Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-09-14 / 37. szám
A z már szentigaz, hogy vénségé XX re az emi)er egyre többet gondol a megholtakkal. Sorra veszi őket, el-eltársalog velük, mintha csak barátkozni akarna, hogy mire eljön az ideje, hát befogadják maguk közé. De lám, a félkarú Bódoggal aztán még most sem tudom, hányadán állok. Egyre csak elém jön, s ki nem megy az eszemből, hogy miféle szerzet is lehetett. Mert nem volt egészen ember. Vagy több, vagy kevesebb — ezt talán az öregisten se tudná megítélni, nemhogy én. Ügy különbözött az tőlünk, többiektől, hogy csak néztünk és hümmögtünk rá. Más volt a járása, a szeme villanása, a mulatása is. Senki se tudta, hogyan jött — asszonyostól — még a legvénebbje sem, egyszeresük bevágott közibénk, mint a ménkű. Ellenkezni meg ki sem mert véle, mivel olyan ökle volt, melyhez foghatót azóta se látni. Nem élt az egy kapányi földdel sem. Csak járt süvegesen, hegyesen, felfelbukkant egyik-másik gazdánál — előzve a többit —, de tartósan meg nem maradt sehol. Volt, úgy-ahogy. Templomba se járt, csak a kocsmába. De oda aztán igen. Ivott az tíz helyett, főleg szombat-vasárnap, s még a poharat is körberágta, mert mondta, az a módja. Csak vártuk, hogy lebillenjen a feje, vagy köpje a fogát, de meg nem értük. Énekelt, káromkodott, szidta a büdös világot meg az asszonyát, kire épp hogy csak ránéz, azt már nő is a hasa. ígérgette, hogy csúfot tesz vele, ha megjön az ideje. Kerülte is a gyerek meg az aszszonynép, de tán még az állat is. A kytyáját, mert megugatta egyszer, úgy rúgta oldalba, hogy kimúlt. — A büdös anyád, aki kölykezett, hát ezért etetlek, hogy már rám se ismerj?! Máskor meg azzal állt elő, hogy ért ám ő a patkoláshoz is, mert ahonnan jött, ott kovács volt. Eleinte csak mentek hozzá, de aztán elmaradtak sorra, mert hogy-hogy nem, a lovuk lesántult a keze alatt. De szólni ki sem mert érte, csak szítták a fogukat s átkozták a napot, melyen ez közibénk jött s hozta magával a rosszat. Tudott ez a Bódog még bűbájoskodni is. Azt tartották, a gonosz néki az istene. Mert rájött arra mindenféle nyavalya — de kívántak is megkeserülni, amiket tett — de olyan, hogy szóban már ásták is a 'gödrét, mert úgy látszott minden alkalommal: na erre aztán rámegy. Mentek ám mások, csak ő nem! Fölkelt éjjel — így mondták, akik látták meg hallották, kiment a parthoz, leült, erősen nézett a vízre, s mormogott hozzá. Aztán megint csak élt, mintha mi sem lett volna. Járkált süvegesen, hegyesen, ivott tíz helyett, körberágta a poharat s mondta a magáét. Hogy az asszonynak már nincs sok hátra, mert csak kölönc a nyakán, hogy ígyúgy büdös világ, meg — figyeljünk csak a szavára —, tesz ő még egyszer valami olyat, amiért emlegetni fogják holta után is. Mi meg továbbra is néztük, hallgattuk és hümmögtünk rá. Mert az ökléhez foghatót még a legvénebbje se látott emlékezet óta. Aztán volt neki vagy hat gyereke. Hogy mikor szülte őket az asszony s hogyan, senkise tudta. Azt beszélték, nem járt náluk a bába, mert oda bizony nem léphetett be ember. Tán ő végezte el még annak is a dolgát. Az asszony néha végigsuhant a házak mellett, lehajtott fejjel. Hogy merre ment, ki is kérdezhette, mert az aztán még Adj’lstent se mondott, nemhogy leállt volna beszélni. De a gyerekek se voltak ám a többivel, mert azok tartottak tőlük: — Jönnék a Bódogok! — s rebbentek is. Mondták, ott lopták a tojást meg a tyúkot, ahol lehetett. Be a pendely alá és usgyi, még fényes nappal is, mert tudták az ótvarosok, senki se meri követelni az apjukon. Egyszer aztán nekilátott szétverni a házát. Igaz, olyan volt az már, mint a fészek, tépett, összevissza. Csoda, hogy addig is eléltek benne nyolcán, baj nélkül. Az újat a folyónál építette, távol mindenkitől. Persze, nem a magáéból, úgy hordta össze. De kész lett. S azt kiabálta a kocsmában, hogy az a ház nem olyan ám, mint a többi, nem fog azon se tűz, se víz, bele nem csap az istennyila se, mert az is tudja, hogy ő lakik abban, s kikerüli. El kell még az is mondanom, hogy na? Épp az övének, ki százszor kísértette az Istent, s tán ő haragította ránk most is. Mert az csak hajtogatta: Bízzatok! Itt az ideje látom, hogy cselekedjek. Kerítsetek csónakot, meg evezőt! Fel sem foghattuk, mit akar. Azt beszélték, azon az éjjelen szólalt meg először az asszony, ki addig még Adj’lstent sem mondott, csak surrant a házak mellett. — Ha ember vagy te, felej nekem: mit teszel?! — Maradj veszteg — mondta Bódog. De az belécsimpaszkodot a karjába: — Te Bódog, ha el is ölsz engem, kimondom, amit érzek: valami nagy gonoszságra készülsz! Bódog felemelte az öklét, melyhez foghatót, mondom, azóta se látni: — Kotródj! Hogy idő előtt sorra ne kerülj te is. Azzal beszállt a csónakba s megindult a folyón a túloldal felé. — Meglásd Bódog, bármit teszel is, JícUkcri len a félkarú Bódog kiűzött a házból, gyerekestől. — Kotródjatok —, mondta —, hogy kísértésbe ne jöjjek s kiirtsalak a világból egy szálig! — Nem vagy te ember — vinnyogta az asszony. — Ugyan hová mehetnénk? Ugyan hová? Rosszra rosszat teszel. Nem volt elég! Nem látod-e, az Isten torol már? Minek kell történnie, hogy eszedre térj? Csak véteni tudsz te, s mindig azokat, akik ellened nem vétettek. —' Kotródjatok — ismételte Bódog —, mert jót nem állok magamért! Többé nekem nem kelletek. Magam akarok élni. Mint hét púp a hátamon, olyanok voltatok. Indult az asszony végül a hat gyerekkel, de a falu szélén visszafordult, s nagy átkokat szórt a Bódogra meg ránk is. Mert nem vágjuk ki a gazt, burjánzant hagyjuk — ne legyen nyugtunk hát nekünk se! S hogy akkoron nem minket vitt el az árvíz, bizony nem érti!! •Nem látta őket senkise aztán — csak hallották félfüllel innen is, onnan, hogy egy bomlott eszű asszony járkál, hat gyerekkel a nyomában, bezörget mindenüvé, 5 kéri, TcívánjáH véle: az ő ura érjen rettentő véget! A Bódog meg csak élt tovább, a fél karjával, átkokkal a fején, egyedül a folyó mellett, mellyel halált hozott másokra, hogy az ö háza meg* maradjon. Szombat-vasárnap istenesen leitta magát, ahogy addig is szokta. Járt süvegesen, hegyesen, mint régen, csak épphogy nem nézett senkire többé. S félre kellett állni az útból, mert bíz’ bárkit is feldöntött volna, ha az ki nem tér. S egy napon, épp ahogy jött — idegenből s hirtelenül —, úgy tűnt el a félkarú Bódog, kiről igazán nem tudom, hová is tehetném magamban, minek is tartsam. Bizony mondom, tán a vénség miatt van, hogy mind többször jelennek meg nékem a holtak. S mostanában leginkább ennek a Bódognak a képe. De meglehet, ez a harang is hozza magával. Mert azok itt a túlsó parton, ahogy megindul a víz, kongatnak egyre, reggeltől estig. Bizony, ezen a vidéken nemcsak a harag, de a gyász is erős. Csak viszik tovább, okát se kutatva, s őrzik időtlen időkig. a folyón túl — ami mellett ez a Bódog felhúzta a házát —, a másik falu tán tízszerte nagyobb volt a miénknél, qmi csak két házsorból áll. Hát ezekkel a folyóntúliakkal mi kezdettől haragosak voltunk, s hogy miért, bizony a legvénebbje se tudta. De ugyan hol is kutatják idővel az olyan haragok okát, melyek kezdettől vannak, a fiák is öröklik s viszik őket tovább, egyre mérgedve. Hát azon a tavaszon, mikorra felépült a Bódognak a háza, úgy megindult a víz, mint soha addig. Mondogatták is, meglátjuk, mi lesz ebből! — Várjuk ki a végét — mosolyogta Bódog. — Bégettek, mint a beteg birka. Volt ez tavaly is, meg annakelőtte is. — De nem ilyen — felelték —. Csak beszélj, hívd ki az Istent méginkább, de aztán vigyázz, mert te laksz a parton, az új házadban, amin szerinted nem fog se tűz se víz. Bódog tovább hetykedett, mondta a magáét. De látszott azért, hogy ő sem igen hiszi. Mer a víz nőtt. — Na, ha lesz is valami — így a legvénebbje —, csak ránk jön inkább a baj, mert a mi földünknek még a fekvése is rossz, mélyebben van, mint a túloldaliaké. — Majd meglátjuk, mire virradunk — mondta erősen gondolkodva Bódog. — Emlékezzetek a szavamra! Nem igérgettem-e nektek, hogy egyszer olyat teszek, amit holtom után is meg emlegetnek? Lehet, hogy épp most jön el az én időm. Mert nem azért építettem a házamat a két kezemmel, hogy elvigye a víz, a büdös anyját! De nem ám! A folyó nőttön nőtt. Azon az éjjelen senkise feküdt. Ügy látszott, vége lesz mindennek. A Bódog szavának meg ki hitt volnem fog sokáig büntetlenül maradni! — kiabálta az asszony, s állt fönnakadt szemmel a parton. A Bódog meg csak evezett a dagadó vízben, áttért, s vissza is jött élve. Hogy mit csinált ott, s hogyan csinálta, azt csak ő tudta, meg a rossz, ami hajtotta a csónakját —, de az szentígaz, hogy átszakadt a gát, s a folyóntúli falut mely tízszerte nagyobb volt a mienknél — elvitte az ár. A Bódog meg élt tovább, járt süvegesen, hegyesen, ivott tíz helyett, körbe rágta a poharakat, danolt, vigadd, hogy megmaradt a holmija. Mi meg továbbra is csak hallgattűk, hümmögtünk rá, s úgy mentünk haza, hogy nem néztünk egymásra. Pár évre, hogy ez megtörtént, a Bódoggal valami baj lett.' Ki tudja, mit hogyan csinált, de szétroncsolódott néki a keze. S hiába ült ki a padra, s nézte erősen a vizet, hiába mormogott hozzá, csak nem gyógyult. Aztán eltűnt egy időre — s mikorra visszatért, hát hiányzott a jobbkarja tőből. Ügy mondták, akinek adni lehetett a szavára, hogy az asszony akkor megint kiállt, fönnakadt szemmel s kiabált: — Na, Bódog, mit mondtam én teneked? Hogy bűnhődni fogsz, mert érzem, hogy gonoszságot cselekszel! De nem hitted! Es ez most így van rendjén. Oda a kezed tövestül. Épp a kezed vitte el az Isten. Amivel szétverted a házat. Amivel újat építettél, ide, a folyópartra. Amivel eveztél. Amivel véghez vitted a gonoszságot. Bizony, ennek így kellett lennie. De még ez is kevés büntetés tenéked, annyi halálért. Hát ilyeneket kiabált az asszony sírva-nevetve, kit még azon az éjjé-Ludvik Askenázy versei: RÁDIÓ Egyetlen rádióadó sem sugározza a reményt és a virrasztó félelmet, az álomból való felriadást, a langyos éji susogást, az ajtónyikorgást, az éjjelilámpa kapcsolójának halk kattanását, s a kérdéseket sem az ablakon-túli sötétben: Mikor érkezel vissza? Hol vagy? Miért nem eszel? Mi van veled? A rádióadók ismét a szokott műsort sugározzák — fúvószenét, a Sors szimfóniát, s ismét fúvőszenét. JÁTÉK A legkedvesebb emberi játék: játék a golyókkal Sár, üveg, ezüst és aranygolyókkal... Legkedvesebb emberi játék, ha csőre töltött golyókkal játsszák. S még e sárgolyóval, amelyen élünk lakbér és háziúr nélkül. Türelmes ez a golyó és jóságos akár gyermekekhez a kivénült igavonó gebe. Cipel a hátán, s oly nagyon, oly nagyon vigyáz ránk, nehogy leessünk róla. Kapaszkodjunk hát, gyerekek! Fordította: Gál Sándor GÁRDONYI GÉZA: EGRI CSILLAGOK i? FELDOLGOZTA: MÄRKUSZ LÄSZLÖ it RAJZOLTA: ZÖRÄD ERNŐ it
