Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-06-28 / 26. szám
RIPORTOK A „FEKETÉZŐ“...? MOßVAV GVl'LA rip.*. A Nagy Víz első perceit élt, mint a rá néző gimnázium ablakai mögött az érettségiző diákok. A Nagy Víznél még nincs nyár: még nem jöttek Ide a világ majd minden tájáról a gyerekek, akiknek hangja-zsivaja birtokba veszi a vizet, a homokot, az ömlő forróságot és a tó fölött remegő kék levegőt. Még Gdanyszkból is eljönnek, a Jantar-tenger partjairól, amely tenger neve Borostyántenger; és csapatostól jönnek a füstös Lodzból, ahol a gyárkémények az erdő szálfái; és ' nem maradnak el Nowa-Huta gyereket sem, ahol óriási kohók izzanak. A gyerekeké a Nagy Víz, velük jönnek a felnőttek; a gyerekek hangja ébreszti majd kéthónapos pezsgő életre ezt a tájat, hangjuk nélkül szinte süket itt minden, és szeptember elsején, bár még ragyog a Nap, kihalt lesz Itt minden. A cseh és a szlovák gyerekek Péter-Pál után jönnek; addig „Iskola van“, de utána, amikor „nem lesz iskola“, itt lesznek Prágából, az Ö-Városból, a keskeny utcákból, Karlínból, ahol dombok ugyan vannak, de víz, ilyen nagy, meleg víz nincs. Csattogó vitorlák, sikongó sirályok és a Nagy Vízen végigsuhanó szél nincs ott a kimondhatatlan nevű domb alatt, mivel a neve: „Torokmetszők dómba“ /azaz Hrdlofezy) Talán egész Európában nincs még egy ilyen gyönyörű, nagy, meleg víz. Es biztosan lejönnek Szlovákiából, mondjuk a Zázrivabiela-iak, pedig ott paradicsom-szép a táj. Néhány perc és a Nagy Víz talpra szökken, és a most unottan locsogó hullámok százezrekkel együtt nevetnek és viháncolnak. A nagyforgalmú út agyon festve-jelezve, az autósoknak le kell lassítaniok, másképpen karambolok tömege zavarhatja meg ezt a tündéri képet. Készen vannak a virágágyak; az utakon ott a sárga „zúzalék"; a sörfogyasztó és halsütö bódék előtt készen áll a vízcsap, a kis vörhenyes színű kövekből rakott medencével. Ötszázas cement a ragasztója. Es még ez az „ötszázas cement" is rossz emléket idéz, ebből készítették a hadi bunkereket, tehát tizenöt esztendeig nem juthattak hozzá a „civilek“ Az Idegenforgalmi Hivatal is várja a vendégeket; feltették a függönyöket, asztalon a propagandaanyag, nagy az izgalom, hiszen még a felírást is elvétették, mint az érettségizők a nagy izgalomban: IDEGEN FORGALMI, látjuk a jelírást, de elég lenne ezt egy szóval is felírni. Es a strandhoz megérkezik majd a Szarvasbogár /Roráöj és a Sündisznó /Dikobraz) vicclap, ott lesznek a nyugati lapok és folyóiratok, amelyek messze országokban ugyancsak csábítják az üdülőket, de a Nagy Víz, az megmarad visszahúzónak, bővülőnek. Hiszen vegyük csak a tengeren túli, houstoni Rice hotelt, amely azt hirdeti magáról, hogy ablakából „ön megláthatta a Polgári Negyedet, a Jones Hall t. o régi Vásárteret, az üzleti és a pénzügyi negyedet“. Ez a szőke, lágy víz homokjával, édes zsongásával, süllőjével és badacsonyi borával, ezzel a szakadatían gyerek-nevetéssel és balatoni alkonyba hajló zenével és mosollyal — verhetetlen. Előre sikló, billenő patyolat-vitorla az egész tó. Gyümölcs, hal, kenyér és bor — ennek lesz keletje. A sör előtt meg nem szakad a sor. A süllőt, keszeget szinte majd nem bírják sütni a hatalmas serpenyők. Fehér és barna kenyér lesz, a kedves rozscipó itt nem mutaja magát, holott érdemtelenül vonult hátra. Es Badacsony szóiéi bírják a kínálást, és az idegenek — akik most is, jövőre is, azután is vendégeink —, megisznak majd egy-kétkilenc-tizenhat pohárral; annyi elég lesz, mármint a tizenhat. Ez lesz a „férfi osztály“ szentélye, ez a borozó, ahol a tizenhatos szám dominál majd, míg a nőknél nem, a kedves nőknél elég lesz, ha nyelvüket a tokajihoz, badacsonyihoz érintik, és bár mindkettő konty alá való, mégis-mégis nem ezek az asszonyborok, hanem az egyre ritkuló vesző, fogyó — illatosédes muskotály. Bőven ömlik a Nagy Víznél majd a bor, kenyér-hegyek fogynak el, és az öt nagy brigád áltál kifogott haltömeg nem lesz elég; elfogyna, ha mégannyi is lenne süllőből, bálinból, csukából és harcsából, amelyből ezekben a percekben fogtak egy 35 kilósat; „akkora feje volt, mint egy borjúnak“, mondta az öreg éjjeliőr. Édes lesz a gyümölcs, finom lesz a falat, ropogós a hal. Es akik a feledés mélyéből még nagynéha felbukkanó, ittmaradt finomságot akarnák ízlelni, azok még megtalálhatják a kézzel dagasztott, az ablak alá állított, csillagfénynek kitett házi kenyeret, amelynek aljába diót tett a gazdasszony, és amely kenyérnek a tetejét az aljáig lehetett nyomni, utána visszaugrott a drága kenyér, amely a fő helyen, a zsomborban állt, lenvászon kendövei letakarva. Még a gyolcs sem, a selyem sem volt rá jó: a lenvászon kendő volt arra az egyetlen. Még néhány perc és a Nagy Víz kedve, minden szépsége felszökell: idezúdulnak a vendégek, idegenek és ismerősök egyaránt. Az idegenek lesznek vendégeink. Ezekben a percekben tudjuk és érezzük: megéri, hogy együtt éreztünk az emberekkel, hogy lássák mosolyunkat, amelynél nincs nemzetközibb és nagyobb. Üdvözlet a Nagy Vízhez érkezőknek! N. Kovács István felvételei Szellő se rebben. Fülledt a levegő. A kánikulában az emberek inkább a víz közelében hűsölnének. De az élet könyörtelen. A munka kötelez, dolgozni kell. A szövetkezeti iroda környéke porfelhőbe burkolózik. Az óriási teherautók nyögve rohannak terhükkel a kitűzött cél felé. Odább csikorgó baggerek harapják tompuló „agyaraikkal“ a földet. Kicsit szívszorító a látvány. Az ember azt hinné, egyszer csak megrohanják az irodát, s felpakolják a teherautókra. Fájdalmasan felsóhajt a szövetkezet elnöke: — Előbb-utőbb elfogy lábunk alól a termőföld. Ezért termelünk háromannyit ugyanakkora területen. Az embereknek munkát, kereseti lehetőséget kell biztosítani. Ezért jól jövedelmező a melléktermelésünk. A környéken leghíresebb az üvegházunk, amelyben zöldségféléket s virágot is termesztünk. A bevételekkel egyelőre elégedettek vagyunk, de azért aggaszt, mit -hoz a holnap ...? — Süllyedünk — állapítja meg a szikár, cserzett arcú kertész. — Ám küzdünk, amíg lehet... Üjabb teherautó száguld el az iroda előtt, hatalmas porfelhőt hagyva maga mögött. Amikor nagysokára javulnak a látási viszonyok, egy alacsonytermetű, törékeny asszony körvonalai bontakoznak ki. Valaki felkiált: — Megjött a feketéző! — A virágot már előkészítettük — teszi hozzá a kertész. — Mi tagadás, érti a munkáját! Megkérjük az árát. De azt mondják, hogy még egy kis felárat is szerez. — A görbe szegfűt is annyiért árúsítja, mint a hibátlant, pedig mi azt olcsóbban adjuk neki — jegyzi meg egy harmadik hang: Aztán pattognak a megjegyzések: — Közönséges szélhámos. — Szerencsétlen I — Rászorul szegény. — Tudjátok, az ura... Az is rokkant. Nincs kenyérkereső. A törékeny asszony pedig közeledik, s egyszerre szinte felkiáltok: — Ezt az asszonyt ismerem. Annuska, a képviselőnő ... Élénken emlékszem rá. Pozsony egyik nagy gyárában találkoztam vele, ő volt a legjobbak legjobbja — élmunkás. Akkor még fiatal, szép és kívánatos volt. Halk szavai elbűvölték az embert. Nemzetgyűlési képviselőnek választották. Addig jól is ment minden. Jól keresett, örült az életnek. Ám egyszer magához hivatta az igazgató. — Annuska! Nagyon elégedettek vagyunk a munkáddal, de szeretnénk, ha másokat is tanítanál. Igaz, egy kis anyagi áldozattal jár, mert csökkenne a fizetésed. — Nem baj, igazgató elvtárs ... Ha a gyár érdeke úgy kívánja, vállalom. Hónapokig tanította a fiatalokat a példás munkára. Szabad idejében pedig választói gyűlésekre járt. Magával nem sokat törődött, egészen addig, amíg egyszer összeesett a gyárban. Az orvos pihenni küldte, de munkahelyére már nem térhetett vissza ... Az orvosi bizottság egyöntetűen ügy döntött, hogy munkaképtelen. Megfordult vele a világ. Évek óta először gondolt saját magára, de már akkor késő volt. Nyugdíjazták. Mivel alacsony volt a fizetése, kevés pénzt kapott járadékként havonta. Azóta többször találkoztam vele az utcán. Egyszer elpanaszolta: — Elszegényedtünk. A két nyugdíj alig elég a betevő falatra. Még a televíziót sem nézhetjük, mert javítási költségre már nem futja belőle. Most is itt jön velem szembe a szerencsétlen. * Egy másik kép: felindult fiatalember kiált vitapartnerére. — Ne szólj többet, mert lövök! Kezében ott feketéllik a pisztoly. Habozás nélkül odaugrok és egy jól irányzott ütéssel kiverem kezéből a pisztolyt. — örült! A saját fajtádba lőnél?! Lihegve roskad az ágyra és a párnába fúrja a fejét. Később bocsánatot kér: — Ne haragudjatok. Sokszor nem tudok uralkodni magamon. Nem bírom ezt az életet... Megértőén nézek rá. Tudom, se apját, se anyját nem ismerte. Apja belgiumi bányában veszett el, anyja korán elhalálozott, s csak egy homályos fénykép maradt utána. Szokás szerint most is előhúzza, mutatja: — Nézd, ez volt az anyám. A valóságban sose láttam. Nagyon egyedül volt ez az ember, csak én vígasztalgattam, meg később Annuska, a felesége — a képviselőnő. Nem bírta az igazságtalanságot. Rá is fizetett. Egy nyilvános gyűlésen fejére olvasta a főnöknek, hogy szolgálati autón jár bevásárolni meg mulatni ... Ezért feketelistára került. Az üzemi pártszervezet és a szakszervezet vezetősége kimondta a megfellebbezhetetlen ítéletet: „összeférhetetlen, intrikus természetű, nem maradhat az üzemben.“ Az utcára került. Majd később idegileg összeroppant... Nyugdíjazták az egyébként még fiatal embert. * — A virágért jöttem... — hallom az erőtlen hangot. Elfordítom a fejem. Búcsú nélkül távozom. Az iroda sarkán még hallom, hogy az emberek felröhögnek. Hahotáznak. — Ha-ha-ha ... A gúnyolódástól, lealáztatástól elszorul a szívem. Ütni, vágni szeretnék. Nem tehetem. Mi mást tehetnék? Szomorúan baktatok a porfelhőbe burkolt úton ... BÁLLÁ JÓZSEF „Talicskázás“ INDONÉZIA a gűmdkór melegágya Djakartai jelentések szerint évente legalább 40 000 ember pusztul el tuberkulózisban Indonézia szigetvilágában. A „török betegségnek“ is nevezett kór burjánzását főleg a lakosság feneketlen szegénységében és tudatlanságában látják a megfigyelők. Hatósági becslések szerint pedig kerek négymillió bacilusgazda van az országban, akik újabb tbc-fertőzésekről „gondoskodnak“. Hiszen minden ötödik gyermek ezeknek a látszatra nézve egészséges, de a kórokozókat magukban hordozó bacilusgazdáknak „köszönheti“ fertőzését. Indonézia kormánya ugyan felszisszent a hivatalos kimutatások láttán, de semmilyen komolyabb megelőző vagy óvintézkedést nem foganatosított a csapás felszámolására. — Tavaly csupán 1,8 százalékot szabadítottak fel az államháztartásból egészségügyi célokra, de még annak is csak csekély töredékét a tuberkulózis leküzdésére, — jelentette ki dr. Kusnadi, az ITA (az Indonéz Tbc-megelőző Társaság) elnöke. — A gümőkór terjedésének további okát a lakosság tudatlanságában kell keresnünk — folytatta az orvos —, mert a legtöbb embernek fogalma sincs a fertőzés veszélyéről és a higiénia alapismereteiről. A förtelmes lakásviszonyok, a túlnépesedett falvak és a városok nyomortanyái a pálcika alakú bacilusok valóságos „keltetőgépét“ képezik. — Az UNICEF, vagyis az Egyesült Nemzetek Gyermeksegélyző Szövetsége és az Egészségügyi Világszervezet támogatták az iskolás gyermekek védőoltás-akcióját. 1952-ben meghozta első gyümölcseit az akció, de csakhamar kudarcba fúlt a nagyszabású vállalkozás. Idén kísérletképpen házról házra járnak majd bizottságok, amelyek immunizáló (védettséget biztosító) befecskendezésekkel igyekeznek felszámolni a betegséget. — A gümőkór borzalmas terjedése ellenére több ember esik a fekete himlő, a tífusz és a vérhas áldozatául, úgy hogy ebben a viszonylatban csak negyedik helyen áll a tuberkulózis Mert amint az említett ragályos betegségek valamelyike járványossá válik, tömegesen szedi áldozatait. A tuberkulózis bacilusa viszont éveken át megmarad az emberi szervezetben lappangó vagy kötött állapotban, hogy azután egy előre meg nem állapítható időpontban elemi erővel kitörjön. Ezért szükséges, hogy már csírájában elfojtsuk népünk csapását — fejezte be fejtegetéseit dr. Kusnadi. (UNIPRESS) Németből ford.: Kozics Ede
