, s arra gondolok, rövidesen Ő is leteszi botját. Búcsút vesz a nyájtól, a gazdaságtól. Pihenőre tér. Kár, hogy magával viszi sok-sok gyakorlati tapasztalatát, végtelen állatszeretetét.

Vajon lesz-e aki a nyomdokába lép?

N. Kovács István

Másnap délben az öreg udvarház bolthajtásos kapujában álltunk.

— Kié volt ez a kastély? — kérdem, öreg, lengőbajszű bácsi szól:

„Vágd fiam, vágd Forgács!

Tiéd leszen Gímes és Gács ...“

Kimeredt a szemem az idézetre, aztán világosság gyűlt az agyamban. Valóban a Forgách családi Ghímesen voltunk. De kevesen. Alig pár ember lézengett a zömök falak között.

— No itt se lesz ma előadás! — mondtam, de Puchovszky Sanyi — karcsúnak a legjobb akarattal sem mondható „JRD“-elnök — csak mosolygott. És neki lett igaza. A ghímesi nép még egyet nyújtózott a vasárnapi délnek utána, aztán megindult, mint az áradat. Pár perc alatt telt meg a terem. Hiába, a sikerült előadásnak a jó szervezés a titka.

Miről beszéljek, no? Az előadó ilyenkor figyelje a hallgatóságot és valósággal leolvashatja az arcokról, hogy mi iránt érdeklődnek, és arról beszéljen részletesebben. így is tettem. Csak azt sajnálom, hogy tovább kellett menni, mert másutt is vártak. Különben most is ott lennénk.

... és nemcsak azért, mert az elnök pincéje igen regényes, a házikolbásza nagyon jó, a bora pedig kitűnő.

SZABAD FÖLDMŰVES

Két ember telepedik mellém a galántai állomás vendéglőjében. Az egyik idős, a másik olyan huszonötév körüli fiatalember. Valószínű még nem jártak e helyen, mert az ifjú türelmetlenül integet a pincér felé. Itt ez nem szokás. A felszolgáló hamarabb tiszteletét teszi az asztaloknál, mintsem a vendég leül. Most sörért ment a csaphoz s azt rakja szét az asztalokon. Miközben nem szűnik szomszédom integetése. A pincér az első pillanatban észreveszi az újonnan jöttékét, és láthatólag rosszalja a feléje küldött jelzéseket. Ám egy perc sem telik, máris kérdezi, mit óhajtanak az urak.

— Ebédet kérnénk — szól az ifjabb s merőben a pincér szemébe néz. — Valami különöset. Ünnepit.

A pincér a rendelő kezébe nyomja az étlapot. Az átböngészi, miközben a fejét csóválja.

— Ezen semmi sincs — böki a szót a várakozó pincér felé.

— Mégis mit szeretnének?

Isten tudja! Finom, kiadós

ebédet.

— Ha ráérnek csináltatok az uraknak ebédet. Külön rendelésre. Kicsit drágább és elkészítése fél órába is beletelik.

A fiú bólint. Az öreg kihúzza mellénye zsebéből aranyláncon függő óráját és hosszan nézegeti. Ezalatt a felek megegyeznek. A pincér a konyhába siet, az öreg halkan megszólal:

— Az ebéd miatt lekössük a

vonatot. Én megettem volna bármit. Fontos a leves, mert azt nagyon szeretem.

— Szót se papa — kontráz a fiú. — Megrendeltem és kész.

A pincér újra az asztalnál áll s kérdi, milyen italt parancsolnak.

— Bort. Valamilyen jő borocskát. Jéghűtöttet. Ne hazait, külföldit.

A főúr felsorolja az összes borok nevét, ami rendelkezésére áll. Egy sem jó, egyiket sem kérik.

— Tokaji boruk nincsen? — teszi fel a kérdést a fiatalema vonatot — mondja enyhén korholó hangon.

— Sebaj! — vágja rá a fiatalember. — Elviszlek taxival. A vonat úgyis kényelmetlen. A te korodban én nem utaznék vonattal. Kocsin egy-kettőre megtesszük azt a harminc kilométert. Csak nem sajnálom tőled azt a pár koronát. Utővégre megérdemled.

Két üveg tokaji kerül a vendégek asztalára. A fiatalember percet sem nyughat, állandóan a pincért molesztálja.

—■ Hol a telefon! Hívjon taxit, di van az ebéddel? Nehogy nyers

bér oly hangon, mintha az imént a pincér egyetlen fajta bort sem említett volna.

— Pillanatnyilag nincs kérem. Esetleg a raktárban ...

— Bravó! Hozzon a raktárból két üveg háromputtonos tokajit.

Öröme jeléül a kezét dörzsölgeti s meglepő kedvességgel apja felé súgja:

— Api, ma az én vendégem vagy. Eszünk, iszunk kedvünkre.

Az öreg újra megnézi óráját. Kezével türelmetlen mozdulatot tesz.

— Most már igazán lekéssük

maradjon a hús. Tésztával hozza a levest. Gondoskodjon tortaszeletekről, mert apa nagyon szereti. A fiatalember egyesegyedül fenntartaná a pincért, ha nem jönnének újabb vendégek.

Végül megérkezik az ebéd. Az öreg farkasétvággyal fogna a falatozáshoz, de védnöke leinti mondván, illemtan is van a világon. A fiú mindvégig ügyel az öregre s szóval, szemmel irányítja mozdulatait. Kis idő múltán egy férfi lép az asztalhoz. Jelenti, előállt a taxival. A legény elégedetten bólint, az öreg kesernyésen mosolyog. Egy tortaszelet még a tányérján ékeskedik, amikor a fiú ismét a pincér felé hadonász.

— Főúr, fizetek! — mondja hangoskodva, miközben ő is lenyeli az utolsó falatokat.

A pincér néhány pillanat múlva asztalra teszi a számlát. A „gyerek“ hosszasan elnézegeti, majd a zsebébe nyúl. Kínos pillanatok következnek. A pincér hangtalanul álldogál, a vendég a pénztárcáját kutatja. Az öreg szeme sarkából figyeli fia mozdulatait, aki hirtelen a homlokára csap.

— Én szamár — mondja fennhangon — otthon hagytam a pénztárcámat. Sebaj! Api, segítsél ki az összeggel!

Az apa szó nélkül átnyújtja pénztárcáját. A fiú szeme felragyog s gavalléros gesztussal fizet a remek ebédért. Ebben a pillanatban megszólal a hangos beszélő. A vonat érkezését jelzi, amelyen asztaltársaim utazni akartak. Hallatára az apa csendesen megjegyzi:

— Fiam, menjünk vonattal.

A hős arca hirtelen színt változtat. A derűs mosoly helyébe bosszúság költözik.

— De apa! Az ajtó előtt vár a taxi! — válaszol méltatlankodva.

Az öreg határozott mozdulattal pénztárcája után nyúl és a fia szeme közé sziszegi:

— Én megyek vonattal, te pedig jöhetsz taxival. Isten áldjon! Sándor Gábor

1969. július 5.