Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-06 / 1. szám

MIHALOV/CS JÁNOS

Az ifjúsággal együtt te is elmúltál örökre: Cifrahíd. Itt állök megmaradt emléked — a mohás kőoszlop előtt, kopaszon. Te öregebb voltál — hamarabb elmentél. Majd egyszer én is követni foglak — Cifrahíd.

Mikor még álltái — középgerendádon gyereklábbal tanultuk az egyensúlyozást. Rólad néztük az öreg Benkőt, ahogy a Duna-parton a mozsarakat sütögette, ha nagy ünnep volt, vagy a kerítőhálót kátrányozta egyegy nagyobb halászatra indulás előtt. Cifra karfád mellől lestük a cvikkeres franciatanárt, hogy megtanuljuk tőle tél idején — nem a franciát, ahogy illett volna, hanem a kadettugrást a zöld Jégen. Rólad láttam a legnagyobb harcsát, amit a Dunában, a Kutyaszorító környékén fogtak az öreg Borz Ándrásék. Akkora volt, mint a halászladik. Másnap a sok ember miatt, — mert a félváros nézte a piacon, — el is késtem az iskolából. És rajtad kaptam az első pofont is — Cifrahíd ...

Feri — régi kenyerespajtás — innen az öreg híd mohás oszlopától 1 zenek neked. Talán meghallod a szavam?...

☆

Abban az időben a nyilazás Járta a diákok között, mert ezt tiltották legjobban a tanárok. A nyílvesszőt nádból csináltuk.

— Holnap 9 óra után kimegyünk a Sziget-orrára, szedünk nádat, — a Strázsahegy oldalában meg találunk kilőtt „ManIicher“-golyókat, azt rakjuk a végére a nyílvesszőnek. Nálunk a fáskamra oldalán köröket rajzolunk, aztán ott találunk célba lőni. Jó lesz, Jani? — tette fel a nagy kérdést Feri.

De mennyire Jól... — Azzal megszorítottuk egymás kezét, mint ahogy Wínettou vagy Bőrharisnya szokta egy-egy elhatározás előtt. Másnap vasárnap volt.

☆

— Van-e pénzed? — kérdezi Feri.

— Van — de csak két krajcár.

— Add ide, — majd megadom a felét.

Aztán elfut Feri, s nemsokára viszszajön négy „Dráma“ cigarettával. Remegve tettük az igazságosan megosztott két szál cigarettát a zsebünkbe.

Odafönn a Sziget-orrán majd elszívjuk — ott nem Jár senki.

☆

Szállt a füst vígan a fűzfabokrok között és ijedezve rebbent fel az emberszagtól egy vadkacsacsapat. Megszédülve néztük szemben az öreghegyet. Elszívtuk a Drámát. A kavicsszemeken lágyan csúszkáltak a hullámok.

Kicsit szédelegve nekiláttunk a nádszedésnek. Egyszeresek hallottuk ám, hogy valahol messze, delet harangoznak. Ismertük a hangot, a Kerektemplom tornyából Jött. Elindultunk hazafelé. Hónunk alá szorítottuk a nádcsomót — aztán nekivágtunk a jó félórás útnak. Két hangon fütyültük a Hunyadi-indulót. Izzadt a homlokunk. Ijedtében le-lekoppant az öreg földre egy-egy sárgafejű vadgesztenye, — gömbölyű fényesen gurult ki a magja. Belerúgtunk. Azon tanultuk a „suttolást“. Néha melléje rúgtunk, máskor úgy tudtuk „lestoppolni“, akár a Payer Imre: a mesterünk. Ilyenkor ki-kinyekkent belőlünk egy-egy megelégedett nevetés. Olyan hirtelen, őszintén jött a hangja, mint a kutyáé, miikor a gazdájára talál. Olyan vakkantásféle volt, de gyerekhangon.

Nagy kövér szöcske csapódott elénk. Feri hirtelen lehajol, elcsípi a két hátsó hosszú lábát, szalad vele a Duna felé, ráteszi a nádcsomó végére, — aztán betartja a víz fölé, kurjant egy nagyot, s a szöcske ijedtében hatalmas szaltóval belelendül a vízbe... Csak egy zöld villanást láttam, — csak két szót hallottam: „eggyel kevesebb!“ ...

Aztán újra az úton vagyunk, csörög a kavics a lábunk alatt, — megyünk. Ritmusosan zizeg a hónunk alatt a nádcsomó. A Kis-Duna túlsó partjáról ide hozza a szél a város zaját. ÜJ nótába kezdünk — de mielőtt a végére Jutnánk, elérjük a Cifrahídat.

így Jutott Ferinek eszébe a megmaradt cigaretta.

— Jő lesz elszívni, nehogy nálunk találják otthon! — mondta.

Előkerül a mellényzsebből a „Dráma“. Foszforszínű lánggal sercen a kénes gyufa, pár pillanatnyi várás, amíg & fára ér a sárga láng — az igazi -i- aztán egy szippantás és fölszáll a nagy, gomolygó kék füstkarika és a lábunk alatt megdobban a híd. Elindulunk, nagy legényesen, égő cigarettával a szánkban. Hónunk alatt a nyílvesszőknek való nádcsomő terpeszkedik.

☆

Nem hiszem, hogy többet léptünk ötnél. A domború hídon feltűnt szemben egy nagyon világosszegélyű, szürke kalap. — Jaj, a történelemtanár! — hallom a vészjelet, amire az ijedelem tett hangfogót és fehér csík lendül nagy ívben a víz felé: a Feri cigarettája. Én lefékezem a lépést, de már feltűnik a pirosarcú, szigorú fe], alig volt annyi időm, hogy az égő Drámát a kabátom zsebébe süllyesszem. Aztán oldalba lököm Ferit a könyökömmel, hirtelen odasúgom még, hogy siessünk, talán sikerül, — aztán nekilódulunk az útnak, merészen a tanár

;j T enyér-áldás ;j

!> (REICHER JÁNOS GÜTÄI KOVÁCSNAK) j!

nem vagy te Michelangelo <[

'» csak képe lóg műhelyed falán

I» kő és vas-királyság találkozása <[

véső-szikra s faszén-tűz hajnalán S

I» patkót s járomszöget nem kovácsolsz ji

I* de szőlőfürtöt izzad a kalapács ]»

<[ vas-nedű ömlik belőle <•

vas-emlősök tátott pofájába

üllőd kalapácsod s meztelen vasdarab i[

I fénylik éjszakádba [i

sötétíti be nappalaidat szomszéd örömére

mások haragjára i [

zongorázik ütéseid vére ij

üss fiad kezére

halhatatlanságod 1,