Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-25 / 42-43. szám
IRODALOM KOMLOSI LAJOS: Veled Csillagok fénylenek a sötétben Tornyoknak huzaloknak ütköznek a felfelé röppenő gondolatok • azok Jutnak a magasba kik a mámor Ikarusz-szárnyára ülnek fin Itt maradok veled a dobok csak bufogjanak a sárgán mesélő ősz lesz a társunk rakéták Mercedesek nélkül is messzire széliünk Oda hívlak hol akváriumok bársony-mohája terem s kaktuszok nagy piros virágát nyitja ki az értelem Add a kezed szívet adok cserébe érte s egybekapcsolja a kettőt a csillagok rözsafflzére BENCZE JÓZSEF: Ősz Kihaltak már a nagy dűlők', morzsából nem kap a hangya, panaszkodik, beteg a Nap, fény-száját a Iái kimarta. A tengerik rezes kardja élettelen visszaírniuk, párbajozik a viharral a szemében kánya pusztít. A légben fent ökörnyálak, büs hurok az ösz-clterán, dért pödör a hajnal bajszán, s a szivemen vadlúd biceg át. BATTA GYÖRGY: Birsalmafa Jártam ai utcát, s egyszerre megcsapott egy blrsalmafa illata. Otthagyott pár pillanatig a£ űt-középen, ámuljak csak, s elmélkedésem Írjam egy lapra föl, vagy akár az ég kék papírjára, ha már a drótok szépen be vonal azték, s olvassa fiú vagy lány, s aztán ámuljon 6 Is, ha Így megrohamozzák finom illatai egy birsalmaidnak, s akár lenge sorompó, elébe állnak: Állj! filvezd omló Illataim! Most ne legyen más, csak ez, sem fegyver, sem atomrobbanás, csak ez, ezek a finom illatok! ZSADÄNYI LAJOS: tt Őszi sorok Lekaszálta a réteket az ősz, A füveket Is lekaszálta. Torz vetületekkel hideglelős Árnyak esnek a ház falára. Kopog a dióhangú perc. Sétálok a csupasz udvaron. Elvetélt nyaram violaszínfl Tolláit elhullatom. Felköltöm a dermedt füveket, Bogarak csúszkálnak lucsokban, dérben. Hasas lábasban szilvát magval Szótlanul a feleségem Illatok, szagok között lézengem. Szivemben tücsök clterál. Beborít a csönd. Rózsaszín fészkéből Most száll ki egy madár. 28 ÍZABAD FÖLDMŰVES 1969. október 25. Ez a történet Igaz; pontosan így játszódott le 1945-ben, egy francia faluban, amelyet Chardeul-nek neveztek. A falu igazi nevét érthető okokból hallgatom el. A történet egy vonatban kezdődött', francia hadifoglyok utaztak hazafelé Németországból. Ttzenketten szorongtak egy Űz személyre szabott kupéban, utálatosan Összepréselődve, holtfáradtan, mégis felszabadultan és boldogan, rrilvelmár egészen bizonyos, hogy öt év után viszontlátják szülőföldjüket, otthonukat, családjukat. Szinte mindegyikük előtt egy-egy asszony képe lebegett. Szeretettel gondoltak az asszonyra, szerelemmel és forró reménységgel. Voltak azonban, akik gondba merülve néztek maguk elé. Hűséges maradt-e az aszszony? Mire érkeznek, mt történt az asszonnyal a magányosság hosszú ével során? Folytathatják-e az életet ott, ahol abbahagyták? Akinek gyermeke van, nem fél annyira. Az aszszony egész lényét a gyermekének szentelt, s a férj hazatérése csak megkönnyebbülést jelent. A kupé egyik sarkában egy magas, sovány ember ül, akinek szenvedélyes tekintete, lázban égő szeme Inkább egy spanyolra, mint franciára emlékeztet: Renaud Leymarte, Chardeuil-ből származik. Míg a vonat az éjszakában robog, s a mozdony fütytye időnként megtört a kerekek monoton zakatolását, Leymarte a szomszédjával beszélget: — Tulajdonképpen, te nős vagy, Saturtn? — Mt az, hogy nőst... Két évvel a háború előtt házasodtam ... két gyerek... A feleségem Marthe; akarod látni? Saturln vidám kts ember, lobogó tekintettel; a belső zsebéből kihúz egy összefogdosott, vastag levéltárcát, s egy csomó fényképet vesz elő. — Valóban szép asszony — gondolja magában Leymarie, s megszólal. — És nem félsz a hazatéréstől? — Félni?... Megbolondulok az örömtől. Hogy-hogy félni? — Mert nagyon csinos az asszony, mert egyedül volt, és mert annyi férfi van a világon ... — Hát ezen már nevetnem kell. Az én Marthe-om sohasem kívánt más férfit... Mt oly boldogok voltunk mindig egymással... és ha megmutatnám neked ezeket a leveleket, amelyeket öt éven át irt nekem ... — Na Igen, a levelekI Azok semmit sem bizonyítanak... Én is szép leveleket kaptam és most mégis nyugtalan vagyok. — Nem btzol a feleségedben? — De, nagyon Is, jobban talán, mint bárki más... Hat éve keltünk egybe, s a házasságunk mindig zavartalan volt... — Hát akkor? — Barátom, az én nagy bajom a kételkedő természet... Azok közé tartozom, akik nem hisznek a boldogságban. Hányszor mondogattam magamban, Heléne túlságosan szép, jó és okos ahhoz, hogy az enyém legyen ... Nagyszerű, gyakorlatias teremtés, akt mindenhez ért... Egy kevéske szövetdarabból gyönyörű ruhát készít... Az egyszerű falust paradicsommá varázsolja ... Sokszor elgondolkoztam: a háború alatt rengeteg menekült élt azon a tájon, közöttük férfiak, akik szebbek, lobbak, mint én... Aztán külföldiek is, a szövetségesek ... Egész biztosan elcsavarták a falu legszebb asszonyának a fejét... — Na és? Ha ő mégis csak téged szeret?... — Az igaz, barátom, de képzeld el, milyen az, öt évig egyedül lenni... ö nem falumbell, nem is élnek ott hozzátartozói. A kísértés tehát nagyon erős lehetett. — Különös figura vagy te, komám; túlságosan sokat gondolkodsz... No és tegyük fel, hogy valami valóban történt... Azt már az asszony is rég elfelejtette ... csak te gondolkodsz ilyesmin ... Nézd, engem tekints példaképnek ...Ha valaki nekem elkezdené, hogy Marthe így, Marthe úgy, Marthe amúgy ...én rögtön azt mondanám: egyetlen szót se erröll ö az én feleségem; háború volt ... és 0 • egyedül volt otthon ... most béke van már... Az ember elölről kezdi az életet... — Én más vagyok, mint te; más a természetem. Nem tudom, hogyan viselkedem, ha csak a legkisebb dolog Is előfordult... — Mit csinálnál? Talán megölnéd? — Nem, semmit sem csinálnék. Még szemrehányást sem tennék neki. Csak elhagynám, s álnéven más vidéken élnék ... A pénzt, a házat neki hagynám ... nekem semmi sem kellene, van jó foglalkozásom. Oj életet kezdenék... Lehet, hogy ez idiotizmus, de én már ilyen vagyok: mindent, vagy semmit. A mozdony megint fütyült, halkult a kerekek zaja; állomásra érkeztek. A két férfi elhallgatott. Chardeutl-ben egy tanító volt a község polgármestere. Jóravaló, derék ember volt, atyáskodó és széles látókörű. A minisztériumtól egyik délelőtt értesítést kapott, hogy Renaud Leymarie a Dél-Nyugati hadifogoly-transzporttal augusztus 20-án érkezik. Elhatározta, hogy az örömhírt személyesen közit Leymarte feleségével. Amikor a kiskapun belépett, az asszony éppen a kertben dolgozott. Nemcsak az asszony, a kertje is