Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-01 / 9. szám
IRODALOM Mem vehet részt ez Európa-baJ-nokságon. Most már egész biztosan nem vehet részt. Tegnapelőtt, amikor rosszul lett, még reménykedett. Titokban még ekkor is bízott, amikor az orvos a pályán vakbélgyulladást állapított meg. Hátha téved, hátha a kórházban mást mondanak, csillant meg benne a remény. De nem soká ringathatta magát ebben a hitben; mihelyt megérkezett a kórházba, máris vitték a műtőbe. Az operáció sikerült, öt öltést kapott; a varrást hat napon belül szedik ki. Utána hazamehet. Vagyis még négy napot kell Ittmaradnia. De ez most már teljesen mindegy. Társai ma repülnek az Európa-bajnokság színhelyére. Talán már fel is szállt velük a repülőgép, és ők boldogok, nagyon boldogok. De az Is lehet, hogy kissé szomorúak, mert egy társuk nem mehet velük. Pedig hogy várta ezt a napot! Igaz, egyben rettegett is tőle, hiszen valami mindig közbejöhet. Elég egy váratlan fordulat, s mindennek vége. De később már nem számolt semmilyen váratlan fordulattal. Egyszerűen semmibe vette annak lehetőségét. Különben képtelen lett volna olyan kitartásra, olyan önmegtagadásra. Haragudott magára. Nagyon haragudott. — Miért (kellett ezt megérnem ?! Miért kellett ezt megérnem?! — sóhajtozta. — Legalább végre megértem, milyen ostoba vagyok!... Miért nem tettem azt, amit a többi fiatal'’ Miért nem éltem úgy, mint más? Miért mondtam le az ifjúság ezernyi őröméről? ... Pedig hányszor hívtak magukkal a fiúk! Szinte könyörögtek, hogy menjek. „Könyvből akarod megtanulni az életet?1* — mondogatták. De én nem mentem! Sohase mentem velük. Dehogy volt nekem időm szórakozásra, „életre“l Minden délután rohantam a stadionba, hogy ádáz harcot vívjak a tizedmásodpercekért, miközben életemből drága órákat, napo- Ikat, hónapokat vesztettem el. Hogy hajtottam magam! S közben azt hittem, hogy ahány kilométert megteszek, annyival közelebb kerülök a dicsőséghez. De hát minden Jel arra mutatott, hogy csakugyan közeledem hozzá. Gyorsaságom egyre javult. Különösen az elmúlt két idényben. A múlt héten elért teljesítményemre pedig edzőm se számított. Pedig ha valamivel korábban kezdtem volna a hajrázást, még nagyobb lehetett volna a meglepetés. Lett volna hozzá erőm, hiszen mostanában az erőnlétem is sokat javult. S az a taktika, amelyet az Euróap-bajnokságra kidolgoztunk, igazán sokat ígért. Az elődöntőig mindenképpen eljuthattam volna. Sőt, lehetőségem nyílt arra is, hogy a döntőbe Jussak. És nem tudni... talán egy kis szerencsével még érmet is szerezhettem volna. S mindez nem csupán ez én elképzelésem, de a szakemberek állítása is. Amikor észrevette, hogy megint a sportra gondol, mérgesen az ajkába harapott. Megfogadta, hogy többé nem gondol rá. Soha többé. Abbahagyja a versenyzést, a sportolást. Milyen jó lenne, ha soha nem sportolt volna. Nem kellene lemondania ennyi fáradságos munka gyümölcséről. — Igen, ha egy sportolót a nagy verseny előtt valami baj ér, az ugyanaz, mintha a parasztember egész évi munkáját megsemmisíti a jégverés... Számomra ez már a harmadik „jégverés“. Már az elsőből okulnom kellett volna! Amikor egy hónappal az országos ifjúsági bajnokság előtt eltört a lábam ... Akkor is hiába készültem hónapokon át, mindenről le kellett mondanom. De ahelyett, hogy levontam volna a tanulságot: aki nem gürcöl, azt nem érheti ilyen csalódás — bizakodtam. Meggyőztem magam arról, hogy nincs mit sajnálnom, semmi sem veszett el számomra. Noha két évig nem versenyezhettem, mégis hittem, hogy még egyszer elkezdhetem, s még nem lesz késő. Arra gondoltam, hogy ha nem lettem ifjúsági bajnok, majd leszek felnőtt bajnok, ami nagyobb dicsőség. És munkához láttam. Munkabírásomat és akaraterőmet sokan megcsodálták. De sokan ki is nevettek érte. Be akartam bizonyítani, hogy ez akarás a rúgója mindennek. Hogy mindenki többre lenne képes, ha akarna. Ha tudna akarni. Hogy a legmerészebb célok is elérhetők, ha nem adjuk fel félúton a harcot. Minden edzésen úgy küzdöttem, mintha hajtottak volna. Pedig csak saját magamat hajtottam. Egyre jobban. Görcsösen szorította a takarót... Szája cserepes volt, de a keserű teát nem kívánta. — És elkövetkezett az országos bajnokság napja. Nagyon Jól éreztem magam. Az előfutamokból Játszva jutottam tovább. Egész a döntőbe. A döntőben már csak a győzelemre gondoltam. Most, vagy soha! — rebegtem. A rajtnál hárman előretörtünk. Én vezettem. Hogy száguldottam a győzelem felé! És akkor Jött az a pillanat. Az az átkozott pillanat: megbotlottam. Elestem. Ötödik lettem ... Azt hittem, nem élem túl. Tudom, tudom, a versenyzőnek veszteni is tudnia kell. De aki az edzéseken olyan kíméletlen magával szemben mint én, annak nehéz elviselnie a vereséget. Nagyon nehéz. De én elviseltem. Mert ismét hatalmába kerített valami titkos erő, melynek lényege, hogy még a bajnak is az előnyös oldalait keresi az ember. S mindenben talál előnyt. Mindenben. Még abban is, ami nagyon rossz. Ami nagyon fáj. Még annak is, hogy Erzsiké elhagyott, rájöttem bizonyos előnyére: újból minden Időmet az edzésnek szentelhettem. Az országos bajnokságon ért szerencsétlenségnek is előnyt tulajdonítottam. Arra gondoltam, hogy sokszorta nagyobb hatása lesz, ha két év múlva az Európabajnokságon ismeretlen versenyzőként érek el sikert. Ez teljesen megnyugtatott. S ráadásul még tovább! előnyét is láttam a bukásnak — amit most már a vliágért se neveztem volna szerencsétlenségnek. Mivel eddigi pályafutásom során még egyetlen bajnokságot se nyertem, annál nagyobb rá az okom, hogy minden idegszálammal az Eurőpe-hajnokságra készüljek. S ha ezt megteszem, mindenért kárpótlást nyerek ... Semmiért se nyertem kárpótlást, minden reményem elvitte a vakbélgyulladás. Kapkodva lélegzett; tudta, hogy láza felszökött. Füle úgy zúgott, mintha egy óriás), üres terem vísszhangzását hallaná ... Elaludt. Álmában apjával beszélt. Szegény apját nagyon szerette. Szakasztott apja, mondogatták az Ismerősök. Valóban nagyon hasonlított rá: magas termete, egyenes járása, kék szeme, hullámos, barna haja. Kitartó természetét is tőle örökölte. S főleg azt a tulajdonságát, hogy mindennek az előnyös oldalét keresi.., Amikor felébredt, nem vette tudomásul az éterszagot, a megdöbbentően fehér valóságot. — Sosem felejtem el, amikor ellopták szegény Apa vadonatúj kerékpárját. Először nagyon sajnálta, hiszen egyhavi fizetésébe került, de aztán hirtelen felcsillant a szeme: „Talán Jobb is, hogy ellopták, hátha éppen egy autó alá hajtottunk volna vele. De ba gyalog megyünk haza, Ilyen baj nem érhet bennünket!“ És nekivágtunk gyalog az ötkilométeres útnak... Amikor megrágalmazták, és börtönbe kellett mennie, ezt mondta: „Végre lesz Időm megtanulni angolul“. És meg is tanult, szótárból. „Csak az boldogtalan az életben, aki a dolgoknak csupán a rossz oldalát látja. Ne felejtsd el, hogy mindennek van Jő oldala isi Ha keresed, megtalálod! — mondogatta. Ki tudja, most mire gondolna? Az én helyzetemben mivel vigasztalódna? Mivel?... Azzal, (hogy egy vakbélgyulladást nem nehéz kiheverni? Persze, hogy nem. De az Európa-baJ- nokságon nem leszek ott! És ez már a harmadik nagy verseny, amire hiába készültem feli Híábal Hiába ... Hiába? „Ejnye, de hamar kimondod, hogy hiábal — mondaná. Mi értelme volt? Talán az, hogy erős lettem? Hogy gyors vagyok? Mire megyek vele? A nagy lehetőség most jött volna. Az igazi nagy lehetőség... Nem, nem a legnagyobb. A legnagyobb lehetőség a sportoló életében az olimpia. Azon részt venni, az lehet csak Igazán csodálatos, érzés! ... Két év múlva rendezik ... Hány éves leszek két év múlva? Huszonkilenc. Sóik. Ez nagyon sok. A legtöbb futó ilyen Idős korban már nem versenyez ... Persze, kivételek Is vannak. A francia Mimoun már jóval felül volt n harmincon, amikor a melbournel olimpián maratoni futásban aranyérmet szerzett. Addig várnia kellett, mert 7Atopeket nem lehetett megelőzni. De kivárta. Ogy érezte, mintha egy pillanatra felülkerekedett volna benne régi énle. Mintha újból megcsillant volna benne a reméhy. Mintha megpillantotta volna azt a láthatatlan szálat, amibe belekapaszkodhat. Amit eddig mindig megtalált. Mintha el tudná hinni, hogy a mostani szerencsétlenségnek Is van jő oldala. Mintha lenne ereje még egyszer meggyőzni saját magát. Megpróbálta elhessegetni ezt a gondolatot, de már nem tudta. — Hátha mégsem Jött volna ki a lépés az Európa bajnokságon. Hátha valamilyen oknál fogva mégse sikerült volna ... De Így nem vallottam szégyent. Érezte, hogy ez már konkrét megcáfolása a kétségbeesésnek. A lemondásnak. — A vakbélgyullarlás nem szégyen. Bárkit a műtőasztalra parancsolhat. Bárkit... De engem nemi — akarta kiáltani a boldogságtól. — Én már sohase kaphatok vakbélgyuiladást! Mindenféle történhet velem, de vakbélgyulladást már nem kaphatok. Soha többé! Tudta, hogy kitalált a sötétből. — Három-négy héten belül ú|ból nekiláthatok az edzésnek. És nem kell félnem, hogy vakbélgyulladás miatt nem vehetek részt az olimpián! Máris a salakpályán érezte magát. Mintha róná a kilométereket. Nagyon-nagyon'boldog volt. örült a győzelemnek — saját magát győzte le. KISS BENEDEK VERSEI: Vadkacsa-mítosz Billeg aranyló vadkacsa-mítosz, halzsírzománcát töri a tónak. Pipiskedik felé a sás, huzogányfejek köréhajolnalk. Töri a nádat sugaras szárnya, nyakán le gyöngyös vízcsepp gördül, képzeli: páva, tündököl, pördül. Szembogár: tüzes csillag-fókusz enyésző Idő pupillájában, képzeli: tüzet lobbant vizeink csontváz-nádasábanl Játszódik a képzelet, fürdőzik a Nap szittyós tavon. Szivárványozva tollászkodik, lubickol, alábukik, magát felejtve, hallgatagon. Páva, páva! Iba fölmerül, tépve tolla, bóbitája, vadvizek fészkén elszenderül. Szivárvány-csatákban Kukucslka, hej kukucska, pikkelyes folyók, fötdekl Vlrágtajtékos utcán, reggel vidám csapatban lányok Jönnek, szivárvány-csatakban dölyfösködnek, no nézze meg az ember, domb-mellükre piros vérem kell tulipáncsöppnek: megdöfködnek szerelemszigony-szemekkell GÁRDONYI GÉZA: EGRI CSILLAGOK * FELDOLGOZTA: MARKUSZ LÄSZLÖ & RAJZOLTA: ZÖRÄD ERNŐ &
