Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-27 / 52. szám
KARCOLATOK Falusi kutya és városi eb — Jé, nahátl Maga szájkosár és póráz nélkül szaladgál az utcán? — Ne nevettessenI Ki visel falun szájkosarat? Ajánlom, maga is ugasson oda a gazdájának, hogy oldja le a nyakáról ezt a micsodát... — Hogyisne ... Nem merek ... Mióta Pesten ebszabálysértésért megbüntették, kínosan ügyel rám, láthatja... Meg sem merek vakkannl... — Miért? Mit csinált maga? Megmart valakit? — Ugyan már, ilyent feltételezni rólam. Nem vagyok ember... Egyszerűen sokat járt a szám, szeretek ugatni... — Meg kell veszni! Azért büntették meg, mert ugatott? Ha ha! Jól nézünk ki. Képzelje, ha én itt falun nem ugatnék, úgy elzavarna a gazdám a háztól, mint a pinty ... — Jöjjön csak közelebb... Erről jut eszembe, hogy tavasszal, tudja az ördög ml volt velem, tény, hogy minden este kl-klmar adóztam. Csuda jó helyeken kóboroltam, hallja. Felmentem én még a Gellérthegyre is. Jaj, és miket láttam. Állati! — Ne felejtse szavát... Tudja, hogy én itt mit csinálok? Éjszakánként az egyik szukától a másikig szaladgálok. — Hja, könnyű magának. En arra az egyszerű csavargásra is majdnem ráfizettem ... Van magának fogalma, barátom, hogy minálunk, Pesten, hogy megy az udvarlás? — Vau? Meséljen, kíváncsi vagyok! — Pesten az a szokás, hogy mindig a tulaj vagy a felesége dönti el, hogy az eb mikor és kivel randevúzhat. Hű, a múltkor, van annak már két hónapja is, azt htttem kínomban szétszedem a drótkerítést egy kis angyalföldi pincsiért. Egész este a kapu előtt szaladgált. Várt szegényke. En pedig már ktudvaroltam a fél tüdőmet, amikor kirohant utánam a háziasszonyom, Lujza Márta, s hisztérikusan a fülembe kiabált: — örült vagy, Berci? Csak nem kezdesz ki egy külteleki jött-menttel, hiszen ennek még pedigrénje sincs. — Meg vagyok döbbenve. Hol lakik maga? A Pasaréten. Zöld övezet, csupa fü-fa, bokor... Csuda szép hely. — Dehogy szép. Mit van oda érte? Nem tudom, Budapesten szép lehet, de ezek a szörnyű kötöttségek! Idefigyeljen, van egy ötletem ...Ha már ilyen szépen összebarátkoztunk, én azt ajánlanám, maradjon itt, falun. Aranyélete lesz. Az én öregem a téeszben dolgozik, marhagondozó. Ha akarja, pártfogásába veszt, higgye el, nekem csak egy vakkantásomba kerül, és minden el van intézve. Nézzen körül, itt amerre csak lát, mindenfelé mehet... itt a tanyán aztán ntncs póráz, és nincsen szájkosár. Ehet, ihat, amennyi jól esik... Nos, Berci koma, válaszoljon gyorsan, itt marad-e? — Tulajdonképpen maradnék szívesen, de — hogy is mondjam csak, ne haragudjon meg... Pesten az egyén el teng-leng valahogy... Ki ebből, ki abból... De Itt a téeszben dolgozni kell, igaz?... — Menjen a csodába, ne idegesítsen! ... itt is annyit lóghat, amennyit nem szégyell. Mit gondol, én most reggel óta vajon mit csinálok? ... Zol tál András Egy Jászsági tanyán megismerkedtem egy öregemberrel. Amikor beléptem az ajtaján, jól lekellett hajolnom, hogy a fejem bele ne verjem a szemöldökfiába. Az öreg a kemencepadkán szöszmötölt, vágott dohányt rakott egy dohányzacskóvá átalakított harisnyaszárba. Mindjárt, Ismerkedésünk elején fitogtatni akartam előtte a külső dolgokban való Jártasságomat, s az ágy alá gurított néhány sütőtökre böktem: — Megcsípte már a dér? — Mit? — Kapta fel sovány kis fejét. — A tököt. — A fene figyelte. — Azt mondják — folytattam —, hogy a sütőtök édesebb, ha megfagy egy kicsit. Az öreg felállt, körülményesen leseperte magáról a dohánytörmeléket, csak aztán szólott: — Amelyik tök Jófajta, az anélkül is édes. Visszaült előbbi helyére. A kabátja zsebében kotorászott, elővette pipáját, megtömködte, s a zacskót felém nyújtotta: — Na, gyújtson rál — Köszönöm — hárítottam el —, nem dohányzóm. Szánakozva nézett rám. — Kár. — Miért? — Mert ez még szűzdohány. — Honnét veszi? — Veszi a fene. Van. Zavartan