Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1969-12-13 / 50. szám

priltsbán még tartott nálunk a földosztás, rengeteg embert kellett kielégíteni. Mi megkaptuk a Járandóságunkat mindjárt az elején, hisz apám tagja volt a földosztó bizottságnak. Amiért előrekerültünk, nem haragudott senki, akkoriban az emberek Jók voltak. Jómagam április elején el is végeztem a szántást a két ékszarvú tehénnel, aztán hagytak tanulni. Ügy hirlett, ha átvesszük az évi anyagot, magánúton levizsgázhatunk.

•v Már éppen itt volt az ideje a tanulásnak. Anyám meg a két nővérem azt mondta, a veteményezéshez nem fognak be, meglesznek férfi nélkül is. Bár (hát milyen férfi voltam én? Apámra egy kicsit haragudtak, (hogy még mindig az a földosztás, még mindig menni kell, mikor jut ideje az itthoni munkára?

Egyedül voltam otthon, s a kutya Jelezte, hogy Jön valaki. Kinéztem az ablakon. Könnyű tavaszi nap sütött, olyan, ami felemeli az embert, s nem engedi, hogy lehúzza a föld. Olyan, amiben testetlenül finommá válunk, közelebb kerülünk a bárányfelhős éghez, mert azt se vesszük észre, hogy lélegzünk, csak minden olyan Jó. Egy lány jött. Kék sapka volt a fején, kékségét a kékskála nyolc árnyalatának egyikéhez sem lehetett hasonlítani. Amikor bejött, szoktatta szemét a homályhoz, s azt mondta:

— Jó napot.

— Jő napot — mondtam én is.

Megnézett, s látta, hogy egyáltalán nem felnőtt férfivel áll szemben. Billegett egy kicsit a sarkán, úgy kérdezte: — Igaz, hogy nektek van zongorátok?

— Igaz.

— Hol van?

— Bent a másik szobában.

— Mutasd.

Fölkeltem s megmutattam neki a nagy, barna zongorát.

— Te tudsz zongorázni?

— Nem.

— Akkor minek van?

Egy kicsit bosszantott a hetykesége, de azért elmondtam neki, hogy amikor a kastélyt kiprédálták, ez a zongora nem kellett senkinek. Kihajították az udvarra. Ott ugráltak a tetején a kölykök, de még a húrokon is. Esett rá az eső, hő, minden. Sajnáltam a zongorát s arra gondoltam, elhozom, ne menjen teljesen tönkre. Feltettük egy szánkóra, s hazahúztam.

Megütött néhány billentyűt. — Elég Jó — mondta.

Nagyzolón feleltem: — Hisz felhangoltam.

— Te?

— Én. Egy harapófogóval az egészet.

— Hallomás után?

— Persze.

Szép kezével végigfutott a billentyűkön. — A normál g nem jó.

— Mert nem lehetett Jobban — mondtam. — Nagyon meg volt nyúlva a húr. Nem bírtam vele.

— Hát akkor én gyakorolok egy kicsit — mondta.

Már akkor sejtettem, kiféle lány ez. Az édesapja itt maradt le valamelyik katonai alakulattól. Élt a faluban egy rokonuk.- Kenyeres István bácsi, nála húzta meg magát, mfg túlment a front. Dolgozott mindent rendesen, mint más ember, de azért Debrecenbe is eljárt az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. ö toborozta össze a földosztő bizottságot mindjárt Januárban. Jó kedélyű ember volt. Találkoztam vele néhányszor, egyszer pálinkázott is édesapámmal. Akkor, már virulva kissé az italtól, kezet fogott velem.

— Szervusz. NőJI nagyra — mondta. — Mi leszel?

— Atyaisten.

Nevetett és azt mondta:

Nagyon helyes. Ami akarsz, az lehetsz.

Beszélt nekünk a családjáról, hogy ott vannak Pesten, és nem tudja, mi lehet a feleségével meg Ökörszemmel.

— Ki az az Ökörszem?

— Hát a Vilma. Olyan csepp volt, mikor megszületett, mint egy

ökörszem.

Most megkérdeztem ettől a lánytól: — Te a Csizér Vilma vagy, Igaz?

— Mikor Jöttetek?

— Már egy hónapja.

— Apádhoz iöttetek?

