Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-12-21 / 51-52. szám

Ä Kis-Kárpátok lankás dél­­** nyugati lejtőin cserkésző vadász az őzön és szarvason kívül gyakran találkozik a ke­vésbé gyakori muflonnal és dámvaddal. Az utóbbi kettő nem öslakója e vidéknek, ha­nem a múlt századokban tele­pítették ide. Azóta teljesen akli­­matizálódott és ma már a kis­­kárpáti pagonyok faunájába tartozik, annak bizonyítékaként, hogy a természetben élő vad nemcsak őshazájában életképes, hanem telepítés révén más vidé­ken is raeghonosul. E tényből indultak ki a múlt század vé­gén azon területek tulajdono­sai, akik vagyonokat áldoztak arra, hogy vidékünkön megho­nosítsák a dámvadat és a muf­lont. E két vad közül most talán a dámvadról szólnék. Gyakori cserkészéseim során minden al­kalommal találkoztam ezzel a kedves, kevésbé félénk, sőt ta­lán túl bizalmas vaddal. Tizen­öt éve figyelem e vad életmód­ját, állományváltozásait. Tapasz­talataimat igyekeztem kiegészí­teni a szakirodalom tanulmá­nyozásával is. Sajnos, meg kell állapítanom, hogy a világiroda­lom aránylag keveset foglalko­zik ezzel a vaddal. Ennek is megvan a magyarázata. A vér­beli vadász a dámot nem ős­vadnak, hanem a vadaskertek dédelgetett vadjának tekinti és nem talál élvezést sem tenyész­tésében, sem vadászatában. Én nem értek egyet ezzel a nézet­tel. Századunk rohamos műsza­ki fejlődése óriási változásokat idézett elő az ember életkörül­ményeiben. Ez természetszerű­leg magával hozta a bennünket körülvevő természet átalakulá­sát, alkalmazkodását is. Eltűn­tek az ősvadonok, azokat kul­túrtermetek váltották fel, a ter­mészet élőlényei is alkalmaz­kodni kényszerültek. „Tempora mutantur et nos mutamur In illis.“ Ez vonatkozik a vadra is. A kárpáti szarvas a múltban a Kárpátok rengetegeiben nö­vesztette kapitálisra agancsát, ma a világrekordot a Somogy megyei berkekben lőtték le. A múlt század nagylelkű vadimá­dói a dámvadat még vadasker­tekben tenyésztették. Nálunk ma már a szabad természet la­kója. El sem tudnám képzelni nélküle az lnovecl pagonyt. Sok szép élményben volt részem e vad tenyésztésével és vadásza­tával kapcsolatban. Szívesen nyújtanék ezekből azoknak a kedves vadásztársaknak, akik­nek nem áll módjukban e vad­dal találkozni. A dámvad is a szarvasfélék családjába tartozik, őshazája Észak-Afrika sztyeppéi, Spa­nyolország déli része és Szardí­nia. Innét terjedt el a századok folyamán Európába, telepítés révén, mint parkok, vadasker­tek dísze. Erre a célra nagyon megfelelt, mert szép külsejű, teste nyúlánk, a bikáé eléggé markáns. A tehén súlya 35—40 kg, a bikáé 50 —70 kg. A feje aránylag kisebb, mint a szarva­sé, a tehén fülei arányosabbak. Szőrzete rövid, testhezálló, nyá­ron zsemleszínű fehér pettyek­kel. A bika sötétebb színű, fő­leg a nyaka táján. A hím agan­csa a fejlődés minden stádiu­mában szép és arányos. Az erős bika agancsa, a lapát, kimon­dottan mutatós. Egyszóval mind a bika, mind a telién, de a bor­jú is szép látványt nyújt. Ezen­kívül természete miatt részesí­tették előnyben díszvadként. Kevésbé félénk és bizalmasabb az őznél. Megzavarva nem vág­tat el. csak megugrik, vissza­néz és tétovázik. Vágtája is szép látvány, csak lassú futása kevésbé megkapóbb, mert ug­­rándozása a bakkecskéjéhez ha­sonlít. A megszokott helyéhez ragaszkodik, de eléggé nyugta­lan természetű, mondhatnám izgága, jön—megy. A legelőket főleg hajnalban keresi fel, de napközben is találkozhatunk legelő vaddal. Nyáron kisebb csapatokban kószál. A tehenek és borjak együtt vannak, eset­leg csapos, egyévi bikaborjak. A fiatal és közepes korú bikák külön csapatban találhatók, Az erős bikák inkább magányosak. Télen viszont ezek is beállnak a csapatokba. Évekkel ezelőtt a korai, de­­oemberi havon több alkalommal találkoztam egy csapattal, mely­ben 19 bika volt a legkülönbö­zőbb korosztályból. Végül is sikerült közülük elejtenem egy 7 éves jó lapátost. Télre leg­többször összekeverednek a ne­mek egy csapatba. A hatvanas évek elején pagonyunkban nem volt ritkaság 70—80 tagú csa­pattal találkozni az etetők kör­nyékén. A csapatot minden esetben tehén vezeti, de az a benyomásom, hagy a vezérte­hénnek nincs olyan fontos sze­repe, mint a fővadnál. A dámvad táplálékra nem igé­nyes. Lombos erdeink mindig változatos és bőven terített asztalt nyújtanak részére. A szálas takarmányon kívül igen kedveli a makkot és a geszte­nyét. Mesterien kihántolja lá­bával a gesztenyét szúrós bur­kából. Gyakran találkozhatunk vele a mezőn is, legelészés közben. Nem okoz károkat sem a vetésekben, sem a kukoricás­ban. Az általa okozott vadká­rok minimálisak. Nem rágja le a fák kérgét, csak a fiatal cse­meték, főleg a fenyőfa rügyeit csipegeti. Ez év januárjában napközben gyenge hófúvásban találkoztam egy öttagú csapat­tal egy fiatal fenyőültetvény­ben. Közelről figyeltem, hogy mit csinálnak ebben a kímélet­len időben. Láttam, amint a fa­csemeték rügyeit csipegették. Itt is érvényes, hogy az ínség törvény bont? Nem egészen, mert a közeli etetőben, mintegy 25 q friss, illatos széna volt és a hat teli etetőből ebben az év­ben a hóréteg ellenére egy ma­réknyi széna sem fogyott el. Ehhez nem nyúltak, inkább a hótakaró alól zöldellő füvet, makkot és gesztenyét kapargat­­ták elő. Az etetésre bizony igé­nyesebb, mint a zöldtakarmány­ra. A szénát csak a végső eset­ben eszi, előnyben részesíti a jól szárított lóherét, vagy a lombtakarmányt. Gesztenyét, makkot vagy répát bármikor és bármilyen mennyiségben elfo­gyaszt. Télen ajánlatos rügyező fák ledöntésével tarkítani ét­rendjét. A telet aránylag jól viseli, a nagy hidegre azonban kényes. Pagonyunkban az 1962/' 1963-as szigorú, illetve hosszan tartó telet nagyon megsínylet­te. Stomfán a hó már november végén összefüggő réteget képe­zett. Január közepén vastagsága elérte a 50—70 cra-t, sokszor jeges felülettel és csak március végén bomlott meg. A hőmérő nem szállt ugyan —18 °C alá, az átlag inkább —8 —9 °C kö­zött mozgott. Annak ellenére, hogy elegendő széna és geszte­nye állott a vad rendelkezésé­re, az 1660 hektáros pagony­ban több mint 45 db vad esett áldozatául a zord időnek. Fel­vetődik tehát a kérdés, hogy mi volt az elhullás oka? Kétség­telenül sem az éhség, sem a nagy, hanem a hosszantartó hi­deg, minek következtében a vad kimerült, felfázott, főleg a fia­talja. Az utóbbi évtizedek alatt ez volt az egyedüli ilyen eset, mert egyébként a vad igen jól telel. Pagonyunk etetői arány­lag nagyok és kiálló fedéllel rendelkeznek, amely a vadnak védelmet nyújt, főleg a csapa­dék ellen. Megfigyeltük, hogy •az elhasznált takarmánynak csak a felét eszi meg, a többit inkább alomnak használja. A dámvad nem kedveli a mo­csaras helyeket. Ez nem jelen­ti azt, hogy nem dagonyázik. Éppen ellenkezőleg, főleg ri­­gyetés idején nagyon is. Álta­lában nem nagyon zavartatja magát, a turistákat és a favá­gókat megszokja. Ami viszont természetes, ellés és rigyetés­­kor nem tűri a zavarást. Rigye­­tésük a szarvasbőgés után zaj­lik le. Maga a hanggal kísért rigyetés, a barcogás vidékün­kön október 10-e táján kezdő­dik és három hétig is eltart. Egy-egy bika, az ivararánynak megfelelően és erejétől függően 2—10 tagú háremet tart. A nős­tények birtoklásáért még ádá­zabb harcot vívnak, mint a szarvasbika. Verekedésük han­gos, mintha két bajnok faka­rókkal párbajozna. Amilyen bé­kés a bika egíész évben, annyira harcos e napokban. A rigyetés hang effektusa, a barcogás, nem hasonlítható a szarvasbő­­géshez. Inkább erős horkolás­hoz, messziről a galambbúgás­­hoz hasonlít. A megtermékenyített tehén kb. 30 hétig vemhes és május végén, június elején ellik egy borjút. A borjú nagyon ragasz­kodik anyjához. A bika agancsa javakorban a lapát. Ötödik-ha­todik évében már aránylag jó trófea, természetesen a kapitá­lis trófea egyrészt a fajta, más­részt az egyed és a kor kérdése is. 9—10 éves korában már visszarak. Igen szép trófeával szolgál. A tehén és a borjú hú­sa elsőrendű, bőre kidolgozva a legfinomabb szarvasbőr. A fentiekből is kitűnik, hogy meg­érdemli a fáradtságot, amit a vad telepítése és tenyésztése megkíván. Befejezésül talán még arról, hogy íhol tenyészik hazánkban. Csehországban még ma is in­kább vadeskertekben él. Szlová­kiában a század elején legin­kább a stomfai, kistapolcsányi, zajugróci és az elefánt! vadas­kertekben volt honos. Ezek megnyitása után a negyvenes évek végén szétszéledt a kör­nyező erdőkbe. így vált a Kis- Kárpátok vadjává Stomfától Jó­­kőig. Megtalálható a VtáCnik és a Tribeö lankáin is. Az 50-es években történt telepítések ré­vén elkerült az Inovecre, szé­pen szaporodik Betlér és Kék­kő vidékén, a gömörl hegyek déli lejtőin is. A kimutatások szerint számuk ma Szlovákiá­ban meghaladja az 1500 db-t. Örömmel állapíttatjuk meg. hogy hála a mai vadászgazdák fáradozásainak, Szlovákia kö­zéphegységei lassan benépesül­nek ezzel a vaddal. Sajnos, tró­feáik egyelőre még messze mö­götte maradnak a magyarorszá­gi gyulai, tolnatamási trófeák­nak. Ennek egyik fő oka a de­generáció, amin csakis sürgős vérfelfrissítéssel lehetne segí­teni. Molnár László, a tudományok kandidátusa

Next

/
Thumbnails
Contents