Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-15 / 46. szám
IRODALOM grott a gyerek most is. Szorította a nyakam, s rugdosott. Hanem a szemével egyre csak visszafelé lesett a terembe. — 'Jgye, apuka ... ugye ... — kezdett volna magyarázni valamit, de már nem is kellett. Éppen okkor fékezett le a küszöbön a fehérszöke srác. Piros posztó volt, ahogy Kiáltott: — De nincs t-i-i-isl — De van! — mondta röviden a fiam. A fehérhajú gyerek széthúzta a száját. Vicsorított: — Nincs! Ugye apukája, hogy Gábornak nincs, puskája? — Még nincs. De majd veszek neki! — Ugye, apuka ... pirosat! — Igen, kisfiam. — Bebebe! Nekem apukám vesz piros puskát! > A ptros nem színt jelent a fiam szótárában. Piros neki a fekete ceruza is, ha elég hosszú és jól fog a hegye. Piros a fehér mackó is, ha nem piszkos a bundája és mindkét szeme a helyén van, de a kék bicikli is, ha nem sáros a kereke, s nem pattogott még le a zománca. Egyszóval piros neki mindaz, ami szép meg jó is egyben. Aki ezt nem tudja, annak zavaró kissé, de hát majd meqnö a gyerek, majd okosodik. S tudni fogja, hogy erre a fogalomra számtalan szebbnél szebb kifejezésünk van. Például: haláll, oltárt, döglesztő, klassz, pokoli. Tehát piros puskát kell vennem. De hamarosan! Ha már ennyire rákívánkozott a gyerek. Nem, dehogy felejtem el! Mindahányszor elfeledkezhet az ember lottószelvényről, ebédjegyről, horgolócérnáról, de ilyesmiről soha. Puskát rendelt a gyerek! Hogyne, hiszen már elmúlt kettő. Az ösztön már dolgozik. Férfi lesz ez a javából. Nem labdát akar, vagy himthumi kisvonatot. Puskát akar ... — Nincs puska — mondják a boltban. Éppen kifogyott. Géppisztoly van. Kattog és szikrázik. Drága. Meg nem is ilyenre gondoltam. Fapuska, alumínium csővel és závárzattal. Kis parafadugó jár bele, madzagon a csőhöz pányvázva, így soha nem repül el. Kicsit pukkan, szobában is elviselhető. Mindig ilyenre vágytam magam is... S lám a gyerek is! Azt hittem, csak mi voltunk ilyenek, a háborús gyerekek. Ugye, hogy nem? A vágyak, az ősi és szerzett ösztönök is öröklődnek. Nevet a feleségem a buta elméletemmel. Az ösztönök csak hagyján, de én olyasmit is állítani szoktam, hogy bizonyos ismeretek évszázadokon át kikristályosodott koncentrátumatt is magunkkal hozzuk a születés pillanatában. Olyan ez, mint a liofilizált kávé. Csak forró víz kell hozzá és kész. Impulzus kell hozzá. Vegyszer, hogy a raktározott felvételek előhlvódjanak. Hogy ez butaság? Hát nem! Igaz a bizonyításhoz csoda kellene. Ha mondjuk vtssza- Vihetnénk a régmúlt időszakokba egy mai csecsemőt. Majd ő megmutatná, mennyire igazam van. Zseni lenne ott az öreg vadorzók között. Feltapírból készült patron jár bele. Nagyot szól! De a csattanása is elég még egy kétéves kölyöknek. Csodálatos! Mit nem adtam volna érte, ha nekem ilyen lehetett volna valamikor! Meg kell venni. Igaz, nem puska. De honnan tudná a gyerek, mi a puska és mi a pisztoly. Hiszen éppen erről van szó! Nem tudja, de ösztönösen rádöbben majd, hogy ez valójában fegyver, amellyel ölni, lőni, védekezni lehet. Hogyne lenne jó. Az is előnyére szolgál, hogy elfér a táskában, a zsebben, mégsem kell vele az utcán röstelkedni, mint azzal a bóvli géppisztollyal. Meg egyébként is tetszik nekem ez a szerszám. Ahogy így kézbe veszem ... Hm! De klassz! Otthon tudományosan előkészítem a kísérletet. — Itt a pisztoly. Senki ne szüljön egy szót se! Azt a szót, hogy puska, vagy pisztoly, nem szabad kiejteni. Ti csak figyeljetek! En sem szólok, mert befolyásolnám. Ha azt mondom: no, mit hoztam neked — már tudnt fogia. Csak figyeljétek! Minden szó nélkül tudni fogja. Mert a pusztítás, öldöklés vágya aztán igazán vele születik az emberiséggel. Nem véletlen, hogy a legrégibb kőtábla is felsorolja a bűnök között. Észrevétlenül egy székre raktam a fegyvert. A gyerek valami könyvet firkált. Fel se nézett. Énekelgetett, rajzolt. Hosszú percek múlva átment a szoba másik sarkába. Könyökével szinte súrolta a széket. Nem vette észre! Visszafelé sem. No végre! Miközben a könyvet forgatta, tekintete rátévedt az ominózus fegyverre. Bizalmatlanul emelte fel. Letette újra, s megkérdezte: — Kié ez a? — Gáboré? Most bátrabban emelte fel. Forgatta. Belenézett a csövébe. Szájához emelte, belefújt. — Nem muzsikál — nézett rám segítséget kérve. Talán nem jó helyen próbálkozott, mint múltkor a furulyával. — Ez nem muzsika — mondtam. Közönségem zsebkendőbe nevetett, én bosszankodtam. A gyerek tovább fújdogálta a csövet. Aztán megunta, leült vele a földre. A gyönyörű kis pisztolyt lefektette. Majd élére állította, úgy, hogy a markolata fent és elöl állt. A csöve hátrafelé nézett. Rátámaszkodott, s tolnt kezdte maga előtt. Ekkor már gyanakodtam. A gyerek búgni kezdett a szájával, maid zihált, prüsszöqött, végül —, hogy bizonyosabb legyek az eredményben — kiáltott is: — Vigyázz, indul a vona-a-a-at! S hány légváram romjai té darabokra történek, odaállt a nővére elé a pisztollyal: — Nézd. Zsuzsika, apuka hozott nekem kisvonatot! A székre roskadtam, s néztem a gyereket, ahogy egyre rótta a köröket a mozdonnyá alakított fegyverrel. Már nem sajnáltam összedőli elméletemet. Oj gondolat kezdett mocorogni bennem. De nem. ezt nem megfogalmazni, megvalósítani kellene. Talán majd a fiam nemzedéke ... DÉNES GYÖRGY: Őszi eső Csepereg az eresz alja, szomorú lesz, aki hallja. Sáros ez üt véges végig, vizet kortyol napestéiig. % A kiskert is csupa tócsa, sirdogál az őszi rózsa. Meghajlik a gyönge szára, földre borul szép virága. Olyan az ég, mintha soha nem lett volna víg mosolya. Nincs is annak tudhatója, mért könnyezik napok óta. Szeret, vagy nem szeret... Azt szokták mondani, az ősz az elmúlás ideje. Nincsen félreértés. Ha egy kislány elutasít ősszel, tudomásul kell venned. Nem érdekel az sem, ha egy világot tört benned össze, s ellopta tőled a reményt. Ilyen az ősz — kegyetlenül sóvár. Én is így jártam a minap. Kiadták az utamat. Pedig én ráadásul még szeretem is a lányt. A dolgon még az is nehezít, hogy egy utcában lakunk. Ezért akarva, nem akarva, belebotlunk egymásba. Pintyőke olyankor mindig elcsapja a fejét, mutatva, hogy látni sem akar engem. Persze, én sem maradok adós. Bambán bámulok a földre s lenyelem a köszönést. Mást ugyan mit is tehetnék? Tavaszkor más a helyzet. Minden bokor valami szépet ígér, s így könnyebb ellenállni. Nem hiába mondják: „tavasszal minden virág“. Május pedig a szerelem hónapja. Sajnos, én ősszel születtem, talán azért annyira kegyetlen hozzám a szerelem. Ősz van és nem lehet félreértés. Számomra mégis szakadékként tátong egy kérdés. Szeret vagy nem szeret? Igen Pintyőkém. Nem kellett volna. S akkor én sem mondogatnám ábrándozva szeret vagy nem szeret? Igen, szeret, vagy nem szeret?... Űváry Péter Tanúkihallgatás Egy széket toltak alája. — Helyezze magát kényelembe, Etel néni, és mondjon el mindent, amit az esettel kapcsolatban fontosnak tart. — Igen ... —- szepegte az öregasszony. Félve ereszkedett a székre. Kezeit összekulcsolta, szemét az óriás villanyburára szegezte. Átszellemült arccal kezdett beszélni. Mint aki gyónni készül. — Hát ugye én akkor délután ... — Jaj, hát ne ott kezdje! Mióta dolgozik ön a gyógyszerészéknél? — Nyolcadik éve, ugye ... Onnan kezdjem? — Persze! — Hát ugye, kérem, az úgy volt, hogy én nem bírom a napot, kérem. Soha nem dolgoztam én a földön. Már kislány koromban a Dégi doktor úréknál szolgáltam. Áldott jó emberek voltak, én mondom. Igaz, én is iparkodtam, nem lehetett rám panasz. A doktor úr még azt is megtette, amikor elmentek, hogy beajánlott ide a