— Jöttünk volna anélkül Is — mondta. — Szétment a házunk tellesen. Hová mehettünk volna máshová? Csakis István bácsiékhoz. Ö a nagybátyám nekem.

Már egy hónapla itt van, gondoltam, és csak most Jutott eszébe a zongona. De azért félvállról

vettem őt. — Most Jutott eszedbe a zongora?

— Feküdtem — mondta. — Olyan sovány voltam, mint az ujjam. Anyám azt mondta, át lehet látni a fülemen.

Megnéztem öt: hát most sem volt valami kövér. A csuklója olyan vékony, hogy elveszett a kezemben. De az arca, meg az orra, meg a haja is nagyon szép volt. — Szeretsz zongorázni?

— Tanulok.

Kirakott valami kottákat s kalimpált unos-untalan. így Jött el az alkony. Anyámék megérkeztek a határból és Ökörszem megkérte anyámat, gyakorolhat-e a zongorán. Mért nem jó neki, gondoltam, ha én egyszer megengedtem?

— Édes gyermekem — mondta anyám —, miért ne? Nem a miénk az a zongora. A községé lesz az.

Azután Vilma elment. Mondtam neki, hogy ne a nagy úton menjen, mert arra sokat kerül. Menjen a kert alatt, Jó kis gyalogutak vannak arra az Ér partjáig, aztán a hídon ót az István bátyjáékig.

S elkísértem a kert alá. A nagy,, puszta határban nem volt más semmi, csak még a csupasz fák, meg a nagy földek, meg a mérhetetlenül jó levegő.

— Aztán hát jössz megint?

GALAMBOS LAJOS

IRQ D A lTSW

bácsi. — Megindul - lassan a gyárunk, ideje, hogy ott legyek.

— Hol fognak lefeküdni?

— No, a család még itt marad. Azután majd Jönnek utánam rendesen.

A nővérem kajánul mosolygott rajtam. De mindegy volt. Visszatért a békém, s már kimehettem a szobából. Régi kóróből jó kis kerítést csináltam a zöldséges ágyások köré, mert a tyúkok csipkedték a zöldet mindjárt, ahogy kibújt a földből. Ketten a kutyával nem győztük kergetni őket. Kijött Vilma Is.

— Segítsek?

— Ugyan — mondtam —, te aztán tudnál segíteni. Mit?

— Ásni.

— Sz! — mondtam.

— Kötözni az oldalát.

— Sz, még azt se tudod, hogy ezt korénak hívják.

Megpróbálta hát leállongatni a kórőkat.

— Gyerek kezébe való ez, azt gondolod? — mondtam.

Erre felhúzta az orrát, s bement. Menj csak, gondoltam, vendégeskedj, ha nem Jő nézni, hogy én mit csinálok. Dühösen dolgoztam.

Júniusban megmondtam neki, hogy megyek vizsgára.

— Gyalog?

— Hát, ha nincs vonat.

— Emlékszem, amikor iöttünk

ÄS;

—;Hát akkor amajd r, pakolunk nektek valamit/mondd meg anyádnak. Estére elvisszük.

Attól kezdve lávában égett az arcom, és nem . találtam a helyelyemet. A kezem kihűlt, olyan volt, mint egy jégdarab. Amikor édesanyám elkészítette a csomagot, megkérdeztem tőle: — Elvigyem?

— Te csak etesd meg a teheneket, ha megjönnek a csordából. Fejd meg őkét.

Elkísértem anyámat a kert áljáig: -g Ne segítsek mégis?

— Mit lógsz Itten? Lódulj viszsza, a csorda mindjárt Itthon lesz.

tW— ‘Szakát az nagy kor? •*

Egy bokor mögött levetkőztem, s bele a vízbe.

Gyere hát — mondtam neki.

Egy másik bokor mögött levetkőzött, s belecsúszott a vízbe ő is. A kék sapkáját nem vette le.

— Vizes lesz a sapkád.

— Nem bújok bele a vízbe — mondta. — Nem akarom, hogy vizes legyen a hajam.

Úszkáltunk egy kicsit.

— Levizsgáztál?

— HajaJI

— Hogy?

— Megjárja.

— Tiszta jeles?

— Nem vagyok én olyan stréber.

— De elégséges nincs?

Hát visszamentem, mert mit cstnálhattam volna? Adtam a teheneknek enni, pedig nem voltak éhesek, telt hassal Jöttek meg a csordából, megitattam őket, meg Is fejtem. — Ebből a tejből kellene neki — gondoltam.

— Még csak az kellene.

örült, és úsztunk megint egy hosszút. Amikor kifáradva megálltunk és teljesen nyakig álltunk a vízben, a tiszta Érben leláttam a meder aljáig. Még a víz is puhán és félénken fogta körül a testét. S oly valótlanul könnyűnek, oly mlndenekfelettvalóan

A tej teteje olyan színű volt, mint a Vilma sapkája. A felverődött habok dúsan magasodtak és kékesfehéren.

Anyám későn Jött meg, már le kellett volna, feküdni. — Tényleg utaznak? — kérdeztem.

— Reggel már lesz vonat rendesen.

— S Pesten van azoknak lakásuk?

— Holnap — mondta.

A kékskála nyolc árnyalatába nem Illő sapkáját még sokáig láttam a tiszta alkonyatban. S álmomban Is kék sapkák jöttek elő, kék virága volt álmomban a napraforgónak meg a gólyahírnek. De azért másnap sem mutattam neki, hogy tán vártam volna. Megérkezett, köszönt, köszöntem neki, azután mondtam, ott van a zongora, mehet be, ha akar. Én meg kiálltam az ablak alá, az ablak nyitva volt, s onnan néztem őt. Könyv is volt a kezemben, ha jönnek anyámék, lássák csak, hogy tanulok. De a nővérem észrevette.

— Tetszik a kislány, lurkó?

— Ez? — mondtam. — Menj már.

S hogy lássa, mennyire nem tetszik, nem kísértem el Ökörszemet a kert aljáig. Mondtam neki, hogy ismeri már az utat úgyis. Kimentem ellenben a kemence mögé, s onnan néztem, hogyan távolodik. Amikor eljöttem a kemencétől, a nővérem cinikusan nevetett rajtam. Bosszúsan mondtam neki:

— Menf már.

És haragudtam rá.

Május táján eljöttek hozzánk Ökörszemék mindnyájan. Édesapja azt mondta az én apámnak, hogy ő búcsúzik, megyen fel Pestre.

Akkor megijedtem: —

— Hiszen Pesten lakásuk sincs.

— Majd lesz — mondta András

— mondta. — Messze van a város. Mér sírtam, úgy fájt a lábam.

— Az is út? — mondtam. — Tizennégy kilométer?

Másnap levizsgáztam az ötödik gimnázium minden tárgyából. Valósággal megnőttem, mire véget ért a vizsga, egészen férfiasán dagadt a mellem, ahogy hazafelé Jöttem a többiekkel. Lányok is voltak közöttünk, Ökörszem meg ott várt az Ér hídjánál. A lányok kuncogtak rajtam, s azt mondták:

— Várnak, fiatalúr.

— Engem? Ugyan, ki várna?

Hát csak köszöntem Ökörszemnek, s mentem tovább.

De a kertek alatt megálltam. Neki Is arra kellett iönnl, ha engem várt valójában. Az Ér partján leültem. Mikor egy kicsit ültem már, odajött.

— Gondoltam, tán fürödni kellene — mondtam neki. — fó meleg van.

— Meleg — mondta.

— Hát fürödjünk?

— Jó.

Elmentünk a füzesek felé.

— Nincs fürdőruhám — mondta.

— Minek az?

Rám emelte a tekintetét:

— Nagylány vagyok én már.

— Hány éves?

— Tizenhárom elmúltam.

szépnek láttam őt, mintha annak a napnak a könnyűségéből, tavaszi fáiból, végtelenül elnyúló földjeiből lenne a teste, mint azon a napon volt a mindenség, amikor először jött el hozzánk.

— Osszunk — mondtam.

— Jó.

Arra úsztunk, ahol a ruhánkat

hagytuk.

— Maradj le — mondtam.

Kimentem és felöltöztem. Takartam magam, míg kimentem, a két kezemmel, ahogyan tudtam. KI volt száradva a szám. Szégyelltem magam. A könj^eket a vállamra csaptam, ahogy össze volt kötve a szíjjal, felmentem a partra, s hátra sem fordulva, kiáltottam neki:

— Jössz már?

— Jövök.

Bandukoltunk a parton.

