Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-11-09 / 45. szám

Borászat-római módra

Támasztókarók tartósítása

A párkányi borüzemben nemcsak a bor érlelésével foglalkoznak, hanem évente több mint 200 ezer oltványt készítenek az új telepítésekhez. -tt-A növényeket támasztó karókat nemcsak a gyümölcsészetben, a szőlészetben használjuk, de gyakorta szükség van rájuk a konyhakertekben, sőt a virágos kertben Is. Ha egyes növényeket nem erősítünk karóhoz, ez kárára válhat azoknak, mert rendetlenül nőnek, lehajtanak a földre, s így azok termése nem érik be kellőképpen megfelelő napfény és légáramlás hiányában.

A karók készítésekor, beszerzésekor abból az elvből Induljunk ki, hogy a befektetés csak akkor gazdaságos, ha azok életkora meghaladja a hat-hét használati évet. Azért lehetőleg „hosszú életű fa“ anyagából készítsük azokat. Nem minden „puhafa“ korhad hamar és nem minden „keményfa“ bírja ki hosszú ideig földbe verve, károsodás nélkül.

Lúcfenyőből, jegenyefenyöből vagy tölgyfából készített támasztókaró körülbelül a hatodik évben kezd korhadni a föld színénél. A bükk, szil és kőris anyagából fűrészelt vagy hasított karó 6 év alatt már teljesen elkorhad. Az akácon kívül a többi számításba vehető fa életkora még ennél is rövidebb. A juhar és a nyír öt év után, a fűzfa, a platán és vadgesztenye 4 év múltával, a nyárfa, éger, hárs és fehér gyertyán viszont már három év elteltével elkorhad a földben. Nedvesebb talajban ez az idő még természetszerűleg megrövidül.

A viszonylag korábban korhadó támasztókarók élettartalmát 2—3 évvel meghosszabbíthatjuk az alábbi konzerválás) lehetőségek valamelyikével:

1. A földbe kerülő száraz fs alsó végét, annak külsejét megégetjük vagy megszenesítjük.

2. Ha néhány hónappal használatbavételük előtt karbolineummal bekenjük.

3. A még nyers anyagú karót néhány napon át 4 százalékos rézgálic oldatban pácoljuk használatuk előtt.

juhász Árpád

gy -z •v

a különben nemes eredetű szőlőnedű. Egyúttal „veszedelmesen“ emelkedett alkoholtartalma. Ezért — és nem mértékletességl okokból — a régi rómaiak vízzel keverték a lakomák alkalmával felszolgált borokat. A boroskorsókat nyáron hóval hűtötték, amelyet külön erre a célra hozattak távoli hegyek csúcsáról.

A régi római császárság idején Olaszország volt az akkori világ leghíresebb bortermő vidéke. A Caprl szigetének ún. „Kékbarlangjában“ rendezett tivornyák alkalmával szinte patakban folyt a bor a Cézárok, Tiberiusok, Caligulák és Nérók nagyobb dicsőségére. Nem utolsó sorban pedig Itália borgazdasága volt egyik oka annak, hogy magához csalta az északi barbár népek hadvezéreit, akik később sírásói lettek a Római Birodalomnak.

összeállította: K. E.

Csakhogy az akkori agyagkorsókat kezdetleges módon égették, porózusak, likacsosak maradtak, a fénymáz még ismeretlen fogalom volt. Szurokkal vonták be őket, ami persze hátrányosan befolyásolta a bor zamatját. A felhasznált gyantamennyiség ugyancsak rontotta a minőségét. Görögország egyes vidékein még ma Is alkalmazzák a bortárolás kevésbé „korszerű“ módozatát. Gipszet, sót, krétát, meszet, ként, cefrét és egyéb „ízesítőt“, sőt ecetet is kevertek a borhoz. Ha pedig kelleténél savanyúbbra sikerült, mézzel édesítették.

Kétségtelen, hogy ennyi pepecselés és kotyvasztás után néha valóságos cukorszörppé süllyedt

géket vagy a talajon futtatták, vagy rövidcsapos metszést alkalmaztak karó használata nélkül. Másutt viszont egyszerre négy karó felhasználásával bolthajtásos lugast alkottak. A szőlőtermesztés legkedveltebb módjának számított a vesszők felfuttatása. Egyenes sorokban, egymástól egyenlő távolságra platán-, nyár-, szil-, olaj- vagy ciprusfákat ültettek, miközben a sorközöket gabonaneműkkel is bevetették. Mire a fák megerősödtek és teherbírókká váltak, emeletszerű metszést végeztek koronáikon és így minden egyes fatörzs 3—6 szőlőtőke támaszává lett. Fatörzs és szőlőtőke eme „társas viszonyát“ copulatio-nak, házasításnak nevezték latin nyelven. A rövid- és hosszúcsapos metszést, a kurtítást és csonkázást, valamint a szálvesszős művelést már kétezer év előtt Ismerték.

Annál lényegesebben különbözött a szüret lefolyása a mai eljárástól. A szölőfürtöket lombhullás után, jóformán a tenyészidény „kapuzárta“ előtt szedték le a tőről. A must felfogására kőtartály szolgált, amelyből favagy agyagcsövön keresztül csurgott a szőlősajtóba. Ott pedig hatan-heten taposták a bogyót tilinkőszó ütemére.

Mielőtt a mustot hordókba töltötték, fonott szitán átszűrték. Az agyagból készült „hordókat“ az alagsorban helyezték el. A napjainkig fennmaradt legnagyobb agyagtartály űrtartalma elérte a 10 hektolitert. Az óbornak szánt nedűt viszont agyagkorsókba töltötték és a padláson tárolták, hogy kitér gyék a meleg hatásának. Később még magasabbra, a tetőgerendázatra kerültek, ahol az egész épület kályháiból és tűzhelyeiből felszálló füst felgyülemlett. Azt tartották, hogy a füst feljavítja a bor minőségét.

Ä régi rómaiak tivornyái világhírűek voltak, amelyeket ők maguk bacchanáliáknak neveztek. Bacchusz volt ugyanis a bor és a vidámság, a. féktelen kicsapongás istene. A későbbi szokásoktól eltérően a római orgiákon a gyengébb nem képviselői is szívesen részt vettek, akik néha bizony a sárga földig itták le magukat. Ha egyebütt nem, utalást találunk erre „Az ember tragédiájának“ hatodik színében.

A máig is gyakran idézett mondás: In vino veritas — Borban az igazság, ugyancsak az ókori borrajongóktól származik. Mivel pedig a dáridókhoz bor, a borhoz viszont szőlő kellett, szölőkertek telepítéséről is gondoskodtak. Olaszország, a régi rómaiak szűkebb hazája, talajösszetétel és éghajlati viszonyok tekintetében kitűnően megfelelt szőlőtermesztési célokra.

Jó hírnévnek örvendett az akkori Caecubum, Falernum, Surrentum környékén, valamint a Vezúv tűzhányó lejtőin termett szőlő. A szőlőkertek rigolozását ősszel vagy tavasszal végezték. Telepítésre főleg dugványokat használtak, a szőlőhegyeket szakaszokra, táblákra osztották. Megfelelő szélességű mezsgyékről is gondoskodtak a sorok között, hogy elegendő napfény és levegő érje a növényzetet. Kapáláshoz kétágú, hegyes vasbotot vagy törpeekét alkalmaztak, amely a porhanyítást is elvégezte.

A mezőgazdasági kérdésekkel előszeretettel foglalkozó régi római írók feljegyzései szerint évenként háromszor ásták fel a szőlőkertek talaját: először a növényzet rügyezése, másodszor virágzása, harmadszor pedig a termés érése idején. Ezeket az időszakokat — agrotechnikai határidőket — pontosan betartották, mert tőlük várták az egyes növekedési periódusok helyes kialakulását. Az 1. u. első században már négyszáz szőlőfajtát különböztettek meg.

A metszést rendszerint ősszel, szüret után végezték'. A venyi4. Végül, ha 24 órára tíz százalékos klóreink oldatba állítjuk.

Eddig még csak szóban említettük azt a fát, amelyik valamennyinél tartósabb, ez a fa pedig az amerikai földrészről hozzánk került akácfa. Egyetlen — de sok kellemetlenséget okozó — hátrány, hogy mind a hasított, mind az ágakból vágott gömbölyű karói használat közben meggörbülnek. Ezen a hiányosságán a természetes nedvessége elvonásával segíthetünk. Legcélszerűbb eljárás erre a pörkölés. A következőképpen alkalmazzuk ezt a tartósítási eljárást:

A nyers gömbölyű vagy hasított karókat 15—20-as kötegekben két-három helyen szorosan összekötjük, és erős másfélméter magas állványokra helyezzük. Alatta különféle fahulladékokból (pl. háncs, forgács, kéregdarabok) lángoló tüzet rakunk. A karókötegek körülbelül 20—25 percig pörkölődjenek, miközben a kötegeket fokozatosan forgatjuk, hogy a szárítási folyamat egyformán hasson minden oldalról. A pörkölés folyamán a természetes nedvesség nagy része elpárolog anélkül, hogy a karók alakjukat megváltoztatnák, és elgörbülnének. Ha pörkölés után a' támasztókarók kötegelt még keresztrakásban 2—4 hétig tovább sezárítjuk, a szabad levegőn a görbülés teljesen elmarad. Az ilyen módon tartósított, akácfából készített támasztókarók életkora felülmúlja valamennyiét a felsoroltak közül. A karbolineummal való bekenés a földbekerülő részükön ezt az időt még pár évvel meg is hosszabbíthatja.

5