a legszebb volt az egész faluban; a kaputól vezető út mindkét oldala telistele nyíló futórózsával. — jól tudom, hogy ön nem olyan asszony, akit a férje visszatérése előtt értesíteni szükséges, nehogy valamilyen kellemetlen meglepetés történjen... Asszonyom, az ön tiszta élete, hűsége, itt mindenkit csodálattal tölt el... Az ön viselkedésében még a legpletykásabb fehérnépek sem találtak kivetni valót... — öh, polgármester úr, Ok azért mindig találnak valamit... — Ügy hiszem én Is, asszonyom, úgy hiszem ... Am ön az Ilyeneket is mindig tökéletesen lefegyverezte... No, de a tárgyra térve azért kerestem fel önt, hogy osztozzak örömében és egész biztosan fel akar készülni férje fogadására... Mint mindnyájunknak, bizonyára önnek is nehéz az élete, nem minden napra jutnak válogatott falatok, de egy Ilyen alkaloml — ez mást — Igaz, így igaz, polgármester úr... Felkészülök Renaud méltó fogadására ... Szóval... 20-án ... ugye így mondta... És mit gondol, hány órakor érkezik? — A minisztérium szerint a vonat 19-én este tizenegykor Indult Párizsból .. Az Ilyen vonatok lassan szoktak járni. Renauldnak Thivers állomásán kell kiszállnia, s innen még négy kilométert gyalog hazáig. Ügy gondolom legkorábban dél körül érkezik. — Ö, mindent megteszek, hogy pompás ebéddel várjam ...De polgármester úr, bizonyára megérti, hogy önt nem hívom meg ... Ilyen alkalommal mégis csak jobb kettesben... Nagyon köszönöm, hogy felkeresett .., — Mindenki szereti önt ebben a községben, asszonyom, bár nem Idevalósi, Chadeuil népe mégis örökbe fogadta... Augusztus 20-án reggel 6 órákor kelt fel Heléne Leymarie. Nagyon fáradt volt. Előző nap az egész házat kitakarította, a csempéket lesúrolta, a padlót kifényezte, a függönyöket rendbehozta. Utána elment a fodrászhoz, a haját újra ondoláltatta, este hálót rakott a fejére, hogy a haja reggel is szépen álljon. Fehérneműit átnézte, s a legkedvesebb se-, lyemholmtkat készítette elő, amelyeket a hosszú egyedüllét alatt sohasem viselt... 0, és melyik ruháját vegye föl. Renaud hajdan a kék-fehér, pekingi selyemből készült csíkos ruháját kedvelte legjobban. Felpróbálta, de szomorúan állapította meg, hogy bő lett, övben petyhüdten csüng le a nélkülözésektől lesoványodott testéről. Aztán úgy határozott, hogy fekete ruháját veszi fel, amelyet egykor maga varrt, szép gallérral és színes övvel díszítette ... Mielőtt a főzéshez kezdett, gondolkodott, vajon Renaud mit enne ma legszívesebben ... Ekkor, az 1945-ös Franciaországban sok mindenben szűkölködtek az emberek ... Valamilyen csokoládés étel kellene... igen, ilyesmit 0 nagyon szeretett... de hát honnan kerítsen most csokoládét.,. Szerencsére, a kts baromfiudvarból van néhány friss tojás — Renaud mindig azt mondta, az ö felesége jobb tojásrántottát készít, mint bárki más a világon ... Szerette a nem teljesen átsütött húsféléket, igen ám, de a községi mészáros éppen két napja bezárta a boltját... Végül ts megsütött egy tyúkot. Aztán a szomszédasszonytól hallotta, hogy a közeli kisvárosban egyik gyarmatárukereskedő pult alatt még árul csokoládét. Elhatározta: elmegy. — Ha nyolc órakor elindulok, kilencre már vissza ts érhetek ... Most mindent előkészítek, hogy amikor visszajövök, már csak az ebédre legyen gondom ... Mély meglndultság és izgalom vett erőt rajta, de azért végtelen vidámság töltötte el. Az idő oly csodálatos volt, a reggeli nap ebben a völgyben soha nem tündökölt ilyen ragyogással, mint ezen a reggelen ... Heléne dalolni kezdett, miközben az asztalt terítette... „ö, a piros-fehér kockás abrosz ... Fiatal házaskorunkban ez volt az első szerzeményünk... Aztán a rózsás tányérok, amelyeknek Renauld annyira örült... Egy üveg pezsgő, de mindenekelőtt virág, virág, virág... Nagyon szerette az asztalon a virágot... Mondta is mindig, senki sem ért ezekhez jobban, mtnt én." A három nemzetlszin virágaiból csokrot állított össze: margarétából, pipacsból és búzavirágból, s néhány zöld zabszálat ts rakott közélük... Mielőtt a kerékpárján eltndult volna, kívülről, a nyitott ablakon át hosszan elnézte a kts ebédlőszobát. Igen, igen, minden rendben. Azok után, amiket 6 egyedül végigcsinált, Renaud egész biztosan meglepődik, hogy a házacska is, az asszonyka is oly keveset változott... Az ablakon át megpillantotta magát a tükörben... Egy kicsikét soványabb talán, de azért olyan friss, olyan fiatal, és olyan szerelmes, hogy szinte emberfeletti boldogságot érez... „No, de már Indulok is, hiszen sietnem kell... Hány Óra is van most? Kilenc... Az ég szerelméreI Később végeztem, mtnt ahogy gondoltam ... Igaz, a polgármester úr azt mondta, hogy legkorábban délre érkezik... annál én sokkal előbb itthon leszek." Leymarle-ék házacskája mindjárt a falu legszélén áll, úgyhogy senkt sem vehette észre azt az égő szemű, lesoványodott katonát, akt belépett a ház kiskertjébe. A katonát elkápráztatta a fény és a boldogság, szinte megrészegült a virágok illatától, a méhecskék zümmögésétől, egy pillanatra megállt, aztán a ház felé indult. Halkan megszólalt: — Helénel Senki sem felelt. Többször megismételte: — Helénel... Helénel Nyugtalan lett, közelebb ment a házhoz, aztán a nyitott ablakon át megpillantotta a két személyre terített asztalt, a virágokat, a pezsgőt... A látvány szíven ütötte, a falhoz kellett támaszkodnia: „Istenem ... nem egyedül él..." Heléne egy óra múlva érkezett vissza. A szomszédasszony újságolta: — Láttam a férjét, az ön Penaudját, de már csak akkor, amikor az utcán elsietett... Utána kiáltottam, de még vissza sem nézett... Elszaladt ... — Elszaladt?... Milyen irányban? — Thtvlers felé. Heléne azonnal a polgármesterhez sietett, akt azonban semmiről sem tudott. — Félek, polgármester úr, nagyon félek... Renaud nagyon szigorú, féltékeny és könnyen sértődő ember... Két terítéket látott... Ezt érthette félre... Nem tudhatta, hogy éppen őt várom ... Polgármester úr, meg kell találnunk!... Feltétlenül... Annyira szeretem!... A polgármester azonnal egy kerékpárost küldött a Thiviers-l vasútállomásra, értesítette a csendörséget is — de Renaud Leymarle-t seholsem találták ... Az asszony egész éjjel az asztalnál ült. És várt. A forró éjszakában a virágok lassan hervadni kezdtek ... Heléne'az ételeket nem is érintette. Csak ült és várt. Elmúlt egy nap, egy hét, elmúlt egy hónap, aztán évek szálltak el a tragikus nap óta és Heléne soha többé nem hallott a férjéről. Abban a reményben írtam meg ezt a történetet, hogy talán Renaud is elolvassa, és visszatér.
