Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-12-21 / 51-52. szám
Ä Kis-Kárpátok lankás dél** nyugati lejtőin cserkésző vadász az őzön és szarvason kívül gyakran találkozik a kevésbé gyakori muflonnal és dámvaddal. Az utóbbi kettő nem öslakója e vidéknek, hanem a múlt századokban telepítették ide. Azóta teljesen aklimatizálódott és ma már a kiskárpáti pagonyok faunájába tartozik, annak bizonyítékaként, hogy a természetben élő vad nemcsak őshazájában életképes, hanem telepítés révén más vidéken is raeghonosul. E tényből indultak ki a múlt század végén azon területek tulajdonosai, akik vagyonokat áldoztak arra, hogy vidékünkön meghonosítsák a dámvadat és a muflont. E két vad közül most talán a dámvadról szólnék. Gyakori cserkészéseim során minden alkalommal találkoztam ezzel a kedves, kevésbé félénk, sőt talán túl bizalmas vaddal. Tizenöt éve figyelem e vad életmódját, állományváltozásait. Tapasztalataimat igyekeztem kiegészíteni a szakirodalom tanulmányozásával is. Sajnos, meg kell állapítanom, hogy a világirodalom aránylag keveset foglalkozik ezzel a vaddal. Ennek is megvan a magyarázata. A vérbeli vadász a dámot nem ősvadnak, hanem a vadaskertek dédelgetett vadjának tekinti és nem talál élvezést sem tenyésztésében, sem vadászatában. Én nem értek egyet ezzel a nézettel. Századunk rohamos műszaki fejlődése óriási változásokat idézett elő az ember életkörülményeiben. Ez természetszerűleg magával hozta a bennünket körülvevő természet átalakulását, alkalmazkodását is. Eltűntek az ősvadonok, azokat kultúrtermetek váltották fel, a természet élőlényei is alkalmazkodni kényszerültek. „Tempora mutantur et nos mutamur In illis.“ Ez vonatkozik a vadra is. A kárpáti szarvas a múltban a Kárpátok rengetegeiben növesztette kapitálisra agancsát, ma a világrekordot a Somogy megyei berkekben lőtték le. A múlt század nagylelkű vadimádói a dámvadat még vadaskertekben tenyésztették. Nálunk ma már a szabad természet lakója. El sem tudnám képzelni nélküle az lnovecl pagonyt. Sok szép élményben volt részem e vad tenyésztésével és vadászatával kapcsolatban. Szívesen nyújtanék ezekből azoknak a kedves vadásztársaknak, akiknek nem áll módjukban e vaddal találkozni. A dámvad is a szarvasfélék családjába tartozik, őshazája Észak-Afrika sztyeppéi, Spanyolország déli része és Szardínia. Innét terjedt el a századok folyamán Európába, telepítés révén, mint parkok, vadaskertek dísze. Erre a célra nagyon megfelelt, mert szép külsejű, teste nyúlánk, a bikáé eléggé markáns. A tehén súlya 35—40 kg, a bikáé 50 —70 kg. A feje aránylag kisebb, mint a szarvasé, a tehén fülei arányosabbak. Szőrzete rövid, testhezálló, nyáron zsemleszínű fehér pettyekkel. A bika sötétebb színű, főleg a nyaka táján. A hím agancsa a fejlődés minden stádiumában szép és arányos. Az erős bika agancsa, a lapát, kimondottan mutatós. Egyszóval mind a bika, mind a telién, de a borjú is szép látványt nyújt. Ezenkívül természete miatt részesítették előnyben díszvadként. Kevésbé félénk és bizalmasabb az őznél. Megzavarva nem vágtat el. csak megugrik, visszanéz és tétovázik. Vágtája is szép látvány, csak lassú futása kevésbé megkapóbb, mert ugrándozása a bakkecskéjéhez hasonlít. A megszokott helyéhez ragaszkodik, de eléggé nyugtalan természetű, mondhatnám izgága, jön—megy. A legelőket főleg hajnalban keresi fel, de napközben is találkozhatunk legelő vaddal. Nyáron kisebb csapatokban kószál. A tehenek és borjak együtt vannak, esetleg csapos, egyévi bikaborjak. A fiatal és közepes korú bikák külön csapatban találhatók, Az erős bikák inkább magányosak. Télen viszont ezek is beállnak a csapatokba. Évekkel ezelőtt a korai, deoemberi havon több alkalommal találkoztam egy csapattal, melyben 19 bika volt a legkülönbözőbb korosztályból. Végül is sikerült közülük elejtenem egy 7 éves jó lapátost. Télre legtöbbször összekeverednek a nemek egy csapatba. A hatvanas évek elején pagonyunkban nem volt ritkaság 70—80 tagú csapattal találkozni az etetők környékén. A csapatot minden esetben tehén vezeti, de az a benyomásom, hagy a vezértehénnek nincs olyan fontos szerepe, mint a fővadnál. A dámvad táplálékra nem igényes. Lombos erdeink mindig változatos és bőven terített asztalt nyújtanak részére. A szálas takarmányon kívül igen kedveli a makkot és a gesztenyét. Mesterien kihántolja lábával a gesztenyét szúrós burkából. Gyakran találkozhatunk vele a mezőn is, legelészés közben. Nem okoz károkat sem a vetésekben, sem a kukoricásban. Az általa okozott vadkárok minimálisak. Nem rágja le a fák kérgét, csak a fiatal csemeték, főleg a fenyőfa rügyeit csipegeti. Ez év januárjában napközben gyenge hófúvásban találkoztam egy öttagú csapattal egy fiatal fenyőültetvényben. Közelről figyeltem, hogy mit csinálnak ebben a kíméletlen időben. Láttam, amint a facsemeték rügyeit csipegették. Itt is érvényes, hogy az ínség törvény bont? Nem egészen, mert a közeli etetőben, mintegy 25 q friss, illatos széna volt és a hat teli etetőből ebben az évben a hóréteg ellenére egy maréknyi széna sem fogyott el. Ehhez nem nyúltak, inkább a hótakaró alól zöldellő füvet, makkot és gesztenyét kapargatták elő. Az etetésre bizony igényesebb, mint a zöldtakarmányra. A szénát csak a végső esetben eszi, előnyben részesíti a jól szárított lóherét, vagy a lombtakarmányt. Gesztenyét, makkot vagy répát bármikor és bármilyen mennyiségben elfogyaszt. Télen ajánlatos rügyező fák ledöntésével tarkítani étrendjét. A telet aránylag jól viseli, a nagy hidegre azonban kényes. Pagonyunkban az 1962/' 1963-as szigorú, illetve hosszan tartó telet nagyon megsínylette. Stomfán a hó már november végén összefüggő réteget képezett. Január közepén vastagsága elérte a 50—70 cra-t, sokszor jeges felülettel és csak március végén bomlott meg. A hőmérő nem szállt ugyan —18 °C alá, az átlag inkább —8 —9 °C között mozgott. Annak ellenére, hogy elegendő széna és gesztenye állott a vad rendelkezésére, az 1660 hektáros pagonyban több mint 45 db vad esett áldozatául a zord időnek. Felvetődik tehát a kérdés, hogy mi volt az elhullás oka? Kétségtelenül sem az éhség, sem a nagy, hanem a hosszantartó hideg, minek következtében a vad kimerült, felfázott, főleg a fiatalja. Az utóbbi évtizedek alatt ez volt az egyedüli ilyen eset, mert egyébként a vad igen jól telel. Pagonyunk etetői aránylag nagyok és kiálló fedéllel rendelkeznek, amely a vadnak védelmet nyújt, főleg a csapadék ellen. Megfigyeltük, hogy •az elhasznált takarmánynak csak a felét eszi meg, a többit inkább alomnak használja. A dámvad nem kedveli a mocsaras helyeket. Ez nem jelenti azt, hogy nem dagonyázik. Éppen ellenkezőleg, főleg rigyetés idején nagyon is. Általában nem nagyon zavartatja magát, a turistákat és a favágókat megszokja. Ami viszont természetes, ellés és rigyetéskor nem tűri a zavarást. Rigyetésük a szarvasbőgés után zajlik le. Maga a hanggal kísért rigyetés, a barcogás vidékünkön október 10-e táján kezdődik és három hétig is eltart. Egy-egy bika, az ivararánynak megfelelően és erejétől függően 2—10 tagú háremet tart. A nőstények birtoklásáért még ádázabb harcot vívnak, mint a szarvasbika. Verekedésük hangos, mintha két bajnok fakarókkal párbajozna. Amilyen békés a bika egíész évben, annyira harcos e napokban. A rigyetés hang effektusa, a barcogás, nem hasonlítható a szarvasbőgéshez. Inkább erős horkoláshoz, messziről a galambbúgáshoz hasonlít. A megtermékenyített tehén kb. 30 hétig vemhes és május végén, június elején ellik egy borjút. A borjú nagyon ragaszkodik anyjához. A bika agancsa javakorban a lapát. Ötödik-hatodik évében már aránylag jó trófea, természetesen a kapitális trófea egyrészt a fajta, másrészt az egyed és a kor kérdése is. 9—10 éves korában már visszarak. Igen szép trófeával szolgál. A tehén és a borjú húsa elsőrendű, bőre kidolgozva a legfinomabb szarvasbőr. A fentiekből is kitűnik, hogy megérdemli a fáradtságot, amit a vad telepítése és tenyésztése megkíván. Befejezésül talán még arról, hogy íhol tenyészik hazánkban. Csehországban még ma is inkább vadeskertekben él. Szlovákiában a század elején leginkább a stomfai, kistapolcsányi, zajugróci és az elefánt! vadaskertekben volt honos. Ezek megnyitása után a negyvenes évek végén szétszéledt a környező erdőkbe. így vált a Kis- Kárpátok vadjává Stomfától Jókőig. Megtalálható a VtáCnik és a Tribeö lankáin is. Az 50-es években történt telepítések révén elkerült az Inovecre, szépen szaporodik Betlér és Kékkő vidékén, a gömörl hegyek déli lejtőin is. A kimutatások szerint számuk ma Szlovákiában meghaladja az 1500 db-t. Örömmel állapíttatjuk meg. hogy hála a mai vadászgazdák fáradozásainak, Szlovákia középhegységei lassan benépesülnek ezzel a vaddal. Sajnos, trófeáik egyelőre még messze mögötte maradnak a magyarországi gyulai, tolnatamási trófeáknak. Ennek egyik fő oka a degeneráció, amin csakis sürgős vérfelfrissítéssel lehetne segíteni. Molnár László, a tudományok kandidátusa