Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-08-30 / 35. szám
RIPORTOK Mottó: HOsOk haltak meg Itt a hegytetőn, a sírok sorban mind Into lelek; rajtuk a fejfák figyelmeztetőn állnak: Értetek haltunk, emberekl Az ágbenyúló Magas-Tátra alatt húzódik meg Nagylomnic. A múltban e községben jelentős volt a németajkú lakosok száma. A németek nagy része elmenekült a második világháború alatt, avagy kitelepítették őket a világégés után. így aztán Szlovákia más vidékéről költöztek a községbe. Sokan olyanok is kerültek oda, akik aktívan részt vettek a Szlovák Nemzeti Felkelésben, avagy segítették az ellenállókat. Nagylomnicon 36 tagja van az Antifasiszta Harcosok Szövetségének. Közülük hárommal beszélgettem a nagy harcok idejéről, múltról, jelenről. A LEGIFJABB PARTIZÁN , — Jozef TajloS, az antifasiszta harcosok helyi szövetségének a titkára, ö majd mindent elmesél a partizánokról. — Igazított útba a nemzeti bizottság szemrevaló anyakönyvvezetője. Meglepődtem, amikor egészen fiatalember mutatkozott be TajloS személyében. — Csodálkozik? Amikor a partizánok közé mentem, alig voltam 15 éves, a puskám majdnem nagyobb volt mint Jómagam — kezdi a beszélgetést mosolyogva. — Hogyan került a partizánok közé? — Annak idején pincérinas voltam Mikuláson. Amikor láttam, hogy az ismerősök közül sokan elmentek, felbuzdultam és én Is Jelentkeztem a Jánollk brigádba. — És ott örömmel fogadták? — Azt éppen nem mondhatnám. Sokat gondolkoztak, tanácskoztak, míg a markomba csaptak. Attól féltek, ha a németek elkapnak, mindent kifecsegek. Azt hiszem volt már tapasztalatuk, hogy s suhancokban nem mindig lehet bízni. — Hogyan bírta a szolgálatot? — Nem volt nehéz dolgom, csak őp- Mivel vézna, nagyon gyerekes kinézésű voltam, főleg összekötőnek használtak fel. Gondolták ilyen legénykére nem gyanakszanak annyira a németek. Nem egészen így volt. Akkoriban mindenki gyanús volt, aki élt. Bizony engem is elkaptak a halálfejesek. Egyszer egy malomba küldtek, kikémlelni van-e ott ellenség. Visszafelé Jövet megállítottak. Azt kezdtem nekik mesélni, hogy lisztért küldött az anyám. — Bevették? — A csudát! Bezártak az Iskolába, ahonnan szerencsémre éjnek idején sikerült meglógnom. Igaz, a szovjet partizánok is elfogtak. Február elején, amikor Brezno védelmi tervét vittem magammal, megállítottak. Elég sokat kellett magyaráznom, míg végül is megértették, hogy közéjük tartozom. — A felszabadulás után hová kerül? — A kórházba — mondja szomorkásán. A sok nélkülözés ledöntött a lábamról. Már-már úgy volt, hogy elpatkolok. De ősszel valahogy mégis csak lábraállítottak. — Később mit csinált? — Kitanultam a pincérmesterséget és egy ideig kocsmároskodtam. Később titkár lettem a Nagylomnlci Nemzeti Bizottságon. Jelenleg vámőr vagyok a csehszlovák—lengyel határon. Emellett mint tiszteletbeli funkcionárius a nemzeti bizottság pénzügyi komisszió- Ját irányítom. Persze közben családi fészket is raktam, ahol három gyermeket nevelek. — Kit látogathatnánk még meg a volt partizánok közül? — érdeklődöm a barátságos arcú fiatalembertől. — Akit akar, itt van 38 kartotéklap, válasszon közülük. Ján VldeCan és Ján RepiSCák nevén akadt meg a szemem. Nekik Is, mint a szövetség titkárának, több ki. tüntetés van bejegyezve, amelyeket különböző alkalmakkor kaptak. Ä LEGÖREGEBB... Videcan bácsit hiába kerestük a rangos portáján. Bár már nyugdíjas, nem szeret kényelmeskednt. Az állami gazdaságban augusztus derekán megkezdődik az aratás, és most ott segít. Sok keresgélés után találtuk meg őt a gazdaság udvarán. Megtört, alacsony, vörösesszőke ember bicegett hozzánk kalauzom, TajloS elvtárs hívására. — Hajaj, régen volt, talán igaz sem volt, — mondja sóhajtva érdeklődő kérdésemre. Igaz, nehéz elfelejteni, mert az egyik lábam négy centivel rövidebb, s bizony fél életemet végigsántikálom — Sebesülésből ered? — Mikulás mellett meglőttek. Azóta már kétszer is operálták a lábamat. Legutóbb három évvel ezelőtt feküdtem a műtőasztalon. — Honnan indult a harcba? — Muráftska Dluhá Lúka-i születésű vagyok, mint, a magával levő Joíko öcsém. Heten kerültünk onnan a partizánokhoz, vagyis tettünk eleget a Nemzeti Tanács felhívásának. — És több helyütt vettek részt a harcban? — A JánoSik brigád nem igen tétlenkedett, s nekem mint szakaszparancsnoknak mindenütt Jó példával kellett elöljárnom. Kemény csatákat vívtunk Mikulás mellett. Kummeradenál Martin mellett és még máshol. Télen a nagy túlerővel szemben egyre nehezebb lett az ellenállás és így sokfelé Jártunk. Még Jó hogy Jött a felszabadító szovjet hadsereg, mert már nagyon rossz bőrben voltam. — A lába miatt? — Ezt akkor látszólag rendbetették, — üt egyet a rossz lábának a térdére. A nagyobbik baj az volt, hogy ha£ SZABAD FÖLDMŰVES Jozef Tajlol pen veszélyes. Iáira fáztam és majdnem megsüketültem. Bizony Jő időbe került, míg talpraállítottak. — S aztán hogy alakult az élete? — Majdnem Jól. Nagylomnicra kerültem és itt öt hold földet kaptam. Tudja mit Jelentett ez nekem, nincstelennek? — néz rám kérdően. — Gondolom. — Mindent. Aztán Jött a szövetkezetesítés — mondja nagyot sóhajtva. Győztek, agitáltak, de én hallani sem akartam róla, hogy közéjük álljak. Végül is eladtam a Jószágot és otthagytam csapot-papot. Ezzel azt hittem minden rendben van. Tévedtem — do még mennyire. Aztán kezdődött az Igazi kálvária az életemben. Akárhol kezdtem el dolgozni, mint osztályellenségnek hamarosan kiadták az útját. Végül bányában kötöttem ki, ott úgy-ahogy megtűrtek. Az újabb kálvária a nyugdíjaztatásomkor kezdődött. Ponciustól-Pilátusig Jártam, míg végül is megkaptam a nagyon is megérdemelt 1050 koronácskámat. — És megél belőle? — Kettecskén vagyunk a feleségemmel, és úgy ahogy megvagyunk. Igaz, nem tudok én munka nélkül nyugodtan élni. Látja, most is Itt csetlek-botlok. így Jobban telik az idő, meg aztán jön valami a házhoz. — Besztercebányára nem készül? HÁROM ÁSOK KÖZÜL — Oda nem hiszem, hogy eljutok. De a JánoSik brigád találkozóján ott leszünk. Igaz, Jo2kó? — üt falubelije vállára. — Jő lesz elbeszélgetni a sokszor nehéz, de érdekes napokról a régi bajtársakkal. Már öt éve nem láttam őket. A KÖZÉPKORÜ... Sovány, napbarnított arcú férfi ül a vöröshuzatú kopott fotelben. A padlóra csak az egyik lába ér, a másik, a csonk, a fotel ülőkéjén pihen. — ÜJjből begyulladt ez a vacak — mondja bemutatkozáskor az egy lábon állő RepiSCák. — Így néhány napig tétlenségre vagyok ítélve. Pedig a masinám bizonyára türelmetlen. — Csak nem traktoros? — Alig 18 éve. Nézzen csak a falra, ott van a miniszteri elismerő oklevelem, amelyet az állami gazdaságok megalakulásának 20. évfordulóján kaptam. — És így, egy lábbal? — Van nekem három is — pedig már egyet levágtak, a másikat pedig a traktor nyomorította tönkre. — A másik lába sem ép? — Szerencsém volt akkor — mondja Jóízűen nevetve. — Tudja, az ügy történt, hogy egy újdonsült traktoros a domboldalon nem fékezte be a masináját rendesen és az megindult hátrafelé, mint a rák. Én ott tettem-vettem s egyszerre csak azt vettem észre, hogy a műlábamat tapossa a gumiabroncs. Amikor keresztül ment rajta hirtelen az Jutott az eszembe: milyen Jó, hogy huszonöt évvel ezelőtt levágták. Most nem kell vele kórházba feküdnöm, egyszerűen veszem a tartaléklábat és minden rendben van. Én egy cseppet sem búslakodtam, de a család az igen. Ugyanis egy asszony meglátta, hogy mi történt. Semmit nem kérdezett, csak eszeveszetten szaladt a faluba és elhíresztelte, hogy agyonnyomott a traktor. Szegény asszonykám lőhalálba futott ki, csak akkor tért magához, amikor nevetve mutogattam a tönkregyúrt lábam. — És az igazi az hol maradt? — Annak már nagyobb sora van — mondja elkomolyodva. NiZne Lepkéről, a szülőfalumból 1943-ban vonultam be katonának Bratislavába. A fővárosban szolgáltam akkor is, amikor kirobbant a felkelés. Nem sokat gondolkoztam, ott hagytam a kaszárnyát és néhány napig a szőlőhegyen bujdostam, majd Irányt vettem hazafelé. Éjjel mentem, nappal meg aludtam az erdőben. Az egyik napon ahogy megyek-mendegélek, rámkiáltnak „stojl kude idioS?“ — haza a Dunajec mellé — mondom. „Oda ne menj, mert felkötnek“ — szólt az orosz parancsnokféle. — „Gyere inkább közénk, húzzuk el együtt a fasiszták nótáját.“ Kötélnek álltam. — A németekkel hol találkoztak? — Nem kellett rájuk sokáig várnunk. Martinské hale térségében Jöttek miét a hangyák stukákkal, tankokkal. Csak néhány napig tudtuk tartani őket. Aztán Nemecké Právno felé húzódtunk. Ott az egyenlőtlen harcokban kaptam egy dum-dum golyót. — Akkor vágták le a lábát? — Dehogy. Hol itt, hol ott gyógyítgattak a visszavonulás idején. Már sántikáltam, amikor Bernát Gyurka, egy magyarországi patikusféle vizsgálgatta a lábam, csodálkozva csóválta a fejét. „Ilyen lábbal és még Járkálsz is.“ Sántikáltam ahogy tudtam, és amikor képrésztől ment» a front rögvest azon törtem a fejem, hogyan kezdjek neki az életnek. — Mivel próbálkozott? — Hallottam, hogy Nagylomnicán sok az elhagyott föld és párommal, Jozefinával úgy döntöttünk, hogy Nagylomnicára költözünk. Föld valójában volt, de igavonó állat nem. Egy ismerős újságolta, hogy Javornikon lehet olcsó lovat kapni. Otrakeltem hát, hol vonattal, hogy gyalog igyekeztem szerencsét próbálni. Szerencsém nem lett, s még ráadásul eltört a sebesült lábam. Egy szovjet őrnagy talált rám és az vitt be a kórházba. Ott vágták le az amúgy Is rossz lábam. — Aztán hová került? Lomnicon kaptam kocsmát. De az nem volt kedvemre való mesterség. Később a traktorállomásra kerültem, ott ismerkedtem meg a pufogó masinával, megtanultam vezetni. Aztén Jelentkeztem traktorosnak. Kicsit furcsán néztek, de beleegyeztek. Nemsokára vígan szántottam a határt. Ha hiszi, ha nem, Jóformán egyedül szántottam a szövetkezet 800 hektáros gazdaságát. Most az állami gazdaságban — mert azzá vedlett át az EFSZ — három-négy traktorral is alig győzzük. Igaz, akkoriban 18—18 órát ültem a vasnyeregben. — És bírta? — Kellett. Egymásután Jöttek a gyerekek... Látja mennyi van belőlük — mutatott az őt körülvevő helyes gyerekekre. Három lányom és négy fiam van. Ez a kis betyár Jurko — von magához egy okosszemű kis legénykét — mégcsak négyéves. Igaz, közben már nagyapa lettem. Az unokám ott alszik, abban a kocsiban. Szóval gond van elég, még Jó, hogy az asszonyom olyan áldott lelkű, ügyes kezű. — Mondod te azt másképp is — szól közbe a még mindig fiatalos Jozefin. Igaz, nem csoda ha sokszor ideges. Mióta belefogtunk a ház építésébe ezernyi a gondunk. De azon is bosszankodunk, hogy keveset törődnek a szerencsétlenüljártakkal. Igaz, kitüntetésből kapott eleget Jankó. De azt már nem tudja elérni, hogy kedvezményes áron kapjon egy három kerekű motorkerékpárt. Pedig nagy szüksége lenne rá, mivel az építkezés miatt sok a szaladgálni való. De az sem eljárás, hogy fürdőre sem küldik az embert. Pedig nemrégiben inkfartusa is volt szegénykémnek ... — Ne panaszkodj asszony, — inti le párját RepiSCák — szó, ami szó, a motor nagyon Jó lenne. De ha nem kapok kedvezményt, aligha lesz belőle valami, mivel borsos az ára. Keresek én szépen, kétezren felül. De ez a ház mindent felemészt. Hely, pedig ha meglenne az a régen megálmodott „háromkerekű“ akkor a partizán találkozóra azon robognék el. — örül, hogy viszontlátja bajtársait? — De még mennyire — mosolyog vidáman. Ha addig ez a kurta lábam rendbejön, még a kozácskát is eljárom örömömben. ★ ☆ ★ Három ember az égbenyúló hegyek alá sodródott. Hárman a jelentős napok hősei, új környezetben teremtettek egzisztenciát, ott küzdenek a nagyobb darab kenyérért. Az életútjuk nem volt aszfaltos, de azért valamenynyien rangos családi fészket raktak, és a nincstelenség már csak rossz emlék számukra. Három partizánról írtam, akik vérüket hullatva harcolták ki a szebb holnapot gyermekeik és valamennyiünk számára. 1969. augusztus 30. Partlzánemlékmű a Crorba tónál. Foto: -tt-TÖTH DEZSŐ A Szlovák Nemzeti Felkelésben elesett hősök emlékműve Ötátrafiireden. Foto: -tt-