gyógyszerészékhez. Még akkor élt a nagyságos asszony, de itt volt már a kis nagysága is. Már ... szóval az Edit. Mert tudják, ugye, hogy egy féllábú falusi- suszternek a lánya, dehát én tudom, hogy a szüleit nem válogathatja meg az ember. Én meg is adtam neki a tiszteletet mindig, senki nem mondhatja ... — Milyen asszonynak tartja Figénét? — Hát ugye, kérem... nem ítélhet egyik ember a másik felett, ahhoz csak a jóistennek van joga. De ugye... ha kérdik, akkor csak mondani kell. — Mondja csak bátran! — Én ugye senki két szeméért nem hazudok — hajol előre Etel néni. Kicsit halkabbra veszi a hangját, beszédének ritmusa azonban felélénkül. — Nagyon lusta volt! Az isten ne verjen meg, de ez így igaz. Nem állt annak a kezére se fakanál,’se söprű. De a púderes skatulya meg a pirosító, az igen! Mert pomádézni aztán értette magát! Ugye fiatalabb is a gyógyszerész úrnál, vagy húsz esztendővel. Az a vén marha... ha már kigondoltam, hát kimondom, de nehogy beírják, mert még megneheztelne érte, őrá igazán nem mondhatok semmi rosszat... szóval a gyógyszerész úr meg azt mondta neki: — Mókuci, te ne csinálj semmit! Itt az Etel. Légy mindig tiszta, csinos. Neked csak az a dolgod! Hát szót Is fogadott a kis nagysága. Egy zsebkendőt ki nem mosott volna. Soha nem főzött még egy bögre teát sem. Emlékszem, a doktorné mindig ott mosott velem. Az alsónéműjét nem adta elém soha. Még ezeknél az öreg nagysága is belesegített a főzésbe. Az Edit, az soha! Parancsolgatni bezzeg tudott! Végigsimította azzal a puha tenyerével a kombináltszekrényt, aztán már pergett is a nyelve: — Ez micsoda? Mit szólna egy vendég, ha meglátná. Miért... — Azt mesélje el nekünk, hogy mikor szökött el először Figéné. — Hát Vérem, van annak olyan öt-hat éve. De mégis inkább hat... Akkor jött ide az iskolához egy tornatanár. Egyedül lakott ott az öreg épület végében valémí lyukban. Én ugye nem tudom, mert nem voltam ott, de úgy hírlik, hogy egy reggel, amikor a tanár a tornateremben edzette magát, az Edit beosont a szobájába. Azt mondják, kombinére vetkőzve bebújt az ágyába... Hát ugye, mit mondjon az ember? A gyógyszerész úr tényleg idősebb... meg hát én is láttam azt a tanárt. Igen jóvágású ember volt. — Meddig volt ott a gazdasszonya? — Egy hét formán, de akkor is a gyógyszerész űr ment el érte. Telek Rozi mondja, aki ott takarít az iskolában, hogy térden állva könyörgött az öreg. Én már akkor mondtam, hogy nem százszázalékos az ilyen ember. Nemhogy örült volna! \ — Később is megszökött az asszony? — Hát ugye, a macska is rájár a kamrára, ha egyszer sikerült neki. Hát még ha nyakon se vágják érte! — Nem volt veszekedés otthon? — A, dehogy! Még jobban kényeztette az öreg... már a gyógyszerész úr. No, meg is köszönte! Ahogy megjött az új állatorvos, egy hét múlva odaköltözött. Annál is lakott vagy két hétig. Fige úr akkor nem ment érte, de hazajött. A patikában beszélgettek. Engem nem küldtek ki, hát nem mentem. Azt mondta Fige űr: — Mókuska, tőlem tarthatsz szeretőt, nem bánom. Mondd meg, mikor fogadod, s akkor én elmegyek kártyázni Ottóhoz. De ne hagyj itt! Nagyon rossz nélküled! Aggódom, hogy valami bajod esik. Meg, ugye, falun élünk. Az emberek állandóan rólunk beszélnek. És nevetnek rajtam... igen, rajtam nevetnek ... — Mit bánom én?! — rikácsolt Edit. — Neked pedig nincs jogod szemrehányást tenni, azt nagyon jól tudod! — Én nem is, a világért sem ... — Szóval nem szólt ez neki egy rossz szót sem. Az a szajha persze újra elment. Akkor meg egy motoros villanyszerelővel. Az öregnek mintha megjött volna az esze. Azt mondta, most már nem megy érte. Ne is menjen — mondtam neki — egy ilyen ringyó úgysem javul meg soha ... — Micsoda? — üvöltötte. — Megtiltom, hogy ilyen hangon beszéljen a nagyságos asszonyróll — Hát én azóta nem is mondtam neki se jót, se rosszat. — Hogy volt ez a legutóbbi ügy? Erről mit tud? — Ugye, a villanyszerelőtől csak visszajött. Nem is ment el jó ideig. Meddig is? ... Jó egy évig. Hanem hogy a kolhozban találták a meleg vizet, és elkezdték építeni a hajtatót, meg a fürdőt, jött az a belga mérnök vagy miféle. Bent lakott az Kétváron a szállóban. Autóval járt ide. Gyönyörű piros autója voltl Nocsak, egy alkalommal, éppen a patikát mostam fel, az Edit bent volt. Az öreg doktor úrékhoz ment. Ekkor jön a belga! Kézzel-lábba! magyaráz. Nem értjük. Az Edit kiszaladt, hozott valami könyvet. Abba belebújtok, röhögtek, kajlogtak. Végül úgy megértették egymást, hogy mire visszajöttem a portörlővel, már ott sem voltak. Kinéztem az utcára. Akkor fordult el a sarkon a kis piros autó. Ez már nagyon bántotta a gyógyszerész urat. Sokáig sírt, mint egy szopós malac. Már attól féltem, kárt tesz magában. Mert a patikában aztán minden kéznél van. Figyeltem is állandóan, de nem csinált sémmi. gyanúsat. -— Mikor volt aztán az a bizonyos affér? — Csütörtökön. Nem sokkal zárás előtt. A csoportnál volt itt' valami fejes, autóval. Annak a sofőrje nagy nyúltenyésztő. Valaki bebolonditotta, hogy a patikus úrnak is szép állománya van. Jöjjön csak bátran, ha valami cseréről, vagy ilyesmiről van szó. A salakot szedtem ki éppen, amikor az ember bejött. — Mit óhajt? — kérdezte Fige úr. — Az ember levette a svájci sapkát, s azt mondta: — Nyúltenyésztő vagyok, uram! Most hallottam, hogy önnek van egy felesleges belga hímje. Szívesen megvenném ... — Micsoda konfidens, ímpertinencia! — bőgte el magát a gazda. Tudom, hogy ezt mondta, máskor is hallottam már tőle, de ilyen rettentő mérgesen még soha. Kirántotta a kezemből a piszkavasat, s úgy fejbevágta azt a szerencsétlen embert, hogy azonnal összeesett. Biztosan meg is ijedt az árva, hiszen ő valóban jóhiszeműen mondta. Az öreg még rávágott vagy négyet. Ütötte, rugdosta. Kiabáltam, sivalkodtam, de a közelébe nem mertem menni. Az utcára rohantam. Arra jött Bakos Ferkó, ő aztán lefogta ... A. J. láló vagy hadvezér. De inkább feltaláló. Istenként tisztelnék. Nem futna el a mocsarak lidércfényétöl, egyszerűen megfőzné rajta a teát. Feltalálná■ a gőzgépet, a dinamót. Mert ezeknek az ismereteknek a magja, a konstrukciók tervrajzának skicce ott lenne a koponyája mögött. Badarság? Majd most bebizonyítom! Abban is nekem lett igazam, hogy a gyerek megismerte a kisborjút, pedig azelőtt soha nem látott légynél nagyobb állatot. S minden állatok közül épp a borjút tartotta legtöbbre. Egyszerűen tudomást sem vett a többiről. Nem ■ véletlen. Minden ősünk, akiről csak tudunk — noha parasztoknál ez nem több három-négy nemzedéknél — gulyás volt. S mi történt, amikor a gyereket kivittük a tanyára? Ügyet sem vetett a kacsára, libára, csikóra. Hanem a pár hónapos borjúnál tágra meresztette a szemét, széthúzta a száját, s lendítette a tenyerét. Tapsolt örömében. Es kiabált: — Bocika, bocika! — No, ugye! Az öröklött képek ott az agytekervények között most előhívódtak a közvetlen szemlélet vegyszerétől. — Hívódtak a csodát! — legyintett a feleségem. — Pár napja ment egy szakfilm a tévében. Egész csordákat látott. Onnan vannak az emlékképek. — De a szeretet és a ragaszkodás nem! A csikót is láthatta már így, meg a kislibát, annak mégse örvendezett. — Rossz az ízlése ... De majd a puska ... azám, ha volnál A kirakatban még meggusztálom a géppisztolyt. Amúgy szemrevaló fegyver, de hiába, nem puska. Különben is, csupa bádog. Meglazulnak a hajtások, aztán csörög-zörög, mint az ócskavas. Hanem az a pisztoly ott! Azannya! Mint az igazi! Csillogó fekete. Műanyagból van, de milyen jól megcsinálták! A récék az oldalán, a cső, az elsütő blllenytü. Biztosan pa-
