Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-10 / 19. szám

IRODALOM g£ét nap már letelt. Negyvennyolc ** őrá, Mennyi lehet még hátra? Hány nap? Hány óra?... Amikor be­vitték a kórházba, senki sem gondol­ta, hogy egy hét múlva már otthon is leszek. De hát a kórházban senkit sem tar­tanak feleslegesen. Aki meggyógyult, mehet haza. Akin nem lehet segíteni, szintén mehet. A kórház tulajdonkép­pen olyan, mint egy javítóműhely, ahol azt' mondják: megjavítottuk az óráját, elviheti. Csakhogy a kórház­ban akkor is azt mondják, hogy „meg­­javlttotuk“, ha nem javították meg. Mert a páciens szíve még akkor is dobog, ha nem segítettek rajta. — Nos, mit érez? — kérdezte a fő­orvos, miután kiszedték a sebből a varrást. — Viszket. — Ez a gyógyulás jele. S annak, hogy hazakiildhetjük — mondta ünne­pélyesen, s felcsillant a szeme, mint­ha nem tudná leplezni örömét. Pedig nem mondott igazat. Azért küldtek haza, mert nem lehet rajtam segíteni. Erről akkor győződtek meg, amikor felnyitották a hasüregemet. Akkor minden világossá vált. Visszavarrták a sebet anélkül, hogy megoperáltak volna. Természetesen, felesleges lett volna továbbra is a kórházban marad­nom. A szigorú diéta további betar­tása is feleslegessé vált. A főorvos világosan megmondta, hogy most már mindent ehetek. Kár, hogy nincs ét­vágyam. Vajon minek hoztak haza, ha a bon­coláshoz úgyis visszavisznek. Szerin­tem feleslegesen bonyolítják az ügyet. Vagy ki tudja? Hátha?... De miért töröm ezen a fejem? Hiszen ez nem alapvető kérdés. A lényeg egészen más ... De hát mi is a lényeg? Mi?... Az, hogy meghalok?... Megvan: a fő az, hogy nem fáj semmim! Hogy sem­mit sem érzek. Még éhséget sem. Pe­dig már négy napja nem ettem. A lá­zam is csökkent. A gondolkodás som esik nehezemre. Emlékezni is tudok. Mindenre... Hát ilyen könnyű a ha­lál? Ilyen érdekes?... Már megint a halál?! Miért jut eszembe folyton? Csak nem félek?... Nem! Miért is fél­nék?! Egyszer mindenki meghal. Min­denki. A vezérek, a tudósok, a művé­szek. A kicsinyek, a nagyok. Még a „halhatatlanok“ is. Mindenki... Én is?... Nem, én nem!.. Én meggyó­gyulok, hiszen „viszket a sebem“... Ha-ha-ha-ha!... Ki tudja, a főopvos sajnált-e, amikor ezt mondta? Vajon arra gondoit-e, hogy egyszer ő is meg­hal?. .. Brrrr, már megint a halál jut eszembe!!! Ügy látszik, mégis félek tőle... Pedig nem féltem, Egyáltalán nem féltem. Azt hittem, sose halok meg. Kinek is jutna eszébe a halál, ami­kor fiatal és erős? Amikor Krisztus­nak véli magát: új világmegváltónak. Amikor álmodik és álmodik. És hisz az álmokban. Amikor a szerelem ve­zérli minden lépését. Amikor egy csókért tűzbe is menne ... © Senki sem csókolt úgy, mint Anna. Senki sem szeretett úgy, mint Anna. És senkit sem lehetett úgy szeretni, mint Annát. Anna volt a legszebb nő. A legjobb édesanya. A legdrágább feleség. A vele eltöltött évek életem legszebb évei... Nem, akkor nem fél­tem. Akkor nem félhettem. © A halálfélelem hirtelen jött. Nem­csak engem ért utol, mindenkit fojto­gatott ... El kellett búcsúznom Anná­tól... Nem mertem hinni a viszont­látásban. .. Az egész