Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-11-02 / 44. szám
\ 10. szám • A TARTALOMBÓL: 4- Őszi hangulat 4- Mit tudunk a bagolyról? 4- A kígyőmarás veszélyességéről f Milyen vadak a vadállatok? 4- A bölömbika 4- A ragadozó ön 4- Váratlan zsákmány 4- Vigyázz, harapós hal! 4- Szeinethy és a pentőháló 4- logos a lévai halászok lyisszankodása 4- Haltemelő 4- Halásznaptár V_______________________/ November elsején felszabadult a fácán és nyúl vadászata. A síkvidéki pagonyokban e nappal kezdetét vette a vadászaratás. Érthető izgalommal vártuk e napot, hiszen a becslések és az első vadászatok terítékei gazdag „terméssel“ kecsegtetnek. Nem vitás, a tavalyihoz hasonlóan, idén is kedvezett az időjárás. Szarvasra, őzre, fácánra, nyúlra, fogolyra egyaránt. Azok a vadásztársaságok, amelyek egész éven át gondot fordítottak a vadnevelésre, most begyűjthetik munkájuk gyümölcsét. Tudjuk, hogy minden munka végzése bizonyos szervezést igényel. A munkák közül pedig az aratás, a termés betakarítása a legigényesebb feladat. Ez késztet bennünket arra, hogy néhány gondolat felvetésével hozzájáruljunk a sikeres „vadászaratáshoz“. Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy számos vadásztársaság nem tartja be a saját maga által készített lövési terveket. Többször felüti fejét az ösztönösség, amely súlyos károkat vonhat maga után. Megtörténik például, hogy a várt mennyiség nem kerül puska elé azokon a területeken, amelyeken előzőleg tervezték. S bár késő délutánba hajlik az idő, a vadászgazda egy újabb terület lehajtására ad utasítást, holott nyilvánvaló, azért kisebb a teríték, mert a feltételezettnél kevesebb a vad a pagonyban. Ily esetben az előre nem tekintő vadászgazda a törzsállományt is kilöveti, s ez olyan súlyos mulasztás, amelynek helyrehozásához két-három év szükséges. Viszont, a vadban bő pagonyokban sem engedhetjük meg magunknak, hogy a tervezett két kör helyett hármat csináljunk, csupán azért, mert futja az időből, s különösen akkor ne, ha a tervezett állomány már terítéken van. A nyúlvadászatok alkalmával a következő évi szaporulat szempontjából nagyon fontos tényre hívjuk fel a figyelmet. Tudjuk, hogy amikor olyannyira összeszűkül a kör, hogy belőni már tilos, még jónéhány nyúl felugrik vackából. Köztudomású, hogy az elfekvő nyulak mind nőstények. Ekkor a kanok már vagy „fűbe haraptak“, vagy árkon-bokron elmenekültek. Számunkra tehát nagy előnyt jelent, ha nem zavarjuk fel vackából ezeket a nyulakat, mert ezzel kíméljük a nőstényeket, illetve a jövő évi szaporulat növelését segítjük elő. Az utóbbi években általánosan elterjedt szokás, hogy a körvadászatokon résztvevő vadászok már reggel indulás előtt felhajtanak néhány kupica kisüstit, deres-zuzmarás időben pedig a forralt bor jár kézrölkézre. Mi tagadás, ilyenkor jól esik egy kis szíverősítő, ám ez nagy veszélyt rejteget magába. Az ital olyannyira növeli a vadász bátorságát, illetve célzási készségét, hogy a hajtót, vadászt egyaránt nyulaknak tekinti. Nem titok, hogy évrólévre növekszik a vadászbalesetek száma és ez a legtöbb esetben az elhamarkodott lövésből származik. Igaz ugyan, hogy egyszer-másszor a legnagyobb elővigyázatosság mellett is előfordul baleset, de sokkal több lehet abban az esetben, ha nem vagyunk urai önmagunknak. A rend megtartása és a balesetek elkerülése érdekében tehát, minden vadászat alkalmával tartózkodjunk a szeszes italok fogyasztásától. Körvadászatokon számos helyen megfigyeltük, hogy « vadászok nem adnak kellő tiszteletet a terítéknek. A nyulakat, fácánokat egyszerűért felhányják a kocsira és tovább senki sem törődik velük. Bár az utóbbi időben majdcsak minden járás területén rendeznek mintavadászatokat, ahová meghívják a vadászgazdákat, mégis kevés azon vadásztársaságok száma, ahol a kör végeztével annak rendje-módja szerint szépen sorjában elhelyezik a lőtt vadakat. Ezt nemcsak a teríték iránti tisztelet, de a rend és az íratlan vadásztörvény is megköveteli. Ha már az állatok iránti tiszteletadásról van szó, engedtessék meg, hogy a felsőbb lényről, az emberről is beszéljünk. Ugyanis idén akárcsak más években, szép számmal akadnak ifjú vadászok, akik első ízben vesznek részt körvadászatokon. Természetes, hogy ezeket a vadászokat az ősi szokás szerint felavatják a többiek. Bocsánat, de nem egyszer szemtanúja voltunk annak, hogy a szerencsétlen nlmrőddal úgy kibántak társai, amíg él, megemlegeti. Sokkal ésszerűbb lenne, ha a vadászavatás a társaság bensőséges ünnepévé változna, nem pedig az emberkínzás legyen a mértékadó. Semmi szükség a puskacsöre, a puskatusra, a hideg vízzel történő nyakonöntésre, a huszonöt botütésre, stb. stb. Ha néhányat mégis rásuhintunk a nimród lenekére, az ütés legyen képletes, hiszen senkinek sem érdeke, hogy a felavatott személy az ütések okozta fájdalomtól ne tudjon asztalhoz ülni, s velünk együtt az ünnepi vacsorát elfogyasztani. Mondanivalónkkal egyetlen vadásztársaságot sem akarunk hibáztatni, kioktatni, megbántani, de még kevésbé gyanúsítani. Ára ha meggondoljuk, hogy idén már számos vadásztársaság húszéves fennállását ünnepli, úgy az elmúlt két évtized arra kötelez, hogy vadásziasan, az eddigiektől kulturáltabban végezzük munkánkat mind a pagonyban, mind a vadászvacsora színhelyén. Végül pedig a vadászok népes táborának bő vadászterítéket kívánunk! Sándor Gábor A SZABAD FÖLDMŰVES HAVI MELLÉKLETE Bő vadászaratást IV. ÉVFOLYAM 1968. OKTÓBER VADASZ és
