Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-11-02 / 44. szám

Vigyázz, harapós hal!

Ha a halak írni és olvasni feidnáuak, bizonyára sok helyen állua a melegtengerek korallkertjeiben ilyen figyelmeztető tábla. De ez a figyelmeztetés nem a cápák, vagy barakk udák miatt lenne kitéve, hanem a korallszirtek között lakó kis harapós rablóhalak miatt. Ezek úgy támadják meg az ártatlan jövő-menőket, mint nálunk a neveletlen kutyák a postásokat. A kutyát persze le lehet erről szoktatni, de ezt a halat, amelyről sző ran, nem, mert akkor éhenveszne.

A hal Ceylonból származik, kardfogú-halnak hívják (Aspidontusl az alsó állkapcsán szakállszerűen lelógó két hajlott fogszerű képződmény után, amelyet még nem tudni, hogy mire használ. Eleven, bohókás állatok és rendkívül kíváncsiak. Minden érdekli őket és mindent szeretnek közelebbről megvizsgálni. Fekete és kékeszöldcsikos színűek, repedésekben, lyukakban laknak, amit szép tisztán tartanak. Nálam az akváriumban rövid műanyagcső a lakása, ahol láthatólag jól érzi magát és könynyen megfigyelhető. Hamar megszelídül és kézből eszik, de csak hústl Néha kagyló- vagy algadarabkát teszek a cső elé, amit azonnal a szájába fog és •lcipeli onnan. Vagy a fejével

ellökdösi. Rendkívül mulatságos a kíváncsisága. Szinte kificamítja a nyakát, hogy megnézze, mi úszott el a bejárata előtt. De nagyon barátságtalan. ha éhes. A lakása közeléban van egy „magas les“, egy bizonyos korallszirt, amely mögött fel s le úszkál, amíg egy másik hal a közelébe jön. Akkor villámgyorsan megtámadja. kiharap az uszonyából vagy a bőréből egy darabot és rohan vissza a rejtekébe. A megtámadott első ijedtségében rendszerint elmenekül, de ha olyan akad, amelyik a kis támadó után iramodik, az sem vészes, mert ő csak 15 cm hoszszú és elfér bármelyik korallrepedésben. Szomszédai természetesen ismerik már és kitérnek az útjából. Tehát ő csak idegen, gyanútlan „járó-kelőkre“ számíthat. Különös előszeretettel harap arra a testrészre, ahol kevés a pikkely, így a szemkörnyékre. Ha van ideje célozni, a szemet harapja ki. És csodálatosképpen abban a vízben, ahol sok Aspidontus él, sok halnak sötét csík vonul át a szemén. Egy másik fajtának pedig a farkán van olyan sötét folt, mintha szem lenne. Ezekkel szemben már nem olyan nagy legény, mert a sötét csíkban nehezen találja el a szemet, ha pedig a hamis szemet akarja megharapni, ott is felsül, mivej ott erős tüskékkel vannak az apró pikkelyek telerakva. De megjegyzi tapasztalatait és más alkalommal ezektől már távol tartja magát. Rendszerint azokat a halakat támadja meg, amelyek csapatokban vonulnak és nincs „állandó lakásuk“.

Megfejthetetlen marad azonban a két nagy „fog“ szerepe

az alsó álkapocs alatt, amelyről a hal a nevét kapta. Zsákmányszerzésnél nem használja, az bizonyos; bár fel tudná hasítani az ellenfele bőrét, de ennek az ő szempontjából semmi gyakorlati értéke nincs, mert ő csak harap, ahhoz meg van két sor sűrű és nagyon éles fogsora. (||

■Llálunk jóval idősebb embér volt. A második világháború éveiben az almásfüzitői olajfinomítóban dolgozott a karbantartó műhelyben. Jómagam is a keze alatt működtem. mint vas- és fémesztergályos. Ennek a rendkívül pontosságszerető mesternek mindig számítani lehetett a szakmai segítségére. Igazi elvtárs, példakép volt az akkori Magyarországon.

Am a napi műszak után sem tétlenkedett: halász volt a javából. Legkedveltebb halászóhelyei — ahova engem is gyakran meghívott — a Kis-Duna ág mentén voltak. Itt halászott megannyi szerszámmal, mindenféle halra. A legszívesebben a dobóhálót használta, amit ő ráczhálónak nevezett, mi pedig egyszerűen pentőhálónak becézzük. Jobban ismerte a Duna ágát, mint én a tenyerem, tudta, melyik részén milyen halak tanyáznak.

Egyszer meghívott egy ilyen dobőhálós halászatra. Műszak végeztével utunk egyenest a Kis-Duna partjához vezetett, ahol a ladikja ringott, Hevenyében bepakoltunk az úszó alkalmatosságba mindent, s úgy négy óra tájt ellöktük a parttól az öreg jószágot. Ö vezényelt, én meg eveztem, még hozzá keményen, mert így követelte meg a halászmesterem.

— Húzd meg! — dirigált — ... S. evezz lefelé! — utasításai rövidek, határozottak voltak. — Még egy kicsit! Elég! — Csattant a hangja, mint egy hadvezéré.

Ö közben a pentőháló dobásához készülődött, ami nagy gyakorlatot és ügyességet igényelt. Először is bőrkötényt kötött maga elé, hogy a vizes hálótól a ruhája át ne nedvesedjen, másodszor meg azért, hogy az eldobott súlyos háló a kabátja gombjaiba ne akadjon, ne vigye a halászt is a vízfenékre.

Az ólomgolyóktól terhes hálót felső szélén a fogaival, alsó

szélét pedig két kezével tartotta, s nagy erővel a ladiktól ellődította...

De ezzel még nem intéződött el minden, mert Szemethy bátyám tovább vezényelt:

— Jobbal evezzi Ballal fékezz! — így a csónak az alámerült háló fölé került. — Csak tartsd .. .1

Parancsnokom lassan, megfontoltan, kissé rángatva a zsinórt, húzta fel a hálót, miközben diadalmasan mosolygott:

— Látod, nem volt hiábavaló a fáradságunk, egy rakás jászt érzek a hálóban.

S valóban hét-nyolc darab, kilósnál nagyobb jászkeszeg ficánkolt a ladik fenekén, amikor kifordítottuk a hálóba került zsákmányt.

Ámultam, de nem szóltam

semmit, pedig fúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy s mint tudhatta Gyula bátyám pontosan, mi lesz a hálóban ...?

Nemsokáig elmélkedhettem, mert a háló elrendezése után újabb bevetésre indultunk.

... A háló megint nagy csattanással a vízbe zuhant, s alámerült.

— Laci, itt pontyok lesznek — drukkolt Gyula bátyám.

' Ügy is lett. Néhány perc múlva öt szép ponttyal gazdagodott zsákmányunk.

Csodáltam mesterem tudományát. Nemcsak az esztergapadnál, hanem a Duna hátán, a halak birodalmában is elsőrangú szakembernek bizonyult.

Vagy száz méterrel odább mentünk.

— No, itt milyen halak lesznek? — kíváncsiskodtam.

Határozott választ adott Szemethy:

— Itt süllők tanyáznak.

Az újabb hálóbedobást követő néhány' perc izgalommal és feszült várakozással telt. S csakugyan három jókora süllő akaszkodott a hálóban. Kibogoztuk őket. Elégedettek voltunk a zsákmánnyal.

— Elég is lesz mára! Evezzünk vissza és csomagoljunk, mert ránk esteledik, meg a vonat is faképnél hagy bennünket, ha nem iparkodunk ...

Egy szép kétkilós ponty lett a segédkezés bére. Igazán jólesett abban a hüsszegény világban.

A vonatban már ágaskodott bennem a kíváncsiság:

— Gyula bátyám! Honnét tudta, hol milyen halat fogunk?

Elmosolyodott.

— Onnan, fiatal barátom, hogy a halaknak itt én parancsolok. Jómagam helyeztem el a halfészkeket a Kis-Duna fenekén. Amint láttad, ott is tanyáznak ... Ezért van e nagy biztonság-érzetem.

— Most már értem! S milyenek ezek a halfészkek? — kíváncsiskodtam tovább.

— Nagyobb bokrokat vágok ki ősszel, amikor kicsi a vízállás. A bokrokat összekötözöm dróttal, majd a rájuk erősített kövek segítségével elsüllyesztem az úgynevezett jobb helyeken. Ezek azok a titokzatos halfészkek, amelyekben megtelepszenek a halacskák, jólérzik ott magukat, mert a folyó vizében nincs más búvóhelyük.

A továbbiakban még hozzátette: fontos, hogy az említett fészkek helyét el ne feledjük, s melléjük kell dobálni a hálót. És még egy alapvető dolog, egy helyen csak egyszer dobjuk a hálót, mert a hálóba nem kerülő hal úgy is elriad. Enynyi az egész tudomány, nem kerül semmibe, a fáradság viszont busásan megtérül.

Holczer László, Komárom

Szemethy és a pentőháló