Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-31 / 22. szám

K ü L T 0 R A.

napjainkban 2.

A régmúlt Időiket tanulmányozva, törvényszerűen el kell jutnia az embernek napjainkig. Aki végigjárja a történelem útjait, akaratlanul Is öszszehasonlltást tesz az elmúlt Idők és napjaink között. Pedig nem is olyan könnyű hosszú évszázadok jé és rossz oldalait feltenni a mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba pedig a mát. Sok esetben nem Is egészen helyes a sző szoros értelmében véve mérlegelni. Többet ér talán csak egymás mellé helyezni a tényeket. Nem mintha félnék az összehasonlítással Járó felelősségtől, de úgy vélem, hogy jobb lesz csak kiragadni egy-egy momentumot Ipolyság életéből. Ha azonban néhány helyen mégis összehasonlítást tennék, véletlenül történt, akaratomon kívül.

☆

Az Ipoly folyó mindkét partján, bőven termő földön terül el a volt Ipolysági járás székhelye, társadalmi életének, politikai és kulturális fejlődésének központja Ipolyság.

Nem véletlen a hasonlatosság az első rész bekezdése és a fenti mondat között. Tudatosan Írtam bekezdésnek ezt, mivel ezt hiszem, hogy az Ipolyságiak bánatának máig is egyik legfájóbb pontja, hogy azt kellett írnom: „a volt ipolysági járás...“ Azt hiszem, nem kell hangsúlyoznom, hogy mit Jelent egy város fejlődésében, ha járási székhely. Mindezek ellenére el kell Ismerni, hogy nagyon sokat fejlődött Ipolyság is. Sajnos, el kell ismerni azt is, hogy a fejlődés nem minden irányban haladt olyan ütemben, ahogy annak lenni kellene. No, sebaj, ami késik, nem múlik. Mivel ipolysági vagyok, nem biztos, hogy sikerül minden részrehajlás nélkül írnom, de azt hiszem, ezt meg lehet bocsátani.

Ha mint Idegen közelíteném meg a várost autóval Léva felől, akkor előszörls a városon kívül eső üzemet a „Strojstav“ n. v.-ot venném észre. Ez egy új üzem, mely még ma is továbbfejlesztés alatt áll. A város felé közeledve aztán több üzem tűnik az ember szemébe, melyeken bizony csak pár évvel ezelőtt száradt meg a vakolat. Tehát aki dolgozni akar, talál munkalehetőséget, nem is beszélve a többi üzemről, mik a városban vannak. Nem lehetünk azonban teljesen idealisták, hiszen a szak- és általános középiskolát végzett fiatalok elhelyezkedése bizony nem a legrózsásabb.

Szeretnék Inkább arről Írni, hogy milyen Is a város képe ma. Mindazon nehézségek ellenére, mint már említettem, dicséretet érdemelnek a város vezetői azokért az eredményekért, melyeket a város szépítése terén sikerült elérniük. Minden bizonnyal sok Ipolyságon Járt Idegen emlékezetében előszöris a főtér marad meg, mint kép. Tudván ezt a város vezetői Is, először a főteret igyekeznek széppé varázsolni és el kell ismerni, hogy ez sikerül Is. A régi macskaköveket sima aszfalttal cserélték fel, a házak új köntöst kaptak és itt-ott már megjelentek a neon-reklámok is. Nem vitás, hogy az ócska utcai villanykörték helyébe felszerelt higanygőzlámpák nagyon emelik ügy a főtér, mint a város más utcájának szépségét, nem Is beszélve arről, mennyivel praktikusabbak minden szempontbői. Igazságtalan lennék, ha pont arről nem írnék, ami a legszebb a téren: a parkosításról. Tavasszal és nyáron a sok mindenféle virág, díszbokor és zöld pázsit bizony nagyon Jő hatással van a szemlélőre. Véleményem szerint már csak egy szökőkút hiányzik. Hogy őszinte legyek, nem értem, miért nincs, hisz nem is olyan régen még volt, csak eltűnt! Hogy félreértés ne essék, nem a rosszmájúság beszél belőlem, csupán csak érzem, jő lenne, ha lenne, hiszen javítaná a körülötte levő parkosított rész levegőjét és érdekes kiegészítője volna a szép parknak.

A parkosítás nemcsak a főtérre jellemző, hanem a város sok más utcájára Is, ami igen-igen elismerésre máltő tény. Ugyanúgy van ez a régi macskaköves utcákkal Is. Itt-ott látni

már csak utcát, ahol ne lenne aszfaltozott út. Itt azonban megint van egy DEI Tudniillik a kanallzáciő csövei még nincsenek minden utcában lefektetve — pedig ez elengedhetetlen szükséglet — Így aztán eléggé kellemetlen lesz az újonnan aszfaltozott utcákat megint felszíni bányákká változtatni. Igaz ugyan, hogy a városi vízvezetékhálőaat lefektetése Is tervbe van véve, így aztán minden bizonnyal ez a két munka egyszeri bányászással oldédlik meg.

Van a városnak egy nagyon fájő problémája. Nem Is szívesen beszélek róla, de ha már Ipolyságról van szó, ezt nem lehet elhallgatni. Ez a fájő pont ugyanis az, hogy a város kulturális és társadalmi élete úgyszólván haldoklik. Enneik fő oka talán az, hogy nincsen kultúrház, nincs egy rendes mozihelyiség. Ami volt eddig, az már enyhén szólva elavult és szörnyű állapotban van. Van ugyan egy szép szabadtéri színpad, csak sajnos, azt nem lehet kifűtenl, Így aztán a hidegebb időszakban nem marad más hátra, mint ülni otthon és nézni a televíziót. Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban egy kis érdekességet.

A minap egy gyűlésen voltam, ahol arről volt sző, hogy Jő lenne rendezni egy nagyszabású, reprezentációs farsangi bált. Nagy örömmel fogadta mindenki, csak akikor szontyolodtunk el, mikor valaki feltette a kérdést, hogy hol Is lehetne ezt megrendezni. Ugyanis a volt megyeháza nagytermében voltaik megrendezve pár évvel ezelőtt az Ilyen akciók, de ma már félő, hogy a nagy mulatozás közepette valakinek eszébe talál Jutni, hogy táncoljunk lettklst és akkor ml lesz?! Mert hát ugye azért senki sem vállalhatja a felelősséget, hogy a nagy rezgéstől nem szakad-e fejünkre a plafon. így lett aztán elvetve a reprezentációs bál gondolata. Tréfás történet, de azt hiszem, egyáltalán nem mosolyogni való. Nem kell azonban elkeseredni, mivel ez Ilyen állapotok nem tarthatnak örökké. Ezt tudják a város vezetői Is és már meg Is tették a kellő intézkedéseket a helyzet megváltoztatása érdekében. Nemrég tudtam meg, hogy egy eddig teljesen kihasználatlanul álló épületet fognak a közeljövőben átalakítani knltűrházzá. Ugyancsak hasonló a helyzet a mozihelyiséggel Is, csak az a különbség, hogy ezt már csinálják Is. Tehát, mint említettem, nincs ok az aggodalomra addig, míg a város vezetősége legalább annyit fog törődni a város sorsával, mint most.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Ipolyságon fog keresztül haladni az a főút, mely Varsóból Budapestre vezet majd. Itt lesz ugyanis a határállomása a Magyarországra és visszafelé utazó turistáknak. Ez természetesen magával hozza azt Is, hogy megnő az Idegenforgalom Ipolyságon, ha átadják rendeltetésének az új utat és a határállomás most készülő épületét. Itt aztán eszembe jut, hogy ml Is történik akkor, ha valamelyik külföldi turistának kedve kerekedik Ipolyságon megebédelni, megpihenni éjszakára, vagy éppenséggel szórakozni egyet. Egy kicsit sem túlzók, ha azt mondom, hogy nem szeretném hallani a véleményét. Ugyanig a város egyetlen szállodája és kávéháza egyáltalán nem megfelelő külföldi vendégek fogadására, ha csak nem akarjuk, hogy nem éppen hfzelgö véleménnyel tegyenek vendéglátó iparunkról.

Végezetül talán annyit, hogy nem volt szándékomban aprólékos képet festeni egy város életéről, hisz ez teljességgel lehetetlen ezen a pár oldalon. Hogy mi volt mégis a célom? Talán az, hogy egy kicsit megerősítsem az Ipolyságiak önbizalmát, hogy nincs miért szégyenkezni, hiszen dolgozunk, építünk. Hogy vannak még hibák? Ez természetes, hisz csak az nem vét hibát, aki semmit sem tesz. Meggyőződésem, hogy jó úton Járunk és utódainknak nem fog kelleni szégyenkezniük apáikért, hisz nemcsak magunknak építünk, hanem fiainknak is. Ez pedig magasztos cél.

KI LESZ

a „HISS

SZfiBBD FÖLDMŰVES"?

MEGTUDJUK 1969. JÚNIUS 21-ÉN,

A MEZŐGAZDASÁGBAN DOLGOZÚ

Magyar leányok szépségversenyén!

A verseny rendezője:

A Szabad Földműves szerkesztősége, a Dunaszerdahelyi Üzemi Klub közreműködéséve’

A szépségversenyt szórakoztató kultúrműsor és táncmulatság gazdagítja!

Jegyelővétel és rendelés:'

Üzemi Klub vezetősége, Dunajská Streda.

Látogatóban Csontos Vilmosnál

Esős tavaszi napon érkertünk Zalabára, Csontos Vilmos költő szülőfalujába. A Csontos-porta ott fekszik a falu szélén. Tornácos ház, széles udvar, hátsó felében gyümölcsössel. Vilmos barátunkat odahaza találjuk, a kertben, ott is egy magas fa alsó ágai között. A fattyúhajtásokat nyesegeti, szokásos tavaszi munkáját végzi a gyümölcsösben. Nem lepődik meg lőttünkre, gyakran felkeresik a látogatók, leginkább vidéken csavargó pozsonyi barátai, ismerősei. Barátsággal int felénk és máris kászálódik lefelé a fáról.

Felesége sem fogy ki a Jó szóbél és meginvitál bennünket ebédre.

Miközben az ebéd készül, Vilmos barátommal beszélgetünk. Csontos Vilmos éppen olyan, mint a többi zalabal ember: öltözéke, cserzett arca, hanghordozása semmiben sem különböztetik meg tőlük. Csak a tekintetében van valami mélyről felfénylő lobogás, csak a hangjában érződik valami méla bánat.

Költó, aki sohasem szakadt el falujától. Ember, aki lehajlott a rögre, hogy eldalolja a falu fájdalmát-örömét, aki együtt reménykedik a reménykedőkkel, együtt búsul a búsulókkal. Nem engedte el a falu, a Szlklnce partja, ő sem engedte el a föld valóságát, hogy hiú álmok után fusson. Itt maradt embernek, magyarnak, Itt maradt költőnek földközelben, sorstársai életében osztozva.

Beszélgetünk, csendesen duruzsol a szó a tiszta szobában, s én megkérdem tőle: ma, hatvan évesen, hogyan tekint vissza eddigi életütjára?

— Munkában telt el minden év, minden nap és minden óra — mondja a költó és tekintete az ablakon át az udvarra téved. — Itt mindegyik ember úgy él, mint én. Munkába temetkezik, küszködik, hogy ha majd Itthagyja ezt az árnyékvilágot, maradjon utána valami.

— Te mégis kiemelkedtél sorstársaid közül, hiszen neved van, költői neved. Mindenki ügy tekint rád, mint a falu költőjére, énekesére.

—• Valahogy így igaz. Ez az a többlet, amit én könyvekbe rögzítek, verseimben mondok el, amit Itt hagyok az utánunk következőknek, az utókornak.

— Tulajdonképpen mikor kezdtél verselni, verset írni?

Töpreng egy kissé, visszapergeti életének filmkockáit és

sóhajtva mondja:

— Hát erre eléggé nehéz felelni, hogy úgy mondjam, pontosan felidézni a ködbevesző ifjúkort. Tény az, hogy már az Iskolában, abban a régi, öreg falusi iskolában nagyon megszerettem a könyveket. Az iskolai könyvtár valamennyi könyvét elolvastam. És arra Is emlékszem, hogy a verseknél kötöttem ki. Amikor az iskolából kikerültem, továbbra Is megmaradt könyvéhségem. A pap, a tanító, a Jegyző könyveit mindmind elolvastam, szóval minden könyvet, amit fellelhettem a faluban. Elsősorban a versesköteteket kerestem. Ekkor szerettem meg a verseket s ez a versrajongás indította meg bennem a vágyat, hagy magam is verstermő legyek... Tizenkét-tizenhárom éves koromban írhattam első versemet, ha jól emlékszem ...

— Olvastam önéletrajzod egyik részletét, amelyben megírod, milyen boldogságot éreztél, amikor először láttad versedet nyomtatásban. Ha jól emlékszem, egy lévai hetilapban, a Barsban jelent meg. Melyik évben is volt ez?

— 1929-ben jelent meg az a vers. Hosszú története van ennek, de talán ennyit röviden: Annakidején asztalosinasként dolgoztam Léván, ahol dr. Kersék János fölfigyelt rám. Tudniillik bevittem néhány versemet a Bars szerkesztőségébe. Ekkor magához hivatott és többet nem Is bocsájtott el a közeléből. Minden vasárnapomat nála töltöttem. Könyvekből olvasott fel nekem, magyarázott, tanított, ellátott tankönyvekkel. Az öccse gimnáziumi tankönyveit mind átadta, hogy tanulmányozzam, tanuljak belőlük. Az abban az Időben Irt verseim közül is ő választotta ki a a legjobbat, amit aztán leközölt a Barsban.

— Ez volt az a Kersék János, aki dalokat, nótákat szerzett?

— Annak a fia volt.

— Szóval abban az Időben, mint asztalossegéd működtél

Léván?

— Igen. Két esztendeig dolgoztam ott egyhuzamban és nekem nagyon sokat jelentett ez a két esztendő. Hiszen állandóan olyan emberek között éltem, akik szerették az Irodalmat, a költészetet, egyszóval a kultúrát.

— Ogy tudom, az első köztársaság Idején két versesköteted Jelent meg.

— Igen. Pontosan kettő. Az egviket szintén Dr. Kersék rendezte sajtó alá Léván. Kersék János egyébként ügyvéd volt. Szóval ő válogatta ki verseimet, amelyek Magyar ugaron címmel jelentek meg végül, 1932-ben. Rá négy évre, 1938-ban már önállóan adtam kt második kötetemet Zselízen „Üzentek értem“ címmel.

— Abban az Időben az írónak, költőnek saját magának kellett eladnia műveit, úgy-e?

— Nemcsak eladnia, de a nyomdát is kifizetnie.

— Akkor nem ment olyan könnyen a dolog, mint manapság. Hiszen ma van kiadónk, amely kiadja könyveinket, honoráriumot fizet értük, végül gondoskodik a könyvek eladásáról.

— Így van... Abban az Időben viszont biciklire kellett ülnöm és faluról falura jártam könyveimmel Minden Irodalompártoló embert felkerestem, főképpen tanítókat, papokat, jegyzőket. Szóval árultam a könyveimet.

— Könyveidet elő Is jegyezték. Mindenki megvásárolta, aki előjegyeztette?— Szó sincs róla. Első kötetem példányszámait postán küldöztem el ezekhez az emberekhez. Bizony a példányszámok fele ottmaradt náluk anélkül, hogy megfizették volna az árát. Az egynegyedét visszaküldték. S mivel csak bizonyos hányadát sikerült pénzzé tennem, még a nyomdai költséget sem fedezhettem könyveim árából. Adósságba keveredtem, s így nem is tanulhattam, mert nem volt rá pénzem.

— Szóval abban az Időben annyi becsülete sem volt az irővagy költőembernek, mint manapság.

— Ez így igaz. Pontosan Így van.

— Kiket ismertél abból az időből? Költőkre, írókra, esztétikusokra gondolok. Kikkel kerültél közelebbi kapcsolatba az Ismertebb Írók közül?

— A környéken nem élt akkoriban Irőember. De abban az időben tűnt fel Szlovákiában Mécs László, meg Győry Dezső. Győryvel sohasem találkoztam, csak a köteteivel, azokat megszerettem. Mécs Lászlót viszont láttam, hallottam szavalni. Nagyon-nagyon jó előadó volt, és örültem, hogy ismerek egy Ilyen költőt, még akkor is, ha pap. Bizony olyan sikere volt egy-egy Irodalmi estjén, hogy szinte tombolt a közönség. Később, Itt Léván megismerkedtem egy Agárdy nevű költővel, ő Is asztalos volt, de már idősebb ember. Volt egy Sas és egy Veres nevű költő barátom is. Együttesen adtunk ki aztán egy kis kötetet: Üzent a föld címmel.

— Hallottam, hogy a magyarországi népi írókkal Is leveleztél, Sinkával, Veres Péterrel és másokkal.

Velük csak 1938 után ismerkedtem meg személyesen, Pesten. Tudniillik a felvidéki Kazinczy-kiadó is sátrat állított Pesten a könyvhét alkalmából. Meghívtak a könyvsátorba engem is, hogy árusítsam könyveimet. Első és második kötetemből még volt eladnlvalő. Itt Ismerkedtem meg Veres Péterrel, Szabó Pállal, Sinkával, sőt Tamási Áronnal Is. Veres Péterrel és Sinkával közelebbi barátságot kötöttem, hiszen naponként találkoztunk, beszélgettünk. Nekem fölötte jól esett, hogy mint faluról jött „kis névtelen“ közeli kapcsolatba kerülhettem a már nevezetes népi Írókkal. Ekkor vált bennem tudatossá, hogy a költészetnek hivatása, küldetése van, ami nehéz, de szép feladatot jelent... Közelebbi kapcsolatba kerültem még Szombathy Viktor íróval, aki abban az időben Komáromban élt és működött és ma Budapesten lakik. Vele máig is levelezek.

— Te születésed óta falun éltél. Nem bántad meg, hogy itt maradtál? Nem értél volna el nagyobb sikert városban?

— Arra sohasem gondoltam komolyan, hogy felkerüljek Pozsonyba. Bár a felszabadulás utáni években nyílt volna rá alkalmam. Major Sándor, a Szabad Földműves hajdani szerkesztője, megkérdezte abban az Időben, nem volna-e kedvem feljönni Pozsonyba. Gondolkoztam a dolgon, s felvetődött bennem, hogy akkor a középiskolát Is el kellene végeznem. Ám ötven éve felé az ember már nehezen tanul. Ügy döntöttem tehát, hogy maradok idehaza, falun, a megszokott környezetben. Meg aztán, Itt Zalabán a kulturális munkának hagyományai Is voltak, jól éreztem hát magamat Idehaza. Én voltam akkoriban a CSEMADOK zalabai helyi szervezetének elnöke, a kulturális munka Irányítója, volt dolgom éppen elég ... Később már nem is gondoltam arra, hogy elszakadjak a falumtól, amely egy életre való élményt adott, csak időm volna élményeimet feldolgozni, megírni.

— Tavaly ünnepeltük születésednek 80. évfordulóját. Ekkor Jelent meg „Csendes lobogással“ című köteted, amely válogatott verseidet tartalmazza. Irtál-e azóta új veiseket, s ha írtál, mikor szeretnéd kiadni új költeményeidet?

— őszintén megvallom, hogy legutóbbi kötetem megjelenése óta mindössze Öt-hat verset írtam. Éhben az évben talán kettőt, igaz, még van időm az év végéig. Nagy reményekkel azonban nem nézek a jövő elébe, mert ez az esztendő és a következő Is munkában fog eltelni. Segítenem kell a feleségemnek is a szövetkezetben, meg idehaza a háztáji gazdaságban. Minden kétkezi munka rám vár, hiszen az apósom kiöregedett, már 86 éves. Az írás, a költészet még mindig egy távlati terv. Talán később, ha nyugalmasabb életem lesz. De, hogy mikor lesz nyugalmasabb életem, ezt még egyelőre nem tudom. Kötet kiadására tehát a közeljövőben nem gondolok. Mire a kötet versanyaga összegyűlik, éveknek kell eltelnie.

közben kész lesz az ebéd. Abbahagyjuk hát a beszélgetést, hogy az ízes falatoknak áldozzunk. A költő felesége minden dicséretet megérdemelt, kitett magáért, mert nagyon jő volt a főztje.

Azzal a gondolattal köszöntünk el később Vilmos barátunktól, szíves házigazdánktól, hogy lám, Itt él egy ember, egy költő, aki hű tudott maradni pátriájához s meg tudja őrizni az emberség szavát s a jövőbe vetett remény lángocskáját.

DÉNES GYÖRGY