elhallgattam. — Mi újság a tanyán? — tereltem új Irányba a beszélgetést. — Kinek ml, — titokzatoskodott az öreg. — Sáfáréknak például az, hogy megdöglött a tehenük. — És magának? — Nekem? — mondta elgondolkozva. — Nekem meg az, hogy tizennégyben ebből a dűlőből öt szekérrel rukkoltunk be, aztán az akkori regruták közül csak én élek egyedül. Ittfelejtődtem. — Hány éves? — Nyolcvanhárom múltam. Aztán ebből csak addig voltam a tanyától távol, amíg az olasz fronton harcoltam. A többi itt telt el, ezen a kis vályogtanyán. A fiam bent lakik a faluban. Hívott engem is, hogy költözzem hozzá, ott Járda meg villany van. Nekem nem kell a Járdád — mondtam neki — Jó nekem a homok is. Eljárok már én ezen, amíg élek. A villany se nagyon hiányzik. A feleségem nem lát nála. Bántja a fény a szemét. Én meg nem tudok olvasni. Nem ismerem a betűt. — A nevét se tudja leírni? — Nem — felelt elkomorult arccal. — Sokat szenvedtem én emiatt a fronton. Két hétig is a zsebemben hurcoltam a hazulról kapott levelet, amíg valakivel el tudtam olvastatni. A választ is úgy írattam meg, mással De nehéz volt olyan embert találni, akiben megbíztam, így aztán a válaszaim mindig késtek. Egyszer Jött hozzánk egy fiatal főhadnagy, zsidó ember volt. Rendesnek látszott, megkértem, olvassa fel a levelemet, meg írjon helyettem haza. Ettől kezdve ő levelezett az otthoniakkal. Megtörtént, hogy akkor Is Irt, amikor nem tudtam róla, csakhogy megnyugtassa a hozzátartozóimat. Megint felállt. Nyugtalanul járkált a szobában. — Készül valahová? — Megyek névnapot köszönteni estére. Ogy kívánja a tisztesség, hogy megborotválkozzam. Az ágy alól egy kisszéket húzott elő. A mestergerenda alá tette, s ráállt, hogy levegye a beretválkozó készletet. Közben felém hunyorítva magyarázta: — Fiatalabb koromban még a földről is elértem. De most már kisszék kell hozzá. — Na, isten áldja! — nyújtottam búcsúzásra a kezemet. De az öreg elébem állt. — Ho-hó! Nem úgy van az. Mindjárt hozok be egy kis sült tököt. Kóstolja meg, milyen édes. Itt termett a háztájiban. A saját nevelésem... ARI KÁLMÁN Két asszony az utcán Irta: JUAN J. JOIREZ: Kovácsné ugyan már két éve özvegy, de semmiképpen sem akar lemondani a földi örömökről. Sőt, éppen ellenkezőleg. Egy szép napon bevásárlási körútra indul és büszkén libeg az utca árnyas fái alatt. Vele szemben lépdel Fazekasné asszony, szintén özvegy, és szintén éhes ez életörömökre. A két hölgy találkozik és megindul a beszélgetés: — Öh — kezdi a beszélgetést Kovácsné mindjárt magas hangnemben — ez igazán kedves, hogy látom! Hallottam, hogy férjhez megy? — Természetesen — bólint Fazekasné — egy fiatalkori ismerősöm kérte meg a kezemet. — Öh — mosolyog Kovácsné viszszafojtott dühvei — ifjúkori ismeretség? És az öregúr még olyan életerős? Fazekasné szemei szikráznak. — Nem, te kígyó — nem olyan fiatal, mint az a lányka, akivel többször láttam a megboldogult férjedet sétálni. — De drágám, az ez unokatestvérem volt — csikorgatja a fogait Kovácsné — és ami az embereket Illeti, pontosan tudom, hogy mit gondolnak rólam és a családomról. — Ez aztán teljesen lehetetlen, kedves Hortenzia — csavargatja a fejét Fazekasné — hisz ezt nem bírná elviselni. Kovácsné kettőt nyel —. Szép kabátja van kedves — és elmosolyodik — konfekció, ugye? — Nem, a szabóm varrta — ellenkezik Fazekasné. De önnek, sajnos semmiképpen sem tudom ajánlani, mert nála készpénzzel kell fizetni. Kovácsné mélyet lélegzik. — Ugyan — aztán közelebb hajol és félhangosan a fülébe súgja — Ugye csak önnel tesz kivételt? — Én mindig azonnal fizetek, még a borért is, ami az asztalra kerül. — Ez lehet, hiszen akárkinek nem adnak hitelt, igaz? De Jó, hogy említette; el kell mondanom, mért nem mehettem legutóbb az Önök estélyére. — Igazán, nem volt az estélyünkön? Nem is vettem észre. Kovácsné kezei megrándulnak, elveszti az eszméletét. Egy járókelő fogja meg, hogy össze ne essen. Mi történt? — kérdezi az ismeretlen. — Vérmérgezés — feleli szárazon Fazekasné. — Beleharapott a saját nyelvébe. Ford.: P—1 A két úr szolgájának egyik jelenete. Tamás |olán Clarice és Varga Zsuzsanna Beatrice szerepében. Az első lépések után Sok vita, huzavona előzte meg a MATESZ kassai részlegének, a Thália Színháznak megalakulását. A végén azonban mégiscsak az akarás és a lelkesedés diadalmaskodott, és a színház számtalan akadály és objektív nehézség leküzdése után létrejött, sőt napjainkban több községben már nemcsak az újságból, hanem a színpadról is ismerik a Vox humana — emberi hang — jelszóval felvértezett Tháliát. A bemutató előadásra az eredeti tervektől eltérően egy héttel előbb került sor. A premier színhelye — és tegyük mindjárt hozzá ezt is, hogy méltó színhelye — Gömörhorka volt. Erre a nem mindennapi kulturális ünnepre a helyi üzemi klub, a község vezetői és a nézők a lehető legoptimálisabb feltételeket biztosították, és úgy hiszem maguk a színészek és a színház vezetői is elégedettek lehettek. Nemcsak a sikerrel, amit első bemutatójukon arattak, de a korszerű, Jó akusztikájú kultúrházzal is, ahol a fiatalok első ízben mutatkozhattak be a nagyközönségnek. A Thália Színház hálás műfajt, vígjátékot választott első bemutatójára. Beke Sándor rendező Carlo Goldoni: Két úr szolgáját vitte színre. Beke nem állt könnyű feladat előtt, hiszen gárdájának nagy része csak nemrég került a színházhoz, s így több Jelentős szerepet a tehetséges, de a szárnyukat még csak most bontogató fiatalokra kellett bíznia, akik ezen az emlékezetes estén kivétel nélkül bebizonyították, hogy rászolgáltak a bizalomra. Az első percektől lendületesen, sokszínűén Játszottak, és ezt az iramot mindvégig Jól bírták. Néha ugyan, különösen az előadás elején, itt-ott észlelhető volt a rutinhíány, de ezt sem a rendező, sem a színészek rovására nem írhatjuk. Végeredményben elmondhatjuk, hogy Tamás Jolán (Clarice), Varga Zsuzsa (Beatrice), Benkó László (Silvio), Horváth Lajos (Lombardi), Érsek György (Brighella), Bittó Eszter, Szabó Marika, Kondé István, Belkó István és Cserge Imre igazolták a hozzájuk fűzött reményeket, és azokat, akik a I mintegy 160 jelentkező közül őket is kiválasztották. A fiatal generáció egyik további tagja, de már távolról sem újonc Csendes László a tőle megszokott, sallagmentes Játékot nyújtotta. Külön figyelmet érdemel Truffaldino szolga megtestesítője Várady Béla, aki — hogy sportkifejezéssel éljek — bombaformában Játszott. Elsősorban ő volt az, aki legtöbbször nyíltszíni tapsra ragadtatta a közönséget. Szabó Rózsi (Esmeraldina) és Lengyel Ferenc (Pantalone) könnyedén, nagy gyakorlattal komédlázott, ismét bizonyítva, hogy erősségei a csehszlovákéi magyar színjátszásnak. Minden kezdet nehéz. A Thália Színház gárdájára ez még fokozottabb mértékben érvényes, mivel magyar színházról van sző, és azért is, mert keleten már vagy fél évszázada nincs hagyománya a magyar színjátszásnak. A bemutató és a többi előadás azonban azt bizonyítja, hogy a Thália Színház képes lesz annak az űrnek a kitöltésére, amelyre hivatott. Ebben nemcsak mi vagyunk biztosak, de valamennyi színházi vezető és színész is, mert máskülönben nem vívtak volna olyan ádáz harcot, hogy a MATESZ egy részleget hozzon létre. Befejezésül csak ennyit. Egyedül amit hiányolhatunk, hogy Dráfl Mátyás, a Magyar Területi Színház igazgatója, nem mondott köszöntő beszédet. Mert ki kompetensebb, mint a MATESZ igazgatója, hogy az első kelet-szlovákiai fellépés előtt sok-sok sikert, alkotó kedvet kívánjon a Thália Színház szárnybontogató fiataljainak, és az Idősebb gárdának egyaránt. Ordódy Vilmos Ipolyságon nemrégiben ünnepelték a felszabadulás negyed évszázados évfordulóját. A képen a hősi emlékmű látható a városháza előtt. Makra Ferencnek annak idején jó állású lovai voltak. Most csupán egy csapott farú kis szamara van, a hozzá szükséges felszereléssel: igáskocsival, bőrhámmal, kurta nyelű madzagostorral. Makra ugyanis termelőszövetkezeti gazda, ennélfogva odahaza, a háztájiban nem tarthat lovat, sőt öszvért sem, amely a törvény szerint féltg-meddig lónak minősül. Tart hát szamarat, ami ez idő szerint annyira lebecsült állat, hogy nem vesz róla tudomást a törvény. Makra azonban nem a törvény szemével, hanem a sajátjával nézi a csacsiját, s meggyőződéssel vallja, hogy az bizony igen-igen hasznos állat. A takarmányban nem válogatós, kórón, kukoricaszáron, penészes szénán is megél, ugyanakkor kitartóan húz, öt-hat mázsát hazavontat egyszerre a háztáji termelésből. Néha-néha bekocoq a heti piacra az eladásra szánt csirkékkel, libákkal, kacsákkal, süldőmalacokkal. Egyszóval: Makra Ferenc kedveli a nagyfülű jószágot, nem adna túl rajta dupla áron sem. Főleg éppen a szamár miatt húzott ujjat Tokaji Péterrel, a tsz kovácsával, akit valamikor testáld csördített a két erős pejlónak. Kocogtak a lovak, egészen a hajlatig, ahol a dűlőutat tíz méternyi hosszúságban csüdig érő víz borította. A víz partján, mintha csak összebeszéltek volna, hirtelen megcsendesedtek, a száraz földbe gyökerezett mind a nyolc lábuk. A kovács odaeresztett nekik egyet-egyet az ostorral. Miután ez nem mozdította ki őket egu álltó helyükből. Tokaii letstenit az urába — mondja dühösen Tokajt és az iákolás okozta dühét Makra nem tudta lecsillapítani egy demizson tokajival sem. Ha patkót akart verettetni igavonó barmára, kénytelen volt átlovagolni a szomszéd községbe, mivel Arató Károly, az ottani maszek kovács jó pénzért az egeret Is megpatkolná szíves-örömest. Egyszer, egy kora délelőtt, amikor a rádió záporesőt és szélvihart jósolt, Tokaii fogatot kért a főagronómustól. A háztáji lucernáját szerette volna bevinni és odahaza a padlásra rakni. A főagronómus teljesítette kérését. Tokajt a hasa szállt a kocsiról, széles vállát a lőcsnek vetette, a hajtószárat meg-megrontotta. — Na, veselkedjetek nekt!... Gyia! Hiába emlegette Tokaji a kéklő magasságot, hiába szólít gáttá nevükön a mennybéli szenteket, egy tapodtat se ment tovább a két ló. Az egyik, amely Bokros névre hallgatott, még a szemébe is nyerített Péternek. Mérgében hátra lendítette Tokaji az ostort, hogy azután előre, a füle közé lendítse Bokrosnak, a karja azonban megtorpant félúton, aztán lekonyult az ostorral együtt. Mert időközben szamárfogat kanyarodott a dűlőre, jól megpakolva szénával. Baktatott a szamár, meztelen patájával ütemesen kavargatta a port, a farkával szaporán csápolt, nagy fülével kitartóan hessegette a legyeket... — Igyekezz, Péter — szólalt meg Makra, az innenső partján a hajlatnak. — Délre Ideér az eső. Kár lenne azért a dráqa szénáért ... Tovább hajtott Makra. Kis ideig dermedten állt Tokaji az állatok faránál, majd a kocsira mászott, a szamár után fordította a szekere rúdját. — Ferenc!... Ferikém! — kiáltott oda Makrának békülékeny hangon. — Ezek a dögök, ezek az átkozott gebék ... Szóval az enyémet is hazavinnéd... A fuvardíjat akár azonnal is kifizethetem. Makra Ferenc hátrapillantott, megrázta a fejét. — Csúszkál a szamaram, Péter. A hajlatban a síkos lejtőn erősen csúszkál, te magad is láthattad. — Csúszkál. Persze hogy csúszkál, azzal a csupasz patájával — mondta nyomatékosan Tokaji. — Ne restelld elvezetni hozzám ..., akkor majd nem csúszkál... Busi Vince vérként szeretett, s akinek a barátságát éveken át nagyon hiányolta. Télen, havas-jeges időben csúszkál a szamár patája, akárcsak a lóé, amelyik nem hord szöges patkót. A kovács viszont iszonyodik a szamártól. Nem anynyira gubancos vakarót, csutakot ritkán látott egérszínű szőrétől, és folyton előre-hátra mozgó fülétől, sokkal inkább a hangjától. — Az én fülembe ne iákoljék,
