Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-07-12 / 28. szám
; IRODALOM Heltai Jenő (1871—1957) a budapesti művészértelmiség bohém, nagyvárosi életmódjának krónikása, a századforduló táján újjászülető főváros szerelmese és költője. A nyárspolgári morál konvencióinak fittyet hányva, csaknem egyetlen és kizárólagos témájául a szerelmet választotta — ironikus és játszian groteszk színekkel mutatott rá az emberi érzelmek és erkölcsi normák fonákságaira, megnyomorító álságaira. Nem volt lázadó egyéniség, de tudatosan vállalt írói magatartásában a polgári világképtől való elkülönülés, annak kritikája rejlett. Verseskönyveit és novellásköteteit — 1892-ben megjelent MODERN DALOK című első versgyűjteménye óta — az irodalmi megújulás fegyvertényei közt tartották számon. Putyt meghatottan nézett rá. — Butaság volt, hogy előbb nem gondoltunk rá. A magadfajta szegény leány hiába vár a mesebeli hercegre. A pénz beszél. A leventék nem mer. nek hozzád közeledni, mert azt htszik, hogy egy garasod sincs. De a leventék tévednek. Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy húszezer| korona hozományt adok neked. 3. Mariska még az előadás kezdete előtt visszajött attól a bizonyos úrtól, akitől a kinevezése függ. Az arca sötét volt. — Baj van? — kérdezte Putyi aggódóan. — Körülbelül — mondta Mariska. — Mi történt? — Csekélység... A dolog rendben volna, nyomban kineveznének, de a bácsi erősen hangsúlyozta, hogy nem teszi meg ingyen. — Azt mondta, hogy ez nevetséges, gondoljam meg a dolgot, végre is a jövőmröl van szó, ő pedig segíteni szeretne rajtam. Azt mondta, jöjjek el holnap újra... Azt feleltem, hogy többé nem teszem be a lábamat a szobájába, és sírva fakadtam. Otközben azonban meggondoltam a dolgot, mégiscsak kár ezt a kitűnő alkalmat elszalasztani ... Igaz? — Hogyne! — mondta Jolán. — Perszel — mondta Putyi. — Az jutott eszembe, hogy esetleg volna egy megoldás ... — Miféle megoldás? — kérdezte Putyi. — Az, hogy valaki elmegy ehhez az emberhez, és megmagyarázza neki, hogy ilyesmit nem lehet tőlem követelni. Ha valaki a szívéhez beszélne, hogy viselkedjen egyszer gavallérosan, és ne zsaroljon... — Jó, jó, de ki menjen el? — kérdezte Jolán. — Putyi... Neki neve is van, tud 1. A Tündérlaki-lányok hárman voltak. Kettő közülük tisztességes volt, a harmadik nem. A két tisztességet Mariskának és Jolánnak hívták, az egy nem tisztességest Putyinak. Ez nem ts volt színésznő, csak afféle show-girl, magyarul látványossági kisasszony, és erkölcstelen életet élt. Ugyanis volt egyetlenegy nagyon gazdag barátja. Az eltartotta, nagy lakást rendezett be neki, pénzzel és ékszerekkel tömte, és agyba-főbe ruházta. Mariska és Jolán Putyinál laktak, tőle kaptak ruhát, kalapot, ékszert, pénzt, mert Putyi JÓ testvér volt és nagyra becsülte húgaiban azt, hogy tisztességesek. Mariska és Jolán is büszke volt arra, hogy ők tisztességes lányok, semmit sem kell cserébe adniuk a lakásért, a selyemharisnyáért, a tollas kalapért, meg a lakkdpőért. Mariskának azonkívül külön oka Is volt arra, hogy büszkélkedjen. Tanítónőnek készült, oklevele a zsebében volt már, éppen csak a kinevezést várta. De az késett, noha a báró — a Putyi bárója — maga is leereszkedett néhány fővárosi bizottsági taghoz, tanácsnokhoz, sőt a polgármesterhez ts. Ezzel szemben Jolán álmodozó lány volt. Férjhez akart menni. Tisztességesen, becsületesen, úgy, ahogy más rendes polgárlány, háromszobás lakásban, sajátkezüleg főzni és a mindenessel veszekedni. Ah, ah és harmadszor ts ah, ezért rajongott, ennek az álomnak élt. Türelmetlenül várta a megváltó férfit, a megváltó férjét. Es várták. Együtt várták mind a hárman. Mariska kinevezést, Jolán férjet, — Putyi pedig azt, hogy a két húgának az álma teljesedjen. 2. Egy szép napon Mariska ragyogó arccal jött haza. — Barátom — mondta Putyinak —, azt hiszem most mégiscsak kineveznek. Az az úr, akitől a kinevezésem függ, megüzente nekem, hogy ma délután látogassam meg. — No, valahára! — mondta Putyi. — A te szerencséd legalább úton van már — mondta Jolán. Es sóhajtva tette hozzá: — De hol késik az enyém? Ezen egy kicsit elméláztak. — Már látom — szólt Putyt —, hogy nekem kell a dologba beleavatkoznom. Magadtól sohasem mégy férjhez. Sokkal gyámoltalanabb vagy. En adjak férjhez. — Ha te akarnád ... neked minden sikerül — mondta Jolán boldogan. — Pénzt akar? — Ugyan! Hanem, úgy látszik, megtetszettem neki és ... — Ügy? Putyt elgondolkodott. Jolán ts. — Mit mondtál neki? — kérdezte egy kis szünet után Putyi. — Hát mit mondtam volna neki? — pattant föl sértődően Mariska. — Nem képzeled, hogy szóba állok ilyen emberrel. Ismered elveimet, és ... Putyi megijedt. — Kérlek, kérlek, ne érts félre. Tudom, hogy tisztességes lány vagy ... De hát mégis... hogyan végződött a dolog? — Elmentem. A faképnél hagytam. Mondtam neki, hogy akár sose neezzen ki. Inkább meghalok, semogy a becsület útjáról letérjek. Jolán helyeselte: — Jól mondtad! — Kitűnően — hagyta helyben Putyi is. — Es ö... 6? Mit szólt? beszélni is, imponálni is ... — mondta Mariska egy kicsit bizonytalanul. Putyi elsápadt? — En menjek el? Mariska nekibátorodott: — Miért ne? Nem olyan nagy áldozat. Meghozhatod a testvéredért. Fogadni mernék, egy szavadba kerül csak, és a kinevezésem megvan. Putyi Jolánra nézett, mintha tőle várná a tiltakozó szót. De Jolán azt mondta: — Te olyan jó lány vagy, Putyi... Rólam gondoskodtál már. Szegény Mariskáért is kell tenned valamit... — Es... és... ha az az úr nekem sem teszi meg ... ingyen? — mondta Putyi keservesen. A két lány összemosolygott, aztán egyszerre mondta: — Ugyan, Putyi! 4. Mariska kinevezése meghozta Jolán szerencséjét is. Egy fővárosi tanító, Mariska egyik kollégája kezdett hozzájuk járni. Beleszeretett Jolánba. Jolán sem idegenkedett az ifjútól, akinek szerelme rohamosan fokozódott, amikor megtudta, hogy húszezer koronával áll szemközt. Mariska bíztatta. — Kérje meg a húgom kezét Putyitól. — Hogyan?... Tőle kell? ... — Igen. Ö a család feje. Tőle kapja Jolán a húszezer korona hozományt. A tanító kissé elzöldült: — Igen? — Igen. Miért? — Mert... mert ez egy kicsit kellemetlen. Ne értsen félre, én nagyra becsülöm az ön tisztelt nénjét, Putyi kisasszonyt... de... én roppant érzékeny lélek vagyok. Mariska hűvösen végigmérte: — Badar beszéd!... Jolán jóravaló lány. maga jóravaló ember, — ketten együtt boldogok lesznek. Másról nem lehet szó, kár minden pillanatért, amellyel boldogságukat elodázza ... A tanító dadogott valamit. Azután belátta, hogy józanság a boldogulás talpköve. Fölvette dicsőségesen uralkodó királyunkról l. Ferenc Józsefről elnevezett kabátját, és megkérte Jolán kezét. Putyi csaknem sírt a boldogságtól. Az édesanya szeretetével adta rájuk áldását. A jegyesek nagyon boldogok voltak. A tanító mindennap megjelent menyasszonyánál. Mindennap kitűnő uzsonát kapott és utána a báró szivarjait és cigarettáit szívta. Azonban — ahogy maga is mondta — roppant érzékeny lélek volt. — Nem szeretem ezeket a dolgokat — mondta akárhányszor Jolánnak. — Ha volna mód arra, hogy visszautasítsam a hozományt, megtenném ... Jolán fölháborodott: — Örültséq! Ennyi pénzt visszautasítani! ... — De mégis ... mégis ... Tudod, a nénéd nagyon kitűnő lány, de mégis, első a tisztesség. — Az kétségtelen — mondta Jolán erős meggyőződéssel. — Es ha egyszer férj és feleség leszünk... — Akkor? — Ne vedd rossz néven, szivecském, de nem fogunk vele érintkezni! — Ahogy parancsolod, drágám — mondta Jolán engedelmesen. Boldogan nézett vőlegényére. 5. A Tündérlaki-lányok — ahogy mondtam már — hárman voltak. Kettő közülük tisztességes volt, a harmadik nem. — Hogy micsoda véletleneken múlik néha az ember sorsának alakulásai — mondotta nekem a minap egy tanyasi aszszony. És kijelentését a kővetkező történet elbeszélésével támasztotta alá: Itt van például ez a Solti Marika. Bizony, tán’még ma is hajadon, vagy ha nem, annyi bizonyos, hogy semmi esetre sem Bene Ferencné, ha történetesen nem veszíti el a gyöngyház nyelű bicskáját. A dolog akkoriban történt, amikor Solti András — a Marika apja — belépett az Oj Barázda Termelőszövetkezetbe, s mint újdonsült tag leányával együtt először vett részt a közös munkában. A korai krumplit ültették Bagoson. Solti András egy lovasszekérrel a vetőgumókat fuvarozta, Marika pedig a munkacsapat többi tagjával a fészekkészftést és az ültetést végezte. Nem volt új számára ez a munka, még a magukéban megszokta, ezért úgy járt kezében a kapa, akár a motolla. Csak a népes csoport volt kissé furcsa neki, mert egyéni korukban majdnem mindig egyedül, vagy az anyja társaságában dolgozott. Tetszett neki ez a jókedvű csapat, nem únta magát közöttük, az idő is jobban telt és észre se vette, máris delet harangoztak. Nem mentek be ebédelni aznap, sokan még reggel magukkal hozták az elemózsiát s az árokpartra húzódva falatoztak. A Marika kosztját egy szakajtóval letakart füles kosárban az apja hozta ki szekérrel. A levesnél még nem derült ki a dolog, hanem, amint a főtt csülökre került a sor, Marika köténye zsebéhez kapva, ijedten felkiáltott: — Jesszusom! Oda van a gyöngyház nyelű bicskám! Azzal felugrott és gyorsan végigszaladt az elültetett krumplisorokon. De hasztalan, nem találta meg a bicskát. Pityergő ábrázattal tért vissza a többiekhez Enni sem volt kedve, a csülköt csak immel-ámmal majszolgatta. Bántotta nagyon a dolog, mert az apja hozta neki ezt a bicskát a kecskeméti hírős napokról és lelkére kötötte, hogy úgy vlgyázozn rá, mint a két szemére. No, meg azért is sajnálta, mert takaros formájú. lányok kezébe való volt, amelynek gyöngyházból készült a nyele, s olyan színben játszott, mint a szivárvány, a pengéjét pedig a legfinomabb acélból csinálták és olyan könnyedén szelte a szalonnát, akár a borotva. — Biztos, hogy nálad volt? — kérdezték tőle a többiek. — Biztos hát — válaszolt szipogva Marika —, hisz früstökkor még azzal ettem a szalonnát. — No, akkor ott van az valamelyik fészekben — próbálták vigasztalni. — Meglátod, előkerül az majd, ha szedjük a krumplit. Az ám, de időközben az elnök úgy állapodott meg a gépállomással, hogy géppel szedik fel a krumplit és az így felszabadult munkaerőt azalatt a kertészetben foglalkoztatják, mivelhogy a gyakori esőzések miatt a gyom el lépéssel fenyegette a növényeket. Ide osztották be Marikát is. Mikor ezt közölték vele, sírva fakadt és mind csak azt hajtogatta, hogy engedjék őt inkább a krumpliföldre a gép után. — Tán’ csak nincs valami legény a dologban? — jegyezte meg kajánul az elnök, mire Marika zavartan elhallgatott, majd kijelentette, most már akkor se menne a krumpliföldre, ha küldenék. Két hónap telt el. Már felszedték, meg eladták a korai krumplit és a gyomoknak is alaposan közévertek, amikor az egyik délután az elnök így szólt a fiatalokhoz: — Szépeit dolgoztatok a tavaszon, ezért most, hogy van egy kis „uborkaszezon“ szombaton rendezhetnétek egy táncmulatsággal egybekötött birkavacsorát! — Jó lesz, jó lesz! — ujjongtak a lányok. — Ügy gondoltam — folytatta az elnök —. hogy mivel nálunk kevés a fiú, hát meghívnánk rá a gépállomásiakat is. A lányok ettől a naptól! kezdve szombatig másról sem beszéltek, csak a közelgő táncmulatságról. ARI KÄLMÄU — Te melyik ruhádban jössz? — kérdezte Kincses Zsuzsika kapálás közben Juhász Katitól, és választ se várva, így folytatta: — Én a sötétkék taft ruhámat veszem fel... tudod, azt, amelyik húsvétkor volt először rajtam. — Én meg a japán ujjas bordóban megyek — mondta a másik. — Kíváncsi vagyok, hogy Lovas Bandi eljön-e. Május 1-én mindig csak velem akart táncolni. — Nekem húsz táncosom volt az akkori bálon. Marika szótlanul hallgatta a trécselő lányokat. Neki még alig voltak fiú ismerősei, meg aztán bálban is csak most lesz először, s így nem sok reménnyel nézett a leendő táncmulatság elé. Végre eljött a szombat este. A lányok ezt megelőzően gondosan kitakarították a székházat, a nagytermet pedig színes papírszalagokkal és virágokkal díszítették fel. A birkapaprikás elfogyasztása után, amikor az asztalokat kihordták, az idősebb férfiak a poharazővá átalakított irodahelyiségbe húzódva koccintgattak, a mamák pedig lányaikkal együtt a nagyteremben körbe rakott lócákon helyezkedtek el. Marika az anyja társaságában a zenészek közelében üldögélt és irigykedve nézte azokat a lányokat, akiknek a sors már az első nótánál táncos partnereket adott. Leginkább Juhász Katira irigykedett, sőt haragudott, aki már vagy tíz perc óta táncolt egy általa ismeretlen, barna fiúval, s úgy tűnt neki, mintha időnként lopva rápillantanának s róla beszélgetnének. — Igazán nem szép Katitól, amit csinál — súgta anyjának. És nyomban elhatározta, hogy Katival ezután csak akkor áll szóba, ha nagyon muszáj Äm a legnagyobb meglepetésére a barna fiú a következő tánc kezdetekor egyenesen feléje tartott. Bemutatkozott, s táncra kérte. Marika könnyedén, szinte lebegve keringőzött első táncosával, kék selyemruhája, meg a karcsú derekán simuló hosszú szalag csak úgy úszott utána a levegőben. Dús, szőke haját ebből az alkalomból nem leeresztve, hanem kontyba tűzve viselte, s ez igen jól illett nyúlánk termetéhez, kerek, napbarnított arcához. Észrevették ezt a többi fiúk is, akik nemsokára kézről kézre adták Marikát, de első táncosa, a barna fiú mindannyiszor visszatért hozzá. Marika láthatóan jól érezte magát ennek a fiúnak a társaságában, noha alig váltottak néhány szót egymással, csak táncoltak csendben, kipirult arccal. Hajnal felé ritkulni kezdett a vendégsereg Marikáék is hazafelé készülődtek. A fiú egyre Soltiék körül settenkedett, míg végül is szelíd hangon fordult oda Soltinéhoz, mondván, megengedi-e, hogy hazakísérje őket. Az asszony, mielőtt válaszolt volna, kérdő pillantást vetett lányára, de látván annak örömtől sugártó arcát, beleegyezően bólintott Az utcán is szótlanul bandukoltak Elöl a fiatalok, hátul Solti meg Soltiné. A kapuhoz érkezvén az öregek elbúcsúztak a fiútól, de Soltiné ráparancsolt a lányára, hogy két perc múlva a szobában legyen. Magukban maradtak. Szép idő volt, keleten már világosodott, az ébredező kakasok pedig versengve felelgettek egymásnak. A csendet Marika törte meg— Árulja már el — kérdezte fojtott hangon —, hogy miről sugdolóztak a bálban Juhász Katival? A fiú válasz helyett zsebéből egy keskeny, fénylő tárgyat csúsztatott a lány kezébe. — Jesszusom! A gyöngyház nyeli! bicskám! — kiáltott fel meglepetten Marika. — Hát ez meg hogy került magához? — Találtam — mondta a fiú —, mikor a krumpliszedőgéppel Bagoson dolgoztam. Észre se veszem, ha nem gyöngyházból van a nyele, de úgy fénylett, akár a tükör, akarva-akaratlanul magára vonta a figyelmemet. — Akkor hát erről sugdolóztak — szólt fellélegezve Marika. — Erről — mondta a fiú. S kezet szorítva a lánnyal elindult hazafelé... A tanyasi asszony itt elhallgatott. Aztán később még hozzátette: — Azt hiszem, mondanom se kell, hogy a fiút Bene Ferencnek hívják. — Gondoltam — feleltem neki. Most pedig én is elárulom, hogy ez a tanyasi asszony Bene Ferenc édesanyja, azaz most már Marika anyósa, és egy pöttömnyi leánykának, a Bene Marikának a nagymamája.