— Milyen az a Pest?

— Szép.

— Milyen az ég felette?

— Mint itt.

— Azt se hiszem.

— Éppen olyan — mondta. — Most biztosan éppen olyan, mint itt.

— Nem fekete?

— Nem.

— Azt se hiszem.

Amikor a gyalogútra értünk, megkérdeztem.

— Mikor Jössz zongoráz”1?

— Hát jöjjek?

— Ha akarsz.

Jött ő, miközben a földeken már harsogó zöldbe öltözött mlpden. Mintha soha nem lett volna puszta a határ. Ha összetalálkoztunk a gyalogúton, ő mögöttem Járt, s ha emberekkel találkoztunk, meglódultam, nehogy feltétlenül úgy vegyék, hogy együvé tartozunk. Ügy mentem a kerten is végig, majdnem szaladva.

— Bolond vagy? — mondta anyám, amikor a kemence elé értem. — Hát azt a lányt mért hagyod el?

— Van neki lába, amin lőhet.

Július végén megindult a vonat. S egyszerre Ökörszem, amikor befejezte a zongorázást, azt mondta anyámnak: — Köszönöm szépen, hogy gyakorolhattam.

— Tán nem jössz többet?

— Megyünk haza — mondta Ökörszem.

— Hát ha egyszer azt írta nekik Csizér úr.

S hosszan nézett rám anyám: — Miért ne mennének, ha ott van az otthonuk?

Nem aludtam éjjel. Semmim se fájt, semmire se gondoltam, csak nem tudtam aludni. Jó lenne, ötlött fel bennem, ha napraforgóról álmodnék, és a napraforgónak kék virágai lennének. De nem álmodtam semmit. Reggel kimentem ez állomásra és megkérdeztem, tényleg megy-e vonat? Mihály bácsi, a váltóőr, aki úgy ügyelt a bejáró diákokra Is, mintha ez a hivatala lenne, azt mondta:

— Megy háltstennek. ősztől már ti Is mentek, nem lesz lébecolás, édes kisfiam. Azt csak bízd ide. Itt olyan iskolába Járás lesz, hogy a teremtő olyat nem látott.

Előre élvezte, hogyan fog bennünket egzecírozni.

Aztán Jöttek Vilmáék. Ökörszem észrevett előre. — Nézd, anya — mondta és rám mutatott.

Az István bátyáék is velük voltak. Hát nem mentem oda hozzájuk, mert hogyan mehettem volna? Vilma jött közelebb később. — A vonathoz Jöttél?

— Megnézem már, milyen az új vonat.

— Megvárod, míg elmegy?

— Gondolom, tán megvárom.

Aztán nem beszéltünk semmit. Ettem a szám szélét, és néha Ökörszemre néztem. A kék sapka volt rajta.

Eddig a vonaton még nem voltak sokan. Mihály bácsi azt mondta, majd a városban megrohanják. Vilmáék fel tudtak szállni rendesen, s elhelyezkedtek az ablaknál. — Szervusz, Gábor — mondta Ökörszem.

— Hát szervusz.

Mást nem mondtam.

A vonat fütyült, s csak akkor kapott el valami megmagyarázhatatlan kétségbeesés. Elkezdtem kiabálni neki: — ökörszem, ne menj el. Ökörszem.

Persze, a vonat elindult. Odaültem az állomásépület palánkjához, fejem lenyaklott a palánk tetejére, s a két szememből ömlött a könny és azt mondogattam: — Ne menj el, Ökörszem.

Mihály bácsi rám nézett, egy kicsit: — Ml van teveled?

Szégyelltem, de nem tudtam megállítani a könnyeimet. Annyira szégyelltem, hogy beharaptam teljesen a számat, a zokogás mégis kitört, mélyről, elnyomlhatatlanul. Éppen úgy, mintha ez már férfisírás lenne.

Azután meg szüntelen csak várakoztam valamire. Később, amikor már Pesten Jártam, arra gondoltam. megkeresem őt. De a címüket röstelltem megkérdezni István bácsiéktől. Hát csak Jártam az utcákat, hogy egyszer majd csak összetalálkozom vele.

S azóta is, ha megpillantok valakit, aki hasonlít Ökörszemhez, hiába tudom, hogy nem ő, még mindig úgy vagyok, mintha őt, s azokat a napokat keresném.