Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-08-30 / 36. szám

Kultúrházavatás volt a közelmúltban Csallöközaranyoson. Az avatási ün­nepségen jelen voltak a járási pártbizottság képviselői, Kosztankó Antal elvtárssal az élen. Részt vettek továbbá az avatási ünnepségen a JNB kép­viselői, valamint a CSEMADOK JB tagjai. A hivatalos ünnepi mognyitő után a falu egybegyűlt lakói a CSEMADOK helyi csoportjának gazdag mű­sorát tekintették meg. (Kép és szöveg: Andriskin J., Komárom) Zs. Nagy Lajos: Tériszony Többen laktak az udvarban, a föld­höz lapuié kis viskóban. Ez juttatta eszébe, hogy a hölgynek be sem mu­tatkozott. Elfelejtette megkérdezni a nevét. Kit keressen, ki után érdeklőd­jön? Nem válhat nevetségessé. A ke­resztnevét sem tudja. Éppen vissza akart ülni a kocsijába, hogy elhajt a városba, amikor reccsent a rozoga kapu és megjelent a kontyos hölgy. * * # — Te vagy? — szőlt utána, és csa­lódott arcot vágott, a férfi is észre­vette. — Én vagyok. — Mikor jöttél? — Délután. — Gyere beljebb. De hünyd be a szemed. Szégyellem a lakásomat. Csak annyi a jó benne, hogy egyedül la­kom. Két társam is idejött, ebbe az udvarba. A férfit lehangolta a látvány. Leg­szívesebben visszafordult volna. Se­hogyan sem tudta elképzelni az ele­gáns külsőhöz, a leheletfinom rúzso­­zott szájhoz ezt a rozoga, ütött-kopott fedelű viskót. És még lehangoltabb lett a kétszer-két méter nagyságú szobácskábán. Füleki tűzhely szoron­gott benne, meg egy dívány, meg egy kredenc, no meg egy kopott szekrény, amelyben a ruháit tartotta. — Ülj le— mondta a hölgy. — Köszönöm — nézett körül a fér­fi, hogy hová, mire üljön. A díványt választotta, a hölgy pedig a falhoz támaszkodott. — Hogy értél haze? — Jól. — Most meddig maradsz? — Holnapig. — Szállásod van? — Nincs. — Sajnos, itt nem maradhatsz. Két házsártos öregé a viskó. Ez a ron­­daság. Kikötötték, hogy férfiakat nem hozhatunk ide. No jó, nem hozunk. Nappal még csaik-csak. Megtűrik. De éjszaka? Kizárt dolog. Leselkednek utánam! A férfit meglepte a hangnem, de nem szőlt róla. — Szállodába megyek — nyugtatta meg a hölgyet. — Ha káosz egyáltalán szobát. — Remélem, kanok. — Megtévesztettél — gyűjtött ciga­rettára a hölgy. — Mivel? — Kuporgok a díványon, gondolko­zom, egyszeresek motorzaj üti meg a fülemet, ö lesz, ő jönl — Ki? — Nem te. Egy bécsi ember. Idő­sebb már, de nagyon kedves. A Carl­­*onhan ismerkedtem meg vele. Azóta gyakran jár ide. Ajándékokat hoz. Ruhát, harisnyát, kombinét és min­dent. Még sillinget is. Igazi úriember. Azóta élek valahogy, mióta őt isme­rem. Azóta tudom beláttatni anyám­mal is, miért élek Pozsonyban! Na­gyon rendes ember. Azt hittem ő jön, már harmadik hete várom. Nem tu­dom. mi történhetett vele. Csak nem esett baia? Nem haragszol, hogy róla beszélek? — Nem haragszom — színlelte a nyugodtságot a férfi nedig bántotta hiúságát a bécsi ember. — Sok a karambol, csak nem járta meg szegény? Azt mondta legutóbb, hogy hamarosan iön megint. Jó len­ne, ha jönne. Tudod, hogv van az. A pénzből sosem elég. Kilencszázat kapok, otthon két gyerek. Nem lehet élni belőle. Minden délután várom, mert ilyen tájt szokott jönni. Fur­csálltám is, hogy kint marad. Siettem a kapuba, hogy bellebb hívom. Azért is nem ismertelek fel. Ne haragúd!! — Nem haragszom — mondta majd­nem haragosan a férfi. Reccsent a kapu, a kontyos hölgy az ablakhoz ugrott, elhúzta a füg­gönyt és kilesett. A férfi arcából meg eliszkolt a vér. Még csak az kell, hogy a bécsi ember jöjjön. És még féltékeny is legyen. Belekössön, lár­mát csapjon, jelenetet rendezzen az udvarbeliek és a szomszédok füle hallatára. Felállt, és azzal a szándék­kal nyúlt a kalapja után, hogy gyor­san távozik, váratlanul lelép. — Ülje le, hova szaladsz? — tessé­kelte helyére a hölgy. — A volt szo­batársnőm érkezett haza. Nem Terka, akiről az autóban meséltem, hanem az a másik. A Zsuzska. A férfinak nem volt megjegyezni valója, menekülni szeretett volna, és minél előbb, mintha soha életében nem lépte volna át ezt a küszöböt. A bécsi ember nem ment ki a fejéből. Egyre azt az eshetőséget forgatta a fejében, hogy egyszeresek beállít, világraszóló botrányt csap, s még csak az hiányzik, hogy az ügyben ő is benne legyen! — Miért hallgatsz? — firtatta a hölgy. — Magam sem tudom. Mondott volna még valamit, de sem­mi okos nem jutott az eszébe. Valaki kopogott az ajtón és ez elterelte ügye­­fogyottságáról a figyelmet. A hölgy ajtót nyitott. — Te vagy, Zsuzska? Na, mi van? — Kijöhetnél egy percre. A kontyos hölgy bocsánatkérő pil­lantással távozott és sokáig 6ugdoló­­zott a lánnyal. A kalapjáért nyúlt, hogy most már véglegesen elillan, de a hölgy valóban csak egy percig volt kint, visszakényszerítette a helyére. — Úristen, mennyi a bajom — fog­ta suttogóra a hangját. — Ez is pó­ruljárt, szegény! — Boldogtalan szerelmes? em­lékezett a férfi a Terka esetére. — Az könnyen elviselhető lenne — legyintett kedvét vesztetten a hölgy. — Állapotos, és nem tudja hogy kitől. Nekem sem szólt időben, orvoshoz sem ment, úgy gondolta, titkolja, míg lehet. Barátnője azonban elko­tyogta a baját, édesanyja megneszelte a dolgot, és most útban van ide. Szűz Máriám, mi lesz itt? Előre tudom, en­gem oktat ki ő is, miért nem vigyáz­tam rá. Asszony vagyok. Lehetne eszem. Hát kell ez nekem? Megcsi­nálja a bajt és kétségbe esik. Tőlem kérdi, mit mondjon az anyjának? Tudhatom én, mit lenne jó mondani? Sajnálom szegényt, jó lányka, élelmi­szer boltban pénztáros, soha nem is­merte á szomorúságot. Míg egy szo­bában laktunk, sokszor hozzám bújt az ágyba, és azzal aludt el mellet­tem, hogy Rózsika néni, az élet szép, csodálatosan szépl Nem ellenkeztem, mert a bécsi ember engem is elége­detté tett. Nem kérdeztem miért szép, mitől szép, hiszen Terka már megsúgta, hogy katonatisztek öltöz­tetik. Szülei csupa hálálkodó -levelet írtak, hogy köszönik a háromszáz koronát. Nagyszombatban élnek. A sok dínom-dánom vége: állapotos és nem tudja, hogy kitől. Az édesanyjá­val nem mer találkozni. Szökni akar tőle. — A bujkálás Itt nem segít — je­gyezte meg a férfi szomorú arccal, mert valami szívet fájdító szánalom lengte be a történetet. — Adj tanácsot akkor: — kérte a hölgy. — Legyen őszinte és álljon az anyja elé. Vallja be, mi történt vele. Esetleg hallgassa el, hogy nem tudja kitől lesz gyereke! — És ha világra hozta és senkit sem tud beiratni apjának? — A fiatalember meggondolta ... Nem akarja feleségül venni... Erre csak azt lehet mondani, akkor ne is erőltesd lányom. Úgyse lenne jó! — Ez nem rossz ötlet — csillant fel a kontyos hölgy szeme. — Várj, átszaladok hozzá! Rögtön jövök. A férfinak újra eszébe jutott a bécsi ember. Hátha megérkezik és beállít. Nem maradhat tovább. Más­képp képzelte el a találkozást. Ké­nyelmesnek és zavartalannak. Senki nem lesz az udvarban, a környéken, senkinek nem akad meg rajta a te­kintete, észrevétlen jön és távozik. Sűrűn kell értekezletre járnia és megcsömörlött már a füstös, borgőzös bároktól, ahol kiélt és pénzes férfiak hajszolnak fiatal lányokat, örült, hogy rátalált egy hölgyre, egy elvéit asszonyra, akit kedve és ideje szerint felkereshet. És hova jutott? Micsoda pocsolyába gázolt bele? Eddig Po­zsonyból csak a fényes tereket és a romantikus Duna-parti sétányt látta. Az volt a jó! A kalapjáért nyúlt megint, de mire az ajtó kilincséhez ért volna, útját állta a kontyos hölgy. — Hova szaladsz? — Megjön. — Ki? — A bécsi ember! — Ne légy csacsi. Már nem jön. Pedig sajnálom. Soha nem érkezik üres kézzel. A Zsuzska anyja jött meg. Alig tudtam meglépni előle. — Megyek. Kérlek, ne tarts vissza! És ne haragudj, hogy zavartalak! — nyakaskodott a férfi. — Maradj még egy kicsit — ka­paszkodott a hölgy a karjába. — Majd kitalálok az öregeknek valamit. Hogy az unokaöcsém vagy. — Nem akarok találkozni azzal a... — Tudom, a bécsi emberrel. Buta vagy. Ha eddig nem jött, ezután már nem jön — kacsintott a hölgy a sze­mébe. — Jöhet. Beállíthat. Nem akarok vele találkozni — hajtotta egyre ko­­nokabbul a férfi és félretuszkolta a hölgyet az ajtóból. — Félsz? Gyáva vagy? — mérte végig gúnyos pillantásával. — Félted az állásodat? Ne féltsd. Nem csem­pész, nem kém, nem is betörő. Jó em­ber. Érted? Jó ember. Osztrák. Azt hiszed, csak nálunk vannak jó em­berek? — Nem érdekel, milyen ember. Nem akarok vele találkozni, és kész! Különben is, üres kézzel jöttem — vetette foghegyről a férfi. — Hát Jó, menj istpn hírével, — állt félre a hölgy az útjából. Kint az udvaron lármát, veszeke­dést hallott. És sírást. A Zsuzska any­ja sírt. — Bolonddá tettél. A háromszáz koronával. Elhitetted, hogy a hétszáz­ból rakod félre. Áldottuk és dicsér­tük apáddal a takarékosságodat. Is­tenem, és mivel kerested a pénzt? A férfi szégyenkezve, lángvörös arccal osont ki az udvarból. Hallotta még a sírást, a görcsös fájdalomba ránduló zokogást, és mintha már nem is a lányt, őt szidta volna az édes­anyja. — Azt hittem fiam, hogy értekez­letre mész. És hol kötöttél ki? Milyen helyen? Az autó mellől pillantott vissza. A kontyos hölgy a kapuban állt. Majd közelebb lépett a kocsihoz és a rend­számtábla fölé hajolt. — Autós vendégeimnek megnézem a számát! A férfi figyelmen kívül hagyta « megjegyzést. Beült, begyújtotta a mo­tort és elindult. A visszapillantó tü­körből figyelte a hölgyet, ahogy mel­lén összefűzött karral néz utána. Remegett kezében a kormány. Ha azt mondom, hogy egy körte jó ízű, akkor senki sem csodálkozik. Mert a körte természetéhez hozzá­tartozik az is, hogy jó ízű legyen. De mit gondolnak némelyek, ha egy vers ízéről szólok?! Nyilván azt mondják: profanizálom a költészet természetét; rosszabb esetben ' rámfogják, hogy kissé bolond vagyok. Már pedig én úgy okoskodom, hogy a versnek is van íze. Hogy milyen? Attól függ, hol termett, milyen „környezeti tényezők“ hatottak rá, s hogy egy kicsit a bio­lógia terminológiájával éljek: milyen mikro- esetleg makroklíma érlelte. Ha Zs. Nagy Lajos második verses­kötetének a Tériszonynak társadalmi­szellemi klímáját vizsgálom, akkor (szerény talajtani — értsd: társadal­mi-szellemi — ismeretei alapján) csakis arra a következtetésre jutha­tok, hogy ezek a versek nem a leg­kedvezőbb talaj- és éghajlati viszo­nyok között fogantak és érlelődtek. Inkább társadalmi életünk sívó, szi­kes talaján, azokon a tájakon, ahol a keserű fű terem, ahol az emberi kive­­tettség, magányosság, riasztó szédü­leté és bizonytalanságok kísérik a költőt. Teljes egyszerűséggel — a létbizonytalanság. S a létbizonytalan­ság költői megfogalmazása a jelen esetben keserű-fanyar ízű. Kicsit fent­­rő! kezelve, kicsit gúnyos-komolyán. A ladányis hetyke-betyárosság íze rokon — de más; vidámabb, szaba­dabb s kicsit könnyelműbb. (De nem felelőtlen az sem!) Zs. Nagy Laios kötöttebb (nem formailag, inkább tartalmában) tömény-keserű, amely­ben nagy Hnval íródik „húszadik“ és nagy Sz-el a „század“. így: „Dícsér­­tessél Húszadik Század ...“ Csakhát miért „dícsértessen“? Zs. Nagy Lajos így fogalmaz: E bádogtetőt rendelted fejem fölé s körém eme deszka­­falakat, melyek között visítnak álmaim. Nem kell hidak alatt hálnom ... És tovább: Dícsértesséll Van kenyerem, munkám, ha akarnám borom is lenne, fiamnak kórházat rendeltél, feleségemnek a magány gyönyörűségét. Kész! Ennyi az, ami hálát és dicsé­retet érdemel. Cikória ízeket érzek a számban. Ennyi az, amit dicsérhet a költő — csupa nagy betűvel. Bizony az, Ének a tisztaságról ver­sei után — öt év a távolság — óriási a változás. De ez a változás pozitív előjelű. Zs. Nagy Lajos a semleges átlagból kinőtt. Felfelé. Költészete keserű-magányosra érlelődött. Főtárgyalás című versében a Tanú így beszél a költőről: De ő, a vádlott, messze kerüli víg karneválunk minden alkalommal; kiül a Szirtre egyes-egyedül, és társalog a dögevő sasokkal. Szép ünnepünkre nincs egy éneke: fölösleges e költő élete!... S mikor a Főtárgyalás Bírája fel­szólítja a költőt: „Védd magad — a végső szó jogán!“, akkor a költő — Vádlott válasza ennyi: A tanúvallomással egyetértek, beismerem, hogy van vétkem, temérdek, s hogy magányomért bűnhődni kell. S nagyon természetes, hogy a ma­gány s a társadalmi kivetettség meg­fogalmazása után ez következik: Hát ne csodálkozzatok, ha házat építek magamnak, s körülveszem lándzsás vaskerítéssel, komondorokat ndvelek, s megtanítom harapni őket... (Ne csodálkozzatok) Mi ez? Keserűség? Dac? Mind a kettő. S így együtt, vagy egymás mellett — több is és más is. Valami, arhit a jelzők szintjén nem lehet meghatározni. Tömören: költé­szet s így emberi magatartás, és szem­lélet is. S az egészben az a legnagy­szerűbb, hogy a szlovákiai magyar költészetben teljesen új. A kötet a Versbarátok Köre tag­illetményeként jelent meg a Tátrán kiadó magyar üzemében. GÁL SÁNDOR KÖTELET NEKI! TUZ,ET ALAJA/ S NYÚLJ A . lJ MELLESEM ALA. Ki NYAKAMON ik LÓG. doboík a kiszabadított magyarokra bízták a félszímü sorsat. W, MOST AM RAJTAD A SOR! A PAP LESZAKÍTOTTA AZ' AMULETTET, MAJD ÚTJÁRA ENGEDTE JUMU.RDZSÁKOI. EGY PAP IS YOLT A FOGOLY MAGYAROK KÖ­ZÖTT: SOMOGYI GÁBOR,.MOST 0 SZÓLOTT közbe: ...ÉS A PAP MAGA MARADT A TÖRÖKKEL. JUMURDSÁK PÉNZT KÍNÁLT ÉLETÉÉRT, DÉ... A PENZED NEM KELL! azt az; amulettet kívánom tőled. lattatok, HOGY VALLATOTT ENGEM?! MÉLYÍ­TEKNEK TÖBB A JOGA ARRA, HOGV fZZEL A VADÁLLATTAL ELBÁNJON? MENJETEK CSAK TI A vitézekkel!

Next

/
Thumbnails
Contents