Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-20 / 29. szám
DOBOS LÁSZLÓ: Földönfutók Napjainkban világszerte egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a tényirodalomnak, az olyan alkotásoknak, melyek a való életből merítik témájukat. Korunk gyakran szolgál olyan meglepetésekkel, amilyenekről a letűnt idők legmerészebb fantáziái is aligiha álmodhattak. A technika óriási fejlődése sohsem látott változásokat idéz elő a társadalmak életében is. A történelem kerekében forgása meggyorsult, mármár kíméletlenné vált. Az ember olyan hatalmas erő birtokába jutott, mely óvatosságra, tiszta emberségre kényszeríti a világot, ha nem akar a saját pusztulásába rohanni. Két világháború borzalmas tapasztalataival lett gazdagabb a huszadik század embere. Sok milliós áldozatok árán győződhetett meg arról, hogy gátat kell emelni az antihumanista erők útjába, érvényt kell szerezni a tiszta ész és tiszta szív törvényeinek. Ezek a gondolatok jutottak eszembe Dobos László második könyvének olvasása közben. A Messze voltak a csillagok című regényével íróként is ismertté vált Dobos László a „Földönfutókéban is hű maradt önmagához. Megalkuvás nélkül kel a történelem száműzötteinek, földönfutóinak védelmére, a csehszlovákiai magyar kisebbség 1945 utáni sorsa alakulásának bemutatására és írói újraértékelésére. Szükség, nagy szükség volt erre. Hiszen még ma is akadnák szép számmal olyanok, akik a történelmi tények ismeretében vagy akár anélkül igazolni próbálják jogosságát annak a mérhetetlen szenvedésnek, mely a második világháború után a csehszlovákiai magyarok százezreit érte. A kitelepítés és a deportálás máig érő követelményeitől, az indokolatlan félelemtől és kisebbrendűségi érzéstől csakis úgy szabadulhatunk meg, iha szembe nézünk a tényekkel, kimondjuk a hosszú éveken át kimondhatatlant, és megkíséreljük jóvátenni legalább azt, ami még jóvátehető. Erre vállalkozik Dobos László, az író és a közéleti ember. Regénye, minden vonatkozásban, csehszlovákiai magyar regény. Ezt a könyvet csak itt lehetett megírni, ilyen történelmi meggyőző erővel, ennyi szuggesztivitással. A pilóta — a regény főhőse — és a köré csoportosuló szereplők sorsát csak olyan író érthette meg és érezhette át, aki maga is megélte Béréi Erzsi, Gallai Nelli, vagy akár Szofer Béni elrontott, megalázott életét. Olyan regény a Földönfutók, melyből ízelítőt talán lehet adni, de a teljes megértést és az olvasás nyújtotta élményt még a legragyogóbb tollal megírt ismertetés sem pótolhatja. Dobos László könyve a mi regényünk. írói erényekkel bővelkedő dokumentum egy korról, melynek szelleme még ma is kísért, ha a társadalmi erők kenyértörésre kényszerítik a kort. Rajtunk, mindannyiunkon múlik, akik e közös hazában minden ember számára egyenlő jogokat akarunk, hogy a kenyérből is egyenlő juss alapján részesüljünk tekintet nélkül arra, milyen nyelvet beszél a száj, mely a kenyeret fogyasztja. A Földönfutóik ezért, irodalmi értékein túl, önigazolás is mindazoknak, akik a humanizmussal jegyezték el magukat a nemzetiségi politika bonyolult kérdéseiben. Ott volna a helye a könyvnek minden csehszlovákiai magyar családban. Megtisztelő hely illeti meg hazai magyar irodalmunkat is. (Tátrán, Bratislava, 1967) Szenk Sándor SZABAD FÖLDMŰVES 1968. július 20. — Apus! — áll elébem a minap az asszony teljesen útra készen. — En kimegyek a nenáékhoz a szőlőbe, lehet hogy csak két-három nap múlva jövök vissza, mert át akarom alakítani a fekete ruhámat, addig te magad maradsz, de nagyon vigyázz mindenre, főleg a tyúkokra legyen ott a figyelmed, hogy ne Igyák ki maguk alól a tojásokat. Mihelyt kotkodácsolni hallod őket, rögtön vedd ki alóluk. Azon fölül vizük, élelmük legyen, a macskának is ott van a tej a spájzban, a kutyáról el ne feledkezz, ha meg neked elfogy a kenyered, hozzál a péktől, és főzzél magadnak, amit tudsz, szereted nagyon a hajába krumplit. De aztán nekem „játszópajtásokat“ nehogy beengedj az udvarba, arryg én haza nem jövök Mindezt a penitenciát egy szuszra akasztotta a nyakamba, majd vette a kabátját, kosarát, egy csókocskát a mutatóujja belső felére lehelt, aztán felém fordította, és kikocogott a kapun. Otközbül még visszafenyegetett, hogy — jó legyek, és eltűnt az utca kanyarulatában. A kaputól az udvarig, mtctsapkás jobbkezemmel vakargattam a fejemet, tépelödve azon, hogy — íme, megint gyermeknek néznek. Rámparancsolnak mint régen, hogy mit hogyan csináljak, játszópajtásokat ne engedjek a közelembe. Mindez úgy hangzik, mint valódi gyermekkoromban azzal a különbséggel, hogy a mostani játszópajtásaimmal nem gyufásdobozokat tologatunk a porban, hanem kártyázás közben a borospoharakat tasztgáljuk egymás felé, hogy: „No, ragadj már bele! ...“ Ezt persze ellenőr nélkül nem tanácsos megengedni, mert hátha még több tüzet is csinálnánk rettenetes jókedvünk közben. Ide aztán asszony kell, tgen komoly és élemedett asszony, aki ilyen esetekben tartja a mércét. 1 Beérve a hátsó udvarba, mérgemben a tyúkok közé vágtam a mictmet, amitől olyan ordítás kezdődött, hogy a harmadik szomszédban is vonyítani kezdett a kutya. De hogy is ne? Amikor nem győzöm utánuk összelapátolni a szemétrakást. Szétrúgják azon minutumban. Akárcsak azok a régi, békebeli cséplőmunkások, akik a szalmakazlon az elevátor alól egymásnak adták a szalmát, ezek is egymás lába alá rúgják a szemetet, és úgy elnyújtják, szétterítik az ydvarban, hogy kaputól kapuig van belőle. — A gazdátok erre-arráját — morgom magamban, és beülök hátra cigarettázni a kiskonyhába nekiadva magamat a gyerekkori emlékeknek. Elszíva a cigarettát, hanyatt vágtam magamat a kiságyán, és el is aludtm csöndben. Hogy meddig társalogtam az álompillangókkal, ezt már nem tudom, csak arra ébredtem föl, hogy a tyúkok irgalmatlanul kergetik egymást, és valamit visznek a csőrük hegyén. Jobban megbazsalva őket, látom, hogy tojáshéjakkal szaladgálnak le föl, amikből már kititák az utódokat. — Hüj, az isten egerit az anyátoknak — ugrok be közéjük, és elkapdosom a nyakukat amúgy istenigazában, amitől rögtön kiejtik szájukból az üres héjakat, és irgalmatlan vertyogásba csapnak. Látva ezt a kakasok, hogy mit csinálok az asszonyaikkal, nekem ugranak és nagyokat rugdosnak rajtam. Bebújva az óljukba látom, hogy a húsz tyúknak csak hat tojása maradt épen, a többit mind feltörték, s becsületesen megpitytzálták, még a kakasok is belesegítettek a műveletbe. — No az anyátok zöld köcsögit — gondoltam magamban — majd kifogok én rajtatok, máma már nem kaptok egy szemet sem enni, holnap pedig tudom a módját, hogy mit csináljak veletek, hogy ne bírjátok kitnni magatok alól a tojást. Még azon nap este átmentem Ambrus bácsihoz, aki a hatodik szom-i szádomba lakik, nyugalmazott csizmadta az öreg, de közben roppant szenvedélyes bogárgyűjtő térré sok a bogár), elkértem tóiéba lepkefogóhálót, amivel aztán másnap fölültem az ólpadlás gerendájára, és ahogyan tojtak a tyúkok a fészekben, alájuk tartottam a hálót és a tojások abba pottyantak bele. Így azután szépen egyenként kihalásztam alóluk, és raktam őket a zsebbe. Igaz, vagy négy óra hosszáig ott csücsürésztem a gerendán, meg is szedelőzködtem becsületesen tyúktetűkkel, de megmentettem a tojásokat, aminek örömére akkorát ittunk este a pajtásokkal, hogy a kakasok is éjfél előtti kukorékolásba kezdtek tőle, amire azt mondja a becsületes magyar, hogy rossz-szándékú ember jár a határban, mert éjfél előtt szól a kakas. CSEPE IMRE KIRÁLY LÁSZLÓ: BALLADA A FÁRADT ASSZONYOKRÓL Tizenkét asszony, sorra sor, tizenkét hajló ág-szobor, tizenkét fáradt arató csontot aszaló, hasogató hőguta-időben talpon áll. Tizenkét kenderáztató, kinek nem fürdőhely a folyó, szeretne megpihenni már .., {A háború alatt az asszonyok kukoricát szedtek. Golyók visongtak fejük fölött, lövedékek csapódtak be mindenfelé, de el nem menekült senki. Mert a hadak jönnek, a hadak mennek, de a termést varjak pusztítanak! Nyomorult ég alatt, szaggatott föld fölött, sziszegő golyók között pusztíthatatlan mozdulatokat végeztek az asszonyok, kik sohasem tanultak filofóziát.) S most itt állnak: tizenkét asszony, sorra sor, tizenkét hajló ág-szobor, tizenkét fáradt arató, kinek a sarló sosem címere, mert derékszaggató munkában él vele, tizenkét kenderáztató, kinek nem fürdőhely a folyó, de ki egy zsúp kenderrel előre-hátra dőlve csapkodja-vágja a vizet, s szivárványt hasít belőle .»a Tizenkét csöndes asszony áll. A szivárványt ki veszi észre végre már?! Ki veszi észre a velőt szikkasztó forró katlant?! Hol van egy kitüntetés — mely láthatatlan?! — A folyó évezredek óta a maga útját futja, a kenderszálak elnyúlnak hosszan, tovaúszva, asszonyok változó árnya vetül a folyóra — Nem is lehetne szobrot mintázni róla. — Parancsára... Igen, igen... Értem ... Elrendezem ... Alig helyezte a hallgatót a villára, riadót rendelt el és meghagyta az ügyeletesnek, keltse fel helyettesét és kocsivezetőjét. Visszasietett szobájába, rendbe szedte egyenruháját, meghúzta derékszíját, megtapogatta revolverét, és az előző estéről fennemaradt, nem megvetendő mennyiségű rummal megacélozta idegeit. — Hogy az a sistergős istennyila... Az ember még az igazak álmát sem alhatja és tetejébe ezt a ronda löttyöt kell szopogatnia! — káromkodott és dühödten a szemétkosárba hajította az üres üveget. Idegesítette, hogy alakulatának már néhány nap óta teljes készültségben kellett várakoznia. Le sem vetkőzhetett, egyenruhában hajtotta fejét nyugalomra. Szüntelenül telefonhoz hívták. Mindez természetesen elkeserítette őt. A hadijelentésekkel édeskeveset törődött. Mindig a régi nótát hallgatta: „Folytatódik a német véderő tervszerű visszavonulása az előre elkészített, új védelmi vonalakba...“ Ilyen komor gondolatokba merülve lépett ki a villa kapuján Dümmler főhadnagyi Helyettese és sofőrje már várták. Kölcsönös Heti Hitler-rel köszönt. Dümmler hanyagul felemelte jobbját, közben titokban karórájára sandított és a felhők járását kémlelte, vajon szép jdő várható-e. Kelet felől halványulni kezdett az égbolt. A közeli fiatal cseresznyefák ritkás Jevélzetén áttört a virágok ragyogó fehérsége, a közeledő tavasz csalhatatlan előjele ... Miután Dümmler főhadnagy utolsó utasításokkal látta el helyettesét, a város túlsó végéről áthallatszott az első tüzérségi gránát becsapódása. Majd továbbiak következtek. Végre szakadatlan robbanás-láncolattá olvadt ősze. A közeledő arcvonal előre vetette rőt fényét. A nyugati peremváros kőfejtőjében megállóit egy motorkerékpár, rajta két katona. Utána egy Opel-Kadett gyártmányú személykocsi következett, néhány lépéssel mögötte pedig egy leponyvázott. hatalmas tehergépkocsi, melyből halálfejes katpnák ugrottak le. Félkört alkottak a kőfejtő körül. Az SS-legények durván zavarták le kocsiról a hátrakötött kezű civil ruhás csoportot. Nyolcán voltak, köztük két nő. Egyikük harmincöt éves lehetett, a másik, értelmes tekintetű, deresedő, pedig ötven felé járhatott. A fiatalabb nő halkan szipogott. Egy magas növésű, pápaszemes sovány aggastyán pedig vigasztalta: — Terézke ... Terikém ... A többiek hallgattak. A nyolc géppisztolyos SS-legény ideges kurjongással, őkölcsapással és rugdosással siettette foglyait: — Rajta, rajtal Mozgás! Gyorsabban, rühös csűrhet A gyászmenetnek közvetlenül a meredek sziklafal előtt meg kellett állnia. Egymás mellé állították őket, arccal a kőfejtő sziklás nyúlványai felé. Dümmler főhadnagy türelmetlenül topogott egy helyben, amíg a kivégző osztag felfejlődött. Mellette állt Otto Schenk, a helyettese, Kubitschek sofőr pedig a személykocsiban maradt ülve, hogy onnan szemlélje a borzalmas látványt. Ki tudja miért, talán csupa megszokásból, vagy tán azért, hogy hatalmát fitogtassa a szerencsétlenek előtt, Dümmler lassú, kimért léptekkel kényelmesen elsétált a halálra ítéltek sorfala előtt és minden egyes foglyot jeges tekintettel mustrálgatott. Egyik kezében szarvasbőr-kesztyűjét tartotta, amellyel tenyerét csapkodta. A sor végén lévő két nő közül az idősebbik állt. Amikor Dümmler főhadnagy elhaladt mellette, hirtelenül feléje fordult és vagy két lépést tett előre. Térdre vetette magát előtte és esdeklő tekintettel rimánkodott neki: — Tiszt uram! Ne öljön meg! Kegyelem, kegyelem, élni akarok! Nem vétettem semmit! Ne öljön meg! — s arcán könnyek folytak végig. Dümmler megtorpant s egy lépéssel hátrált. Az asszony egy pillanat töredékéig hallgatott, mintha gondolatait akarná rendbe szedni, hogy azután annál behatóbban folytassa magyarázkodását. De a főhadnagy nem értette meg. Arcjátéka egyrészt Ingadozást, másrészt a kíváncsiság pillanatnyi faílobbanását árulta el. Schenk hadnagy ugyanakkor közbevetette magát, hogy az asszonyt megragadja és visszataszítsa a sorba, de Dümmler megakadályozta. A személygépkocsi felé fordult és magához szólította Kubitschek sofőrt. — Mit motyog ez a vénasszony? — kérdezte tőle. Kubitschek csehül is tudott, mert egy brnói cseh-német vegyes nemzetiségű családból származott. — Mit akar? — tudakolta. — A főhadnagy úr nem érti magát... Az asszony oldalt fordult és tekintetét a sofőrre szegezte, majd tovább magyarázott. Amikor úgy hitték, hogy már befejezte mondanivalóját, Kubitschek Dümmlerhez lépett és csendesen jelentette: — Arra kér, hogy ne öljük meg. Állítólag vagyonos családból származik és hatalmas vagyont rejteget. Aranyat és ékszereket — fűzte hozzá jelentőségteljesen. — Azt mondjp, ha életben hagyják, megmutatja a kincsek rejtekhelyét. Dümmler főhadnagy felfigyelt. Egy ideig eltöprengett, de azután Kubitschekhez hajolva kiadta a parancsot: — Dugd be az autóba és vigyázz rá! Alig ültette Kubitschek az asszonyt a kocsi hátsó ülésére, felhangzott a géppisztoly-sorozat éles kattanása. Az autó üvegén át még láthatta a sofőr, hogy inog meg a többi hét fogoly lába, miként fordulnak meg saját tengelyük körül, hogy azután tehetetlenül, élettelenül hulljanak a köves talajra. A fekete Opel-Kadett rákanyarodott egy dűlőútra. Elől a sofőr mellett ült Dümmler, a hátsó ülésen Schenk és az asszony, akit közben megszabadítottak béklyóitól. A nő hallgatott, csupán Kubitschek kérdéseire válaszolt, merre menjenek. . — Tovább már gyalog kell mennünk — jelentette be csendesen, mire valamennyien kiszálltak a kocsiból. — A kincset elásták — figyelmeztette őket. Kubitschek előkotort az autóból egy gyalogsági ásót és a főhadnagy utasítására elindult a szőlő kertek között vezető ösvényen. A kis társaság megállt egy omladozó kerti bódé előtt. Kubitschek átadta géppisztolyát parancsnokának, a kisásóval felfeszítette az ajtót és intett az asszonynak, hogy lépjen be, ő pedig követte. A nő meg sem várta a kérdést és a bódé hátsó jobb sarkába mutatott:
