Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-24 / 21. szám

IRODALOM

ügye Is volt akkoriban, s az újságírók piszkálták ki, mert már akkor is minden rosszat azok követtek el. Egyszóval egészen rendén való volt, hogy mérgesen nézzen rám a vizsgabiztos, és leszamarazzon az inasaimon keresztül.

Hiszen a szó köztünk maradjon, meg is érdemeltük. Ha AU babát és a negyven rablót adhattam volna föl, vagy Aladdint és a xaxabarlangi lakatot, akikor nem lett volna semmi baj. De így bizony nemcsak a gyerekek ökögtek-bakogtak, hanem nekem is égett mind a két fülem.

A váratlan fordulatot maga a vizsgabiztos provokálta ki, aki nagy emberek szokása szerint elkapatta magát a hatalom által. Valamelyik suszterinasommal számlát Írattam a nagy táblára. Legnagyobb meglepetésemre egész rendesen megcsinálta. Gyanakodtam ugyan, hogy nem éntőlem tanulta, de hát ahhoz a nagyhasú őmagasságánaik semmi köze.

— Derék gyerek vagy — veregettem meg a fiú ragadós képét.

— Szamár vagy — harsogott le ránk a tekintély a katedráról.

— Miért írtad a májust kis m-vel? Még azt se tudod, hogy a személneveket nagy betűvel írják?

Addig csak keresztben feszült bennem az ördög, de most már talpra ugrott. Hát te akarsz nekem imponálni, te arannyal megpántolt kukoricagombőc? No, majd imponálok én neked úgy, hogy megrepedsz belel

Kiintettem egy szemfüles borbélyinast.

— Te tudod, mi az a kalcinált szóda, ugye? — néztem rá erősen.

A gyerek rám bámult, de ahogy a szemem sarkával odavágtam neki, bátran megfelelt:

— Tudom. Az az erős szóda.

— Ügy van — bólintottam rá. — Hát mit csinálnak abból az erős szódából?

Magam is kíváncsi voltam rá, mi a fütyülő fülemülét lehet erre felelni. El voltam rá készülve, hogy mindent ráhagyok, akármit talál ki.

— Spirituszt.

— Bravó — hajolt előre a katedráról a nagy ember. Tudtomra akarta adni, hogy ő is tudja ám ezt.

Erre aztán egészen vérszemet kaptam.

— No. most már írjuk föl a spiritusz vegyképletét. C2 ... Számmal írd a (kettőt, te kófic.

A gyerek fölírta a C2-t, aztán rám nézett.

— Na tovább, ahogy következik!

— D3 E4 F5 16...

— Elég, mehetsz a helyedre — vágtam közbe, mert attól féltem, ki fog derülni, hogy a kalcinált szóda tudósa nem egészen biztos az ábécében.

A csatát megnyertem. A nagy ember lejött a katedráról, és amennyire csak a hasa és kurta karjai engedték, megölelt az inasaim szeme láttára.

— Tanár úr, engedje meg, hogy elragadtatásomnak eleget tehessek. Húsz éve járok inasiskolai vizsgákra, de szavamra mondom, ilyen művelkedést még nem tapasztaltam.

Szerényen meghajoltam, és minden érdemet az inasokra hárítottam. Ilyen nagyszerű anyaggal könnyű boldogulni.

— Nem, nem kérem — tiltakozott a vizsgabiztosom —, higgye el, a tálentom teszi az egészet.

Igazán nem tehetek róla, hogy talentumom hírével egyszerre telekürtölte a szakköröket, s mikor másnap leköszöntem az állásomról, küldöttséget vezetett hozzám, hogy vonjam vissza a lemondásomat. De mivel hajthatatlan voltam, legalább díszdiplomát adtak róla, hogy az inaskodás ügye legfőbb oszlopát vesztette el bennem.

Ezt a diplomát ma is őrzöm, mert nem sok kilátásom van rá, hogy egyéb hivatalos elismerést hagyhassak az utódaimra.

fűlika nővér

Terka néni öreg asszony volt,

J§ öreg asszony. Nem kötekedett, nem bírált igazságtalanul, mosolyogni tudott a vidám históriákon, nem volt türelmetlen, nem irigyelte és nem gyűlölte a fiatalokat. Szerették is nagyon. A gyerekei, a menyei, a vejei, az unokái, a rokonai, a szomszédai, az ismerősei egyaránt. Szákét megtörülték, ágyát megvetették. Egyre kevesebbet ült. Sokkal többet feküdt.

Terka néni okos asszony volt. Leszámolt a sorsával. Tudta, hogv az élet múlandó, és érezte, hogy még a legszebb öregség is teher lesz, ha elérkezik ez ideje. Csak a betegségtől félt.

A betegségtől félt a család is, mert sajnálták Terka nénit. A csillagot is lehozták volna az égről, hogy könnyebbé, panaszmentesebbé tegyék hátra levő napjait. Talán éppen azért, mert sohasem panaszkodott.

Az egyik lánya meg is jegyezte: — Édesanyánk sohasem követelődziík. Legfeljebb valamit óhajt.

— Egy kis tökfőzeléket óhajtanék ... — mondta kora tavasszal. És unokája hozott is. ötven kilométert motorozott érte.

Óhajtott, vagy nem óhajtott. Hogyan is mondta a minap?

Ha ez a Csöpi megint idejön, a másik szobába vigyétek, mert nem óhajtom vele a barátkozást.

No! Talán ez volt az egyetlen hibája. Nagyon nehezen barátkozott. Tudta ezt a család is, és valósággal kétségbe esett, amikor az orvos azt mondta, hogy Terka nénit kórházba kell vinni.

— Csak a vizsgálatok idejére — erősködött az orvos.

— De kórházba; idegenek közé! Meg azok az ápolónők is. Jók-jók! De mégiscsak idegenek.

Ha már meg kell halni, hát haljon meg idehaza a családja körében — lamentált az egyik.

— Itthon, ha szólít, segítünk rajta — toldotta a másik.

Az orvos nem engedett, és pár nap.-múlva Terka néni a kórházban megismerkedett egy fiatal ápolónővel.

— Juli nővér vagyok, az osztály ápolónője — mosolygott. — Én fogok vigyázni magára, Terka néni.

Terka néni suttyomban a nővérre pislogott. Jó nagy darab, egészséges, villogó szemű fehérnép volt. Kissé talán tenyeres-talpas is, de illet neki a nyugodt, lassú, határozott mozgás. Látszott, hogy amit megfog, az meg van fogva. Kerek, kemény arca szigorúságát kis pisze orr enyhítette, és a szeme állásában valami közvetlen melegség bujkált.

A vérvétel nem fájt, de kellemetlen volt. Julika nővér nyugtatva magyarázott:

— Ne féljen, Terka néni. Bolhacsípés az egész!

Nem is félt. Vagy nem akart, vagy nem merte mondani, mert Julika simogató, de határozott volt.

Terka néninek másnap délután görcsei voltak. Az orvos rendelkezett, és Julika nővér fecskendővel lépett az ágya mellé.

— Nem óhajtom! De ha kell: hát keli! És hátha segít?! — reménykedett Terka néni. Julika meg ráhagyta:

— Biztosan segít!

Segített is. Sajnos a panasz újra jelentkezett és Julika gyakorta megállt Terka néni ágya mellett. Kérdezett, figyelt, simogatott. Ez tetszett legjobban Terka néninek.

— Törődik velem! — gondolta magában. Amikor jobban lett, előlhozta:

— Julika nővér, hát maga ilyen jó szívvel van hozzám? A nővér kinézett az ablakon. A tekintete a füstös városi háztetők felett valahol a felhőket kereste.

— Édesanya nélkül nevelkedtem. Ha élne, olyan lenne, mint Terka néni. Látja, én minden öreg asszonyban az édesanyámat látom...

Terka néni állapota naprólnapra romlott. Nem sok jót mondott az orvos. Terka nénit hazavitték.

— Itthon mégiscsak itthon van! — állapította meg a család.

Átrendezték az otthont. Kényelmet biztosítottak neki. Tömték tejjel, vajjal, És megállapították. hogy megváltozott. Sokkal többet nyügösködött, türelmetlenkedett, mint azelőtt. Hol az egyiket, hol a másikat hívta. Semmi sem volt jó. A családot főleg az éjszakák nyugtalanították. Ilyenkor ködös félálomban még többet panaszkodott. Felváltva virrasztottak mellette.

Akkor történt az, amit még a temetés után is sokáig emlegetett a család.

Ügy látszik fájdalmak gyötörték, mert egész éjjel hánykolódott. Gyógyszert, vizet, limonádét, párna-igazítást, könnyebb takarót kért ötpercenként. Hol a lányát, hol a fiát szólongatta. Aztán hirtelen felemelte a szavát:

— Julika! Julika nővér! Jöjjön, segítsen.

A család összenézett:

— A kórházi ápolónőt óhajtja.

... A család tudomásul vette, hogy Julika nővér családtaggá vált. Dr. Buga László

Hja, változik a világ

— Igazán megmelegíthetnél egy kicsit, majd megjagyokl — szólt a fiú békülési szándékkal.

— Miért nem öltöztél fel jobban? Tudhattad volna, hogy hideg lesz, hiszen tavasz van — húzódott még messzebb a pádon a lány.

Hallgattak... Végül Is a lány törte meg a csendet:

— Az anyám egyetlen vágya az volt, hogy gyereke legyen '■ belőlem? ... Nem, erről szó se leheti

A fiú nem volt veszekedős hangulatban:

— Rendben van, gyerekeink nem lesznek — engedett.

A lány haragos tekintete megenyhült:

— Tudod, hogy milyen borzasztóan szeretlek — mondta, s megszorította a fiú kezét. Aztán cigarettával kínálta.

— Mondtam már, hogy ne akarj mindenáron rászoktatni a bagózásra —

tiltakozott a fiú.

Most már nyoma se volt az előbbi paprikás hangulatnak. A fiú gyönyörködve nézte, mint csücsöríti össze a száját a lány, milyen mesteriek a füstkarikái.

— Ma különösen cuki vagy! — mondta.

A lány felnevetett:

— Ha úgy érzem, hogy már nem tetszem neked, csak fölveszem ezt a farmernadrágot, s ismét jó vagyok nálad.

— Ebben igazán klassz vagy. Pláne amióta a hajad egészen rövidre vágattad.

— Te meg ezzel a frizurával vagy a leghódítóbb. Hiába, a férfinak ez a

dísze — mondta, s ujjaival beletúrt a fiú vállig érő hajába. (F—e]

történetet, esztétikát, politikát, de a kalcinált szódának a nevével soha ebben az életben nem találkoztam. Hát minek kelljen azt tudni egy istenadta szabóinasnak, ' amit az egész magyar képviselőház és a főrendiház . együtt se tud?

Máskor az alkotmánytannal tettem próbát. Ügy kezdődött az olvasmányunk, hogy „a legelső magyar ember a király“. Ahogy a végére értünk, vállon fogok egy buklifejű kamaszt. Mocskos fehér kötője, s a derékmadzagján lógó fenőacél mutatták, hogy a vérben dolgozó iparral jár jegyben. Magyarul: mészárosinas.

— Miről olvastunk most, fiam?

— A királrul.

— Mit olvastunk róla?

— Nem tóm.

Mindenkinek ád a sors fiatal korában olyan kalandot, amire még öregen is szívdobogva gondol vissza. Az én fiatalságomnak az volt felejthetetlen ikalandja, hogy egy esztendeig inasiskolai tanuló voltam. Almomban még ma is megesik, hogy az vagyok, s olyankor mindig átverejtékesedik a fejem alatt a kisvánkos.

Fiatal újságíró voltam akkoriban, s elég emberségesen megfizettek: kaptam egy hónapra száz koronát. Ez sokkal több volt ugyan, mint amennyit öreg újságíró koromban keresek, de azért el lehetett (költeni ezt is. Rám fért volna még valami mellék stallum. Legalább olyan, amelyiknek a jövedelméből részletfizetésre megrendelhettem volna a Klassztkus-Regénytárt. (Havi részlet öt korona.)

Mindig kedveltje voltam a sorsnak, s mint szolid és jóerkölcsű fiú, előkelő protekciókkal is rendelkeztem.

Bejuttattak az inasiskolába havidíjas tanítónak. Tanítottam heti egy órát, minden kedden este hattól hétig, és ezért kaptam a város pénztárából havi tíz koronát.

— Közismeretet fog tanítani... — mondta az igazgató, ahogy bemutatkoztam neki, és ideadta az előírt tankönyvet is. Nagyon érdekes volt ez a könyv, találkozott benne csillagos ég, váltóismeret, községi autonómia, légtünetek, Dugonics Titusz, baromorvoslás és észak-amerikai szabadságharc. Mindjárt láttam, ahogy átlapoztam, hogy nagy tudós lehetett, aki csinálta, csak éppen vidéki inasiskolában nem tanított soha. Jól is sejtettem: a könyvet maga az iparoktatási főmufti írta.

— Nono, hiszen nem a könyv a lényeg az inasiskolában, hanem a fegyelem, a fegyelem — adja a használati utasítást az igazgató, különben érdemes, öreg pedagógus, és nekem mindmáig igaz jó barátom.

— Fegyelmezni, fegyelmezni: ez a fő! — mind ezt mondták a többi kollégák is. Voltak vagy húszán, elemi iskolai tanítók, középiskolai tanárok, valamennyien edzett hősei az inasoktatásnak. Volt, aki megtapogatta a karomat, és aggodalmasan csóválta meg a fejét, mert vékonyallotta. Volt, aki azt tapasztalta, hogy a sétapálcával is lehet boldogulni, de akik legtöbb jóakarattal voltak hozzám, azok a méterrudat ajánlották. Tudniillik, hogy amint az osztályba belépek, a méterrudat kell találomra az inasok közé vágni, okkor csönd lesz.

Húsz esztendő távlatából visszanézve, a gyakorlatiasság pálmáját a méterrudasoknak kell adnom. Azonban én húsz esztendővel ezelőtt se voltam gyakorlati ember. Én tanítani akartam, nem fegyelmezni. Azt hittem, azért fizetik nekem a havi tíz koronát,'' hogy segítsek az Istennek embert teremteni a csordából, amit úgy hívtak, hogy inasiskola.

Nem tudom, hogy Dániel mit érezhetett az oroszlánok vermében, de az valami olyasféle lehetett, mint ami az én torkomat szorongatta, amikor először léptem az inasok közé. Bőgős. nyerítés, mekegés, kukorékolás, nyávogás fogadott, és a minden bűzök közt a leginfernálisabb emberbűz.

Negyven inasom volt, mindenféle szakmából, a szennyesek, a testi-lelki elhagyatottságnaik, a magától való és tenyésztett durvaságnak olyan hadserege, hogy nagyon vakmerő fiatal úrnak kellett lennem, ha egy esztendeig kibírtam köztük.

Pedig kibírtam, mégpedig úgy, hogy se én nem tettein kárt őbennük, se ők énbennem. És nem kellett hozzá méterrúd se, csak éppen az kellett, hogy ne nyúljunk hozzá a „közismeretihez. mert attól mindannyian elkárhoztunk volna.

Egyszer vaktában kinyitottam a könyvet valahol: A szóda című olvasmányra nyitottam. Aztán vaktában rámutattam egy egérképű inasra--'

— No, olvasd!

A gyerek addig olvasott, hogy a szóda legfinomabb fajtája a kalcinált szóda. Ezt aztán olvasta kancináltnak, kancsináltnak, és csak azért nem tört ki a nyelve szegénynek, mert engem elfutott a düh.

— Milyen Inas vagy te, fiam?

— Szabóinas.

Hát a keserves poncius-pilátusát annak a m. kir. állami iparoktatási szaktudománynak. Én tanultam at egyetemen természetihístórlát, nyelvtudományt, csillagászatot, művelődés-12 ’•"Ml Ffll.DMÜVES

1969. május 24.

— Hát hogyne tudnád. Miféle ember a király?

— A királ? A királ az királ. Az nem embör.

— A királ? A királ az csak egy katona.

Most már azt mondjam neki, hogy „szamár vagy, fiam“? De akkor én hazudok, azt pedig én az isikolában szégyenleném. Inkább lemondok az alkotmánytanról. Majd tanítanak azt a buklifejűnek a katonaságnál.

A pragmatics sanctióről is volt egy szép olvasmányunk, mert az is beletartozik az inasi közismeretbe. Alighanem valami akadémikusból lehetett kinyírva, mert egy csöppet értelmetlen volt. (De csak éppen annyira, amennyire a tudomány komolysága megkívánja.) Megpróbáltam a nevezetes és költséges törvényt a gyermekeimnek elmagyarázni a maguk nyelvén. Aki nem aludt, vagy legyet nem fogdosott, az hallgatta is türelmesen.

— No, fiam — simogattam ki egy hét múlva egy hőka gyereknek a haját a gyulladásos szeméből —, hát tudod-e még, miről meséltem a múltkor?

Szelíd képű, csendes, jó gyerek volt, mindig végigaludta az órát. Most is elásította a felelet felét, belepislogva a könyvbe:

— A ... a ticáról.

— Ne beszélj csacsiságokat, te. Mi az a tica?

— Vagy izé ... a cicáról.

— Mi a mesterséged? — emeltem fel az állát.

— Pék vagyok.

— Hány órakor feküdtél le az éjszaka?

— Háromkor.

— Mikor keltél fel?

— Fél hétikor.

— Mikor fekszel le ma?

— Megint háromkor.

— No jól van, (kisfiam, feküdj le szépen a karodra, és aludj egyet hét óráig.

Máig is azt hiszem, hogy ezért a bűnömért száz esztendőt elenged nekem a jó Isten a purgatóriumban. Viszont külön szurokfürdőt érdemelnék azért, ha lett volna lelkem tovább nyaggatnl a pragma cicával egy tizenegy éves gyereket, aki naponta negyedfélórát alszik. És máig se teszek szemrehányást magamnak érte, hogy önhatalmúlag megreformáltam az inasoktatást, kidobtam a tantervből a közismeretet és negyven lnasgyereknek az Ezeregyéjszakát adtam elő heti egy órában. Ez is ért annyit, mint a méterrúd. Míg a többi osztályokban egész esztendőn át csattogva, pufogva, ordítva, jajgatva folyt az emberszelídftés, minálunik olyan csönd volt, amilyen csak egy kirgiz iurtában lehet, amikor az egész sátoralja gyerek körüli a mesemondót.

Az ám, csakhogy a jurtában nincs vizsga, az inasiskolában mag van. Ügy kívánja a törvény, hogy olyankor felüljön a katedrára agy Iparoskeblű honfitárs, és az számon vegye a tanítótól, mit adott tíz hónapon keresztül tízszer tíz koronáért. Az én vizsgabiztosom nagyon tekintélyes ember volt. Nagy hasa, aranylánca akkora, hogv megbírná a kútnstorfát, s talán három háza is a Belvárosban, gyulladásos szemű kis inasok téglává vált álmaiból. Azonfelül valami adócsalási