Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-09 / 45. szám
[ Vidéki szereplésén történt a híres [színésszel ez az [eset... Egy kiváló drámában játszotta a főszerepet, Igazán kedvére való szerep, jól megírt dialógusokból bontakozik ki mondatról mondatra a főhős életének mély, emberi tragédiája. Szerette ezt a szerepet, legnagyobb sikereit aratta benne, a szavak, a gesztusok, amelyekkel döbbenetre késztette a nézőit, szinte vérévé váltak már. Egybenőtt a szerepével, alig kellett játszania a színpadon, önmagát adta csupán, s ez elég volt ahhoz, hogy megrendítő lelki élményt szerezzen a közönségnek. Kőrútjuk során egy kisvárosban léptek fel utoljára. Az előadásra öszszesereglett az egész környék, zsúfolásig megtelt a helybeli mozi nagyterme. Utolsó vidéki fellépésem, gondolta, aztán haza, a megszokott, hálás közönségemhez ... Kissé fáradtnak érezte magát; hiába, rendszertelen lefekvés és kelés, közben sok utazás autóbuszon, előre nem látott fellépések izgalma, az ember nincsen vasból... A közönségével úgy nézett szembe, ahogy már évek óta szembenéz, nyugodt egykedvűséggel és kissé maliciózusan, mintha azt mondaná: Na, hogyan viselkedtek ma? Telt ház, gondolta, rendben van... A figyelő fejek erdejéből egy sem vált ki különösebben, tenger, mely egyelőre nyugodt és mozdulatlan. Majd megmozdultok, gondolta a színész, majd megmozgat a szenvedély tüze, amelyet a színpadról felétek árasztok... A közönség némán figyelt, mint aki vár valamit, és a felvonás végén kötelességszerűen megtapsolta a színészt. Igaz, a drámai feszültség a második felvonástól kezdve fokozódik. Na, gondolta, kezdjük!... És játszani kezdett úgy, ahogy a legnagyobb alakításaiban játszott. Utolsó fellépés vidéken, futott át az agyán, amolyan hattyúdalféle kicsiben, tessék, megmutatom, mit tudok! Kimondta az első mondatot, ennél a mondatnál mindig felfokozódik a közönség figyelme, a szemek párásán felcsillannak, és a nők arcán kigyúl a pír ... A közönség sorában néhányan fojtottan kuncogtak. Egy pillanatra elhűlt a megdöbbenéstől. Mi ez?... Mi az ördög ez, ennél a mondatnál még soha senki nem nevetett... — Nem — mondta szerepében a hősnőnek —, ez embertelenség, nem teheted velem! Ne kívánd, hogy könyörögjek! ... A nézőtéren erősödött a kuncogás. Az egyik mellékszereplőnek le akart esni a parókája, állandóan igazgatnia kellett. A közönség észrevette és derült rajta. Hihetetlen, töprengett a színész, mi történik itt? Lopva végignézett magán, talán az öltözékével van valami baj, lóg valami a zsebéből, vagy a nadrágja csűszot volna le? Semmi... A szerepét úgy játssza, mint talán még soha ... de hiszen ez borzasztó, ez kibírhatatlan, ha nem szűnik meg a kuncogás, rettenetes dolog történik!... — Miért vagy ilyen, mondd, miért? Olcsó vagy, mint egy közönséges nyalánkság, az árad néhány korona csupán ... Kezét tördelve, könyörögve mondta ezt a hősnőnek, mély emberi bánat lebegett megtört alakján. Élete legnagyobb alakítása, súgta a színfalak mögött a rendező a világosítónak. A közönség hangosan felkacagott. Még hogy néhány korona egy nő ára, ez jó, pokolian jó ... hihihi... hehehe ... ez kellene nekünk, gondolták a férfiak, mialatt kacagtak, és hogy nyalánkság, remek kis nyalánkság, mondhatom... A szavak mindenkinek, minden helyzetben mást mondanak. A félrecsúszott parókás mellékszereplő közben kiment, de rakoncátlan, seszínfl álhajával megteremtette a hangulatot, hogy a közönség hajlamos legyen a nevetésre, s a közönség egyéb híján, a darabon nevet. Néha a közönség a könyeken is nevetni akar... Nyugalom, csak nyugalom, bíztatta a színész önmagát, biztosan valami félreértés lesz ... És makacs elkeseredéssel játszott tovább ... Sírnotok kell, gondolta, nem nevetnetek, nem látjátok, hogy hehe... ojjé!... A színész szívinfarktust kapott, és összeesett. Talán be akarta bizonyítani a közönségnek, hogy az életben nem minden nevetséges, amin különben sírni kellene, de nem sikerült neki, mert a közönség a függöny lehullása után tovább nevetett. Pompás, láttátok, hogy összecsuklott... csak megrogyott a térde, mint egy részegnek, és máris a földön feküdt... Ojjé!... ÓVJÁK AZ EMBERT Néhány hónapja tart már a magányom. Otthon ülök, elzárkózva a világtól, csak éjfél után merészkedtem ki az utcára, akkor is óvatosan surranok kapualjtól kapualjig, mint egy tolvaj, s ha lépteket hallok a hátam mögött, kétségbesetten elrejtőzöm. így kezdődött! A kávéházban egy ismeretlen ember lépett az asztalomKÉT HUMORESZK szenvedek, ha csak a színpadon is, de szenvedek, mit nevettek hát? Súlyos szavak hullottak gyászindulói dobpergésként a nézőtérre, a színész kínlódott, és a közönség kinevette. Nevetett minden szimbolizmuson, minden kétértelműségen, amely drámai kettősséget hordozott magában annak, aki megérti, röhögött a nagy színészen. A közönség nem értette meg a darabot, vagy nem volt türelme hozzá, hogy megértse, nem fogta fel a hős tragédiáját, és szinte várta az alkalmat, várt egy furcsának tetsző gesztust, egy természetellenes hangot, hogy nevethessen. A meg nem értett tragikum komikumba fulladt. — Ö, csak meghalnék — kiáltotta elkeseredetten a színész a hősnőnek, akivel viaskodott —, csak meghalnék, hogy magadra maradnál, és megtudnád, mi az élet, te céda! ... Céda... verte hasát a közönség a nevetéstől... hallottátok ezt, még hogy céda ... brühaha ... brühaha ... na, ezt jól megmondta neki a betyár, nagy betyár ez a szomorú mélák ember... Ez a vég, gondolta a színész, ez bizony a vég... Éles nyilalást érzett a szívében, önkéntelenül odakapott, váratlan mozdulata nem tartozott a szerepébe, ezért kissé groteszkül hatott. Láttátok ezt, dülöngélt a közönség, láttátok, hogyan kapkod a szívéhez? ..,. A kacaj szinte megrázta a termet... egy céda miatt kapkod a szívéhez, bolond maga bácsi, fütyüljön a nőre, hagyja ott... Révetegen nézett rájuk... Elvégeztetett, morogta maga elé, itt már nincs mit tennem!... Ojabb, élesebb nyilalás szűrődött a szívébe, odakapott, és kissé meggörnyedt a fájdalomtól. Dobhártyáján vadul dobolt a harsogó nevetés. Utolsó erejével felegyenesedett, és a közönség felé fordult. — Ne nevess, ne nevess ki, könyörgöm — rimánkodott könnyes szemmel, mintha a hősnőnek mondaná —, hát nem látod, hogy szenvedek, nem érted meg a fájdalmamat? Az emberek hahotáztak, és dülöngéltek jókedvükben ... Milyen furcsa fiú ez, nekik mondja a szerepét, nemhogy a nőnek mondaná, és állandóan a szívéhez kapkod, szörnyen muris... hát nem?... Hahaha... hehoz, miután előzőleg jó másfél órán keresztül erősen nézett. Azt mondja, ismer engem, olvassa az írásaimat és szeretne velem elbeszélgetni. — Jő, beszélgessünk — bólintottam. Kölcsönös bemutatkozás után kiderült, hogy Teofilnak hívják, erre megkezdtük a beszélgetést, melynek során rövidesen ehhez a mondathoz jutott el új ismerősöm: — Itt van például ez a Bakula!. .. Hozzá hasonló óriási bolondot a múlt század közepén hordott utoljára hátán az anyaföld. — Nem ismerem... de ezek szerint nem sokat vesztek vele. — Óvakodjék tőle — intett komoran Teofil —, roppant rosszindulatú alak, a végtelenségig korlátolt, és álmában horkol. Legjobban tenné, ha messze elkerülne minden Bakulát! Nyomatékül megrázta a kezemet és elbúcsúzott. Néhány nap múlva egy születésnapra hívtak meg. A társaságban feltűnt egy köpcös fiatalember, észrevehetően beszélni szeretett volna velem, de nem tudta, hogyan kezdje. — Holnap valószínűleg esni fog! — szólított meg végre nem éppen szellemesen, de a célnak megfelelően. — Igen, igén — hagytam rá —, ámbár, az is lehetséges, hogy nem fog esni! Mindenesetre holnap megtudjuk ... Kedélyesen társalogtunk. Három perc múlva a köpcös fiatalember halkra és komolyra fordította a szót. — Én magát a múltkor egy magas, sovány emberrel láttam beszélgetnf — mondta. — Sovány és zöld szemű... / — Magas és zöld szemű... ki lehet az? Persze, a Teofil... — Igen az — nézett hosszan a szemembe —, Teofil volt. Harminc kilométerre kerülje el azt az alakot, meneküljön tőle, mint a leprástól. Sőt, legjobban tenné, ha külföldre menekülne előle. Borneót vagy Jávát ajánlom, ott talán biztonságban lesz! Mélységesen megdöbbentem. — Miért... de miért menekülnék Broneóba? — Hogy miért? — Kurtán és gúnyosan nevetett. — Hát nem érti? Korunk legtökkelütöttebb kötözni való bolondja Teofil. Abszolút tehetségtelen, agya fejlettség tekintetében messze a neander-völgyi ősemberé mögött marad. Ahol ő megjelenik, még a fák is sírnak, és ha nem hallgat rám, maga is sírni fog! — És én egy asztalnál ültem azzal az emberrel — suttogtam halálsápadtan. — Köszönöm — ráztam a fiatalember kezét, — figyelmeztetésével örök időkre lekötelezett! Hogy is hívják önt, kedves barátom? — Bakula vagyok! — mondta röviden, és nem engedte el a kezem. Jéghideg hullámok futottak végig a hátamon. Kirántottam kezéből a kezemet, és fejvesztetten menekültem. Azon az estén sokáig bolyongtam a fekete éjszakában. Néhány napra rá Vandrákkal, a szerkesztővel sétáltam csevegve a Duna-parton. — Bonyolult dolog az élet — fejtegette —, az ember sosem lehet eléggé óvatos, amikor megválogatja ismerőseit! — Bizony ez így van — helyeseltem —, még ez a Teofil is ... Megtorpant és a felindulástól szaggatottan lélegzett. — Te is ismered Teofilt? — Sajnos ... jóllehet Bakula figyelmeztetett ... — Bakula? — ugrott egy nagyot. — Bauklát is ismered? Úgy nézett rám, mint egy elveszett emberre, aki jelenleg még él, bár erre már semmi reális alapja nincs. — Gyere fel a lakásomra! — parancsolta energikusan. Hang nélkül (én sápadtan, félelemmel telve, ő gondolataiba merülve) mentünk fel a hatodik emeletre. Leültetett, cigarettával kínált, maga is rágyújtott, és szemét szánakozva sétáltatta rajtam. Füstkarikákat fújt és merengett. — Hogyan menthetnélek meg — töprengett —, amíg nem késő? Néhány perc múlva kész tervvel állt elő: — Először is fegyvertartási engedélyt kérsz, és beszerzel egy jó pisztolyt. Ehhez mindenkinek joga van, aki Bakulát is Teofilt ismeri. Nekem is van. Aztán veszel egy jó vizslát, amely majd jelzi, ha közelednek. Lehetőleg elkerülöd őket, de ha sarokba szorítanak, megszólítanak, köszönnek vagy hasonló, és látod, hogy nem menekülhetsz, habozás nélkül használd fegyveredet. Hidd el, a társadalom csak hálás lesz, ha megszabadítod tőlük! Mindenbe beleegyeztem. — Legalább azt mondd meg — kértem —, miért olyan veszélyesek? Kezét kétségbeesetten az ég felé emelte. — Mert tehetségtelenek és alacsonyrendűek, mert szellemi igényesség tekintetében alig ütik a cerkófmajom színvonalát', mert konjunktúralovagok, kapzsik és karrieristák, és ha nem hallgatsz a szavamra, másodpercek alatt tönkretesznek! Fél óra múlva távoztam Vandráktól. Előbb óvatosan kikémleltem a kapun, hogy Teofil vagy Bakula nem ténfereg-e a közelben. Két hónap alatt beszereztem a pisztolyt, vizslát nem sikerült vennem, de vettem helyette egy erős zseblámpát, hogy a sötétben is észrevegyem, ha Teofil vagy Bakula közelít. Gyuri, a legjobb barátom tette fel a koronát a műre. Elmeséltem neki, milyen rosszul járhattam volna Teofillal és Bakulával, de Vandrák szerencsére, figyelmeztetett... — Vandrák?... — szörnyűlködött hihetetlenül. — Vandrák figyelmeztetett? ... — Igen. Miért? — Vandrák meri mondani valakiről, hogy korlátolt és tehetségtelen, nem átal az a korrupt csibész valakiről véleményt mondani? Hát kell nála ravaszabb ’és amellett szánalmasabb alak? Hiszen 'az az ember csupa számítás és rosszindulat! Az téged kihasznál, kiszipolyoz, kiszívja a velődet, elcsalja a pénzedet, kilúgozza a tehetségedet, és leráz magáról, mint valami felesleges kacatot. Sőt, lehet, hogy a végén beléd is rúg. Azonnal megszakítasz vele minden összeköttetést és ha esetleg közeledik feléd, rendőrért kiabálsz! Megértetted? Azóta csak éjfél után merészkedem ki az utcára, akkor is csak óvatosan surranok kapualjtól kapualjig, mint egy tolvaj. Mert jön Teofil, jön Bakula, jön Vandrák! És esetleg jön még egy ember, aki majd azt mondja, hogy óvakodjam Gyuritól, mert himpellér, és az életemre tör. És tudom, hogy én akkor annak az embernek először szamárfület mutatok, aztán kilenc golyót eresztek jóindulatú és gondterhelt fejébe abból a forgópisztolyből, amit Bakuiéra vásároltam. TÓTH ELEMÉR VERSEI Kérgek III s a lány testén erőszakot vesz az idő Galambok röpködnek a város fölött A világ száját tátva figyel a lány akit én szeretek álmában csillagokat sikolt a szoba négy sarkába A rémület szíve erősen dobog A falak némán üvöltenek Jézus a keresztfán látod Megtöretett szent testünk Kérgek IV Nincs már út amelyen vissza lehetne térni a félszemü hintalóhoz a rongylabdához és az esti mesékhez Kérgek rakódnak ránk — az élet A gyűlölet fája kivirágzik Nincs már út amelyen visszatérhetnénk ősmagunkhoz Kérgek V Szemünkben a gyémántok sírnak A lány után talán akit estelente amikor pityókásan ballagunk hazafelé a szomszéd fia szorít a kerítéshez A tűz után talán amit Prométheusz lopott bár tudta hogy útjára kínok szegődnek Minden lépés közelebb visz a halálhoz De a golyó ütötte sebből elfolyik minden értelem GÁRDONYI GÉZA: EGRI CSILLAGOK ■& FELDOLGOZTA: MÄRKUSZ LÄSZLÖ ■& RAJZOLTA: ZÖRÄD ERNŐ i1 VACSORA KOZ- y BEN AT, EGYIK lSZÉP CIGAMÁHY A RÚNÁK ÖLTÖZÖTT ÉVÁHOZ PERDÜLT A KONSTANTINÁPOLYI ORSZÁGÚT KÖZELÉBEN EGY CIGÁtiYKARAn VANRA AKA DTAK GERGELYEK. A; VAJDA SIET A JÖVEVÉNYEK ELE. > ES A KŐVETKEZŐ PILLANATBAN ADJ NEKÜNK VEZETŐT, :Aki ELK/SER ISZTAMBULBA^, SÁRKÖZI! ELK/SEREDA VITÉZ URAKAT! MEG BOSSZULÓ THE EVES BEN szép VAGY, FIÚ!