világ egy nagy rettegés lett. Voltak, akik már semmi­ben sem bíztak. Semmiben sem hit­tek... Bennem is csak egyetlen szik­ra égett: a család még úgy. ahogv biztonságban van. A fiam talán nem hal meg. De rövidesen a hátországból Is szörnyű bombázásokról érkeztek hírek. Levélre hiába vártam. A fron­ton napról napra válságosabb lett a helyzetünk. Ekkor már a remény leg­parányibb szikrája Is kihúnyt bennem. Olykor alig vártam a véget... Attól féltem, az utolsók közt kell meghal­nom, s látnom kell, hogy a világból semmi sem marad... Csak azok hit­tek, akik a halált hozták ránk. Szent meggyőződésük volt, hogy rajtuk mú­lik, ki marad életben, s kinek kell vesznie... © A halál örök időkre jóllakott, mon­dogattuk, amikor mindennek vége lett. Pedig a tragédiák szaporodtak, hiszen egyre várva várt hozzátartozóról kel­lett lemondanunk... Nekem egyetlen bátyámat vitte el a háború ... Meg az egészségem. Az életem legboldogabb pillanata mégis most következett: megtudtam, hogy Anna és a fiam él. Ojból erőt éreztem magamban az élethez. Talpraálltam, s ismét meré­szen nekivágtam az útnak. A régi ál­mok némelyikéről le kellett ugyan mondanom, hiszen közben tovaszállt néhány esztendő. De volt erőm újabb célok kitűzésére. Siettem. Mintha az elröppent éveket akarnám beljpzni. Amit megtehettem ma, sohasem' halasztottam holnapra. Amikor. megszereztem a tanári okle­velet, egykori álmom vált valóra. Igaz, valamikor azt hittem, hogy negyven­esztendős koromra már tudós leszek. Nem sajog a dereka. Nem visszeres a lába. Ilyen lesz Zöld János ... S ak­kor már nem így címezik neki a leve­let: „Idősebb“ Zöld János részére ... Csak egy Zöld János lesz. O így szülétek újjá. Egyetlen sejtem­ből így leszek újra én ... Még szebb is leszek, mint voltam, hiszen Jani szebb. Tehát szépülök is. S az életem is szebb lesz, mint volt. Akkor más megfeledkeztem. A halál veszélye még nem múlt el. A halál még kísért, hi­szen még. ma is ezrek és ezrek halnak meg, akik élni szeretnének. Pedig „bé­ke“ van ... A veszély még nem múlt el. De hét ki okozza a veszélyt? S ki szüntetheti meg? ... © Megint felszökött a lázam! S a szí­vem is milyen szaporán ver, milyen össze-vissza! ... Nem, tudós nem lettem soha. A tudo­mányt szolgáltam, de nem fedeztem fel semmit. Talán majd azok megte­szik helyettem, akiket tanítottam. A csúcsokat sem én futottam, ha­nem a fiatalok, a növendékeim. A si­kerekben mégis nekem is, az edző­nek, részem volt. Hány fiatalt vezet­tem a győzelemhez, a sikerhez. S úgy érzem, mintha mindegyik én volnék. S hánynak segítettem elviselni a ve­reséget. Sokan abbahagyták a ver­senyzést, mert nem tudták elviselni, hogy a futópályán gyűrűbe fogják őket, hogy ne törhessenek előre. Mert a győzelem ritkább, mint a vereség Persze, előbb vagy utóbb mindenki­nek vissza kell vonulnia. Az élet futó­pályájáról is, apiely sokban hasonlít a sportpályához, hiszen itt is ádáz küzdelem folyik. Itt is elhúznak egye­sek a mezőnytől. Az életben sem győz­het mindenki, és az életben is csak a győztest ünnepük. A különbség csak annyi, hogy az életben nem köz­ük az emberrel: még három, kettő, egy kör van hátra. Az életben nem csengetnek: vigyázz, a célegyenes kö­vetkezik! Az életben csak annyit mon danak: győztél . .. Pedig nem győztél, csak a sebed viszket. © Viszket a sebem. Gyógyulok. Ezért küldtek haza a kórházból... Még né­hány óra és teljesen meggyógyulok. Teljesen. S akkor minden folytatódhat. Ott. ahol abbamaradt... Igen, ott, ahol abbamaradt, hiszen a biológiát ezután is Zöld János fogja tanítani. Csak nem a beteg Zöld János, hanem az egészséges. Az erős. A fiatal... Az újjáéledt... A fiam ... o Ilyen lesz Zöld János, ha meggyó­gyul ... Ha öreg sejtjei teljesen elhal­nak. Nem vész el Zöld János örökös vi­dámsága sem, hiszen Jani jópofa. Te hát víg kedélyem is megmarad. És a becsületem is: Jani tisztességes em­ber ... Nem, a kitartásom sem szűn­het meg. Bár Jani olykor visszariad a nehézségektől, de hány fiatalt taní­tottam meg küzdeni, soha meg nem hátrálni! A kitartásom bennük él to­vább ... S ezt a halált legyőző hatal­mas ellenállást is a fiataloknak ha­gyom örökül.., Minden, ami bennem volt, tovább fog élni valakiben. Mert a halál nem elmúlás: a halál Újjászületés... Az ember nem halhat meg Még az ön­gyilkos is tovább él. Él ami benne volt: a gyávasága. Másokban: a gyá­vákban ... Csak fáradt, megvénült sejtjeink pusztulnak el. De nem mind Némelyik tovább él — az utódokban. A fiamban. Az élet nem szűnik meg, csak a sejtek újulnak meg. Az anyag­csere újból meggyorsul, fokozódik az „égés“ folyamata. Az ember sejtjei ismét kívánják a szerelem fizikai él­vezetét ... Pusztulásnak indult sejtjeinket nem sajnáljuk. Mint ahogyan nem sajnál­juk levágott körmünket, hajunkat, le­­hámlott bőrünket sem ... De mit is sajnálják? Remegő kezemet? Sajgó derekamat? Vagy visszeres lábamat? Az öreg test életfunkciója egyre keve sebb. A táplálkozást sem igényli már Végül teljesen elhal. De ha egvszaj; nhlpsen elhal, akkor már ió Akkor a-' ember úiból fiatal. Fiatal és erős. Nem remeg a keze. idők jártak. Kegyetlen idők, amelyek lővészérkokba sodortak, s álmaim fel­adására ítéltek ... De nem halok meg, mert Jani él. Életem szála nem szakad meg. Nem vezet zsákutcába. Nem, nem félek a haláltól. Most már egyáltalán nem félek. Az ember nem hal meg! ... Örökké élni fogl... Örökké?... De mi lesz akkor* ha ...? Akkor mégis meg kell halni?... Persze, persze ... erről majdnem Persze, persze: a veszély még nem múlt el. A halál fel-felüti a fejét... Az én újjáéledt sejtjeimre vár? Meg­újult életemre feni a fogát?! ... Nem, nem azért szülétek újjá, hogy elpusz­tuljak! Nem, nem! Örökké élni aka­­rokl Mindenki nem halhat meg, s akkor én sem halok meg!... Most már csak az életben maradtakért aggódom. Ha ők átélik a veszélyt, akkor az életet mentik meg. Az enyémet Is! Minden­kiét. Az ember életét... Csak az hal­hat meg, aki utolsónak hal meg, mert halálával az élet szűnik meg. De ez nem lehet, hiszen nem csak az ember halhatatlan, az emberiség is. Szomja­zom! Égek!... Ezt a nagy tüzet már csak a nagy lehűlés követheti. A ki­hűlés ... A vég. Vagyis a kezdet. Az új élet. Pusztuljatok, öreg sejtjeim! Gyor­sabban pusztuljatok! Már csak erre várok. S nemsokára Újból talpraállok. Nekivágok az életnek, amely új ál­maimhoz vezet. S bizony sietni fogok, hogy ne csak félútig jussak el. S eb­ben a nagy sietségben itt van ez a kellemetlen késtetésra temetés. Meg is mondom Janinak, hogy a temetés­ből nem kell nagy ügyet csinálniok. A lehető legegyszerűbben intézzék el. Minél gyorsabban essenek túl minde­nen. Minél gyorsabban feledjenek el mindent. Az idő sürget... A tudomá­nyos értekezést egy hónapon belül meg kell írnia. Tavaszig a könyv kéz­iratának is el kell készülnie ... Ren­geteg a tennivaló ... © Igaz, még negyven éves sem va­gyok, de a hátralevő húsz-harminc év egykettőre elrepül. Ezt most már jó tudnom, hiszen úgy tűnik, mintha csak tegnap lettem volna negyven éves ... Tehát a temetésre nem szabad sok időt fecsérelni. Teljesen elkerülni, sajnos, nem lehet. Kár... De mit rá­gódom ezen?! Ennek így kell lenni! S így van ez jól, mert másképp nem lehet! Csak az nincs jól úgy, ami más­képp is lehetne. Ez a természet leg­egyszerűbb törvénye! ... S én csak most értettem meg! Pedig milyen egy­szerű igazság! Milyen nagyszerű!... Most már mindent értek ... Most már nem félek semmitől. A haláltól sem... DÉNES GYÖRGY VERSEI: HÉT ÉVE MÁR Hét éve porladsz föld alatt, anyám. Hét éve már s én alig gondolok rád. Vert lombra dér hull, lobog megint a nyár, Lassan lesüpped s elkorhad a fejfád. NEGYVENEN TŰL Már ném előre, ihátra nézegetsz, a régi tavaszt jobban érezed. Lázak? Remények? Semmi sem örök. Az lesz a fontos, ami eltörött. FÉLELEM Tükörképedet kérdezed: Ki ez? Idegen arc, baljós, sötét szemek. A fáradt testre árnyék nehezül, sosem voltál még ilyen egyedül. ESTI BÁNAT Leszállt a nap, ikihült a szürke étg, a fáradt ember lehajtja fejét. A szerelem most csillagot keres, nem tudja még, hogy azt sem érdemes. AZ ÖREGSÉG KAPUJÁBAN Számítgatom az éveket. Vajon mikor leszek túl gondon és bajon? Jaj, szép öregség, őszi alrúafák, tartsátok még a remény csillagát! EGYSZER Új hódítók, nagyhajú bárdok, egyszer majd ti is megálltok. Egyszer majd eltörnek a vágyak, s éji-sivatag csöndje támad. A büszke szók is vénen hajladoznak és készülnek a vak porba, halottnak. Nem lesz szív, ki megdobban felétek, ami zsoltár volt, balga lesz — az ének. S dadogtok furcsán, kérődzitek lassan, ami kilhült egy régi mozdulatban. Nem lesz varázs, csak néma, tompa bánat, s nem értitek: új szelek fújdogálnak. Vihar előtt az ajtót becsukjátok, s az árva Isten arca néz le rátok. MOCOROG MÁR Ébred a iglőriás tavasz, mocorog már, neszez a gaz, rügyek szeplőzik maholnap, s megjuhászodnak a szelek. Szelíd fénye lesz a pornak, minden titkolt vágy megered, pici csápjuk a levelek kidugják, fényt abrakolnak. EGY ASSZONY VÁRJA A FIÁT Tavasz. Rügyeket bont az ág. Egy asszony várja a flát. Csendeskén ül a kispadon, az élete már csupa rom. Szeme kiapadt, fogy a fény, egyre halványabb a remény. Tavaszra nyár, az ősz közel s a messzeségből semmi jel. Sem egy levél, sem üzenet, csak a falon a feszület. Havas széi zúg a fákon át. Egy asszony várja a fiát.

Next

/
Thumbnails
Contents