Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-18 / 3. szám

Hat éve élnek együtt boldogságban, békességben. Ez alatt az idő alatt a fiatalasszony kétszer szült ikreket. A gyerekek most öt- és háromévesek. Elevenek, egészségesek, olyak, mint a töltött galamb, majd kicsattan az arcuk. Játékos kedvük kora reggeltől késő estig tart. Kacagásuktól hangos az udvar és a környék. A fér] minden nap munkába jár, jól keres. Az asszonyka meg otthon, a ház körül dolgozgat, disznót nevel, gondoskodik a gyerekekről. Nincs is rá semmi panasz. A sorsukra sem panaszkodhatnak. Amihez hozzákezdtek, eddig még min­den sikerült. A pénzt sem szórják meggondolatlanul akármire. Takaré­koskodnak. Persze nem úgy, hogy bár­mit is megvonnának a családtól. Ami kell, az kell: bőséges élelem, ruha, néha egy kis szórakozás, a gyerekek­nek egy-két Játék. Minden vágyuk egy bordószinű személykocsi. S ha valami nem jön közbe, valami előre nem lá­tott, váratlan esemény, őszre az is meglesz. Akkor aztán a kutyának sem mutatnak utat. Csak az a baj, hogy május elseje Óta nem esett az eső, három-négy hó­napja egyetlen szem sem pottyant. Karcsi, a fiatalember, hiába kémleli árgus szemmel az égboltot nap mint nap, egyetlen felhőt sem lát. Ha meg gyülekeznek is valahol, távol a nyu­gati láthatár peremén sötéten, sokat ígérőén, mire ide érnek, úgy elhal­ványodnak és megritkulnak, mint sö­tét barlang száján a selymes pókháló. De még csak harmatot sem eresztenek a nyári hajnalok, ha meg eresztenek is, csak gyérét, szegényeset. A nap első sugarai úgy felszippantják, hogy még a dús és sűrű bokrok tövén sem marad hírmondója ... Már pedig, ha nincs eső, nincs gom­ba! Gomba nélkül meg mit ér az élet — sóhajtozott Karcsi este, reggel. A fél szemét is ki hagyná szúrni érte, az a legkedvencebb eledele. Odaadná érte a háromhónapos csirke húsát, oda a malacpecsenyét, a lekváros pa­lacsintát, de még a dobostortát is. Amikor a jő tojásos gombára gon­dolt, amit a felesége készít el és tesz elibe, szinte megszédült, s megreme­gett gyomra a gyönyörűségtől. Nem tehet róla, jobban kívánja, mint a szárazságheverte határ kemény kénge a sűrű, kiadós eső életet hozó áldását. Augusztus vége felé, az egyik sza­bad szombat reggelén arra ébredt Karcsi, hogy a napsugár nem vág a szemébe a maga megszokott módján. Felült az ágyban: odakint félhomály borongott. Beborult, talán esik is — ez volt Karcsi első gondolata, s úgy ugrott ki az ágyból, mintha kiseprűz­­ték volna. Csalódottan állt meg a tor­nácon. Nem és nem esik! ... Azért mégis felharangozott benne a remény, mert sokat ígérő felhők kavarogtak az ég alatt. — Esőszagot érzek, isten uccse ezt, lesz eső! Nem tévedett, nyolc óra tájban meg­eredt. Nagy cseppekben, szálkában zúdult alá, majd megsűrűsödött és zuhogott, zuhogott, estig meg sem állt. Karcsi lehúnyt szemmel, gyönyörű­séggel szaglászta az esőporos levegőt. Gondolatban megszokott, jól ismert gombázó helyein barangolt. A lankás domboldalon, a szőlők alatti ösvény mentén, a patakparti réten ... s érez­te, érezte a gomba átható, kissé fa­nyar szagát. Szájában összefutott a nyál... Alig várta a másnap délelőttöt, hogy futhasson a határba és szedhesse a kis esernyőket, mesebeli törpécskék játékos búvóhelyét. Nagy hirtelenjé­ben szedett is olyan kosárral, hogy belezsibbadt a karja, mire hazaért. Végre készülhetett a tojásos gomba. A csemetékre is átragadt a felfokozott evési vágy türelmetlen hangulata, s a kispadon ülve sorban, mint fecskék a dróton, lábukkal harangozva várták az ízletes vacsorát. A tűzhely körül szorgoskodó fiatalasszony arcán a bol­dogság piros rózsái nyíltak. Száját a fakanálhoz csücsörítve ízlelgette, kóstolgatta a készülő vacsorát. Még a gyerekek kedvencére is át­ragadt a család vacsora előtti hangu­lata, a selyemszőrű Mirzára, aki ég­nek meredő farokkal dörgölődzőtt az asztallábhoz, gyereklábhoz, gazda­­asszonyhoz, és aprókat nyávogva ad­ta tudtukra, hogy ő is éhes. Végre, végre elkészült és asztalra került a vacsora. Körülötte a család. A macska meg a talajon követelőzött. Karcsi végignézett a gyerekein: büszkeség feszengett a mellében, és boldogság fényében ragyogott az ar­ca. Aztán váratlanul, maga sem tudta miért, megmagyarázhatatlan, furcsa féltés, félelem kezdett benne moco­rogni. Nem. és nem bírt szabadulni a tolakodó gondolattól: istenem, nagy sietségemben csak nem kapkodtam össze veszedelmes, mérgezett gom­bát!?... Nem tágított tőle a gondo­lat, homlokát kiverte a veríték, mit csináljon. Éppen kapóra jött a macs­ka. Igen, a macska! Kap egy-két ka­nállal, s ha nem esik baja, ehetik a gyerekek, mindenki. Vetett a macskának. Jóízűen bemaj­szolta és csak tovább kérte, követel­te, mire újra kapott. Karcsi szívéből hirtelen elszállt a félelem egy nagy, megkönnyebült sóhaj formájában. Tit­kon kinevette magát. Szégyellte, hogy ilyen bolond gondolatok fordulnak meg a fejében meglett ember létére. Evéshez láttak. — Soha jobb étel ne kerüljön az asztalra! — mondta Karcsi, s az evés gyönyörűségében kigyöngyözött a homloka. Jóllakott, mint a duda. De az asz­szonyka meg a gyerekek is. Nem győzték a vizet inni. Odakint már sűrűsödött az alko­nyat. Karcsi a vacsora utáni második cigarettát szívta. Kékesen fátyolozott körülötte a füst. Csendesen dúdolga­­tott, játszó gyerekei fölött messzire nézett, s ott messze, a távolban déli­­bábszerűen lebegett előtte egy csillo­gó, bordó színű kocsi... Átszellemült arcán mosoly játszadozott, s akkor történt valami, ami megmerevítette, s majd elállt a szívverése. Mirza, a mindig játékos Mirza, a gyerekek ked­vence, mindene, panaszos nyávogás­sal, furcsán vonszolva a testét, széde­­legve imbolygott, majd elterült a szo­ba közeién, és csak nyávogott, nyá­vogott panaszosan segélykérőn ... Mintíha kés állt volna Karcsi szívé­be: fájdalmas rémülettel felhördült: — Úristen, a gomba! Abban a pillanatban szörnyű rém­képeket látott maga előtt: halálos gör­csökben fetrengett a négy gyönyörű gyereke, a szép felesége, saját maga, s a vágyott gépkocsi bordó felhőként úszott tova a semmibe ... Igen, a gom­ba, neki is remeg már a keze, gyomra, sebesen dobol a halántékán az ér ... a gomba, mérgezés ... — Telefonálni kell a mentőkért,... telefonálni, a mentőkért, a mentő­kért! ... — zúgott, zakatolt a feje, a szíve. Elrohant. Vitte, röpítette a fé­lelme, a rettegése. Késlekedés nélkül, azonnal jött a mentőautó. Az egyik gyerek riadságá­­ban keservesen felsírt. Az asszony is halálsápadtan ült, furcsa csavarást érzett remegő gyomrában. Nem telt bele egy óra, a kórházban kimosták a gyomrukat, mint a hátukét. Karcsi még dicséretet is kapott a fő­orvostól tettrekészségéért és határo­zottságáért. A kórház árnyas kertjében várakoz­tak a mentőautóra. Némileg megnyu­godtak. A gyerekek ugyan megszep­penve bújtak anyjukhoz, apjukhoz, de néha-nélha már incselkedve belecsíp­tek egymásba, ami azt jelentette, hogy nincs semmi baj, fejük felől elszálltak a fenyegető viharfelhők. Karcsi arcán férfias szégyenkezés pírja égett. Egy ideig nem mert a fe­leségére nézni, röstellte magát. Észre­vette az asszonyka, halványan elmo­solyodott, s cigánykodva lökte meg a könyökével. — Aranyosak ezek a gyerekek,... ugye, nagyon aranyosak, hála isten­nek ... No, de itt is a kocsi, mehe­tünk! Egész úton korgott üres gyomruk, mint valami távoli égzengés. A sofőr mosolyt rejtett el a bajsza között. Mikor hazaértek, a gyerekek is fel­bátorodtak, s olyan vidám játékhoz fogtak, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. Kedves virgonc­­ságuk telecsilingelte a szobát. Egyszercsak a kis fekete bőrű Kar­csiké, lelkendezve futott az apjához: — Aputa, aputa, aputa! — kiabálta. — Gyere csat, mennyi sót Milza van a kosálban! Megelevenedve ment az apa a gye­rek után, meg az asszony is. A cso­dálkozástól kerekre nyílt a szemük: Mirza ötödmagával lapult a fáskosár fenekén. Hangos dorombolásában az anyaság boldogsága énekelt... Ekkor egymásra nézett a férj és feleség, s hirtelen mindent megértet­tek. Akkorát kacagtak, hogy a köny­­nyük is belecsordult... • § s Kerítés, rajta sós permeteggel és zárt kertkapu dereng fel. S a tenger füstölve, zihálva, a gátakat ktvájva, a sós napot beszippantotta magába. Kedvesem aludj.., Ne bánts tovább ma. Már alszik a part meg a nagy hegyek ott. Es kutyánk, a sánta, borzas: szundikálva fekszik és nyalja a láncról a sót. Es a tenger csupa dobogás, az ágak csupa ropogás, s egyik sem volt soha más: kutya láncon — erről se tudj. Hallod? A szavam suttogás mint félig elhalt suhogás, halk hang, de csupa láz: „kedvesem, aludj,..“ Kedvesem, aludj... Hogy veszekedtünk: felejtsd el! Képzeld: felébredünk. Minden: friss remegés. Szénában riadunk fel. Ki így aludt el: álmában aludttej illata leng: közel a pince. Mit tegyek, hogy hidd ezt és elképzeld mindezt? Ha elhiszed, így lesz. Kedvesem aludj... Mosolyogj, míg alszol fa könnyből ma sok volt!] szedj virágot s nézz szét: hol álljon a csokrod, s lihegve a szirmokba rejtsd arcod — úgy! Mordulsz? Tán fáradt vagy, hogy felém fordulj? Meleg álommal takard be magád jól, Elérhetsz mindent az álomhídon túl, mindent, miről mormogsz, hogyha nem alszol. Nem aludni — oktalan, még hozzá: jogtalan, hisz minden, mi rejtve van, a mélyben kiált, Nehéz már a pillád, s arcok hada nyíl rád: ha alszol, nem törnek szemhéjadon át. Kedvesem, aludj... Nem bírsz elaludni? Miért?_ Nem hagy a morajló tenger? A könyörgő lomb? Ostoba előérzet? Lelkiismeretlenség? De kié? Talán senkié — De addig is, vallók: tudd meg: nem vagyok bűnös ebben, nem igaz a vád! Bocsáss meg — hallod? Szeress engem — hallod? Álomban legalább. Álomban legalább, Kedvesem, aludj... Itt vagyunk, a földgolyón, mely robog s hogy szétrobban, azzal fenyeget — El ne eressz: ölelj át szilajon: ha már zuhanni kell, hadd zuhanok le veled. Kedves, aludj.,. Sérelmekből ne fonj koszorút. Semmire ne gondolj, szemed csukd be jól. Olyan nehéz elaludni ezen a földgolyón! Es mégis — hallod, kedvesem? — Aludj. A tenger csupa dobogás, az ágak csupa ropogás és egyik sem volt soha más: kutya láncon — erről se tudj. A szavam fojtott suttogás mint félig elhalt suhogás, halk hang és csupa láz: „kedvesem aludj...“ Képes Géza fordítása GÁRDONYI GÉZA: EGRI CSILLAGOK FELDOLGOZTA: MÄRKUSZ LÄSZLÖ RAJZOLTA: ZŐRAD ERNŐ ■& A TOROK mR A KIRALYSZEKET IS ELONZONLOTTE.. A FALAKAT TÖRTE AZ AGYÚ, A, ^ ^ KUNBURADSIK DOBTÁK A BOMBÁT; " A JANICSÁROK LŐTTÉK A / Á ^ 1 TÜZES NYILAT. . ^ V* GERGELY MEGLEPETÉSSEL IS SZOLGÁL A TÖRÖKNEK. AZ 0 BOMBÁI NEMCSAK SUSTOROGNAK, HANEM ROBBANNAK IS. / CSAK ÜGYESEN, ^ ■ EMBEREK, HAMAROSAN. SZÜKSfG LESZ ; y EZEKRE A LAPJAKRA. FIAIM! A GYŰRŰ f OSSZEBBHUZODOTT A VAR KÖRÜL. HOLNAP OSTROMOT KEZDENEK. HALJON MINDENKI, b. IDEKÜNN. 1 ■ A r IGENCSAKELTATJA A . 'SZÁJAT AZ A. RUSNYA TÖRÖK, ■ HA KÖZ!BÜK y* HAJINGÁLUNK EGY J ókora éorc/ót. VASKAPCSOT A BESZELGETEST AZ ŐRSÉG JELADÁSA ZAVARTA MEG... ' /*'- ) JENTŐL TÖBBET!/ ! DOBD ÉJFÉLKOR FELHÍVTA TISZTJEIT A TEMPLOMBÁSTYÁRA o Já C Q t/i 3-M > o >s C Q) GO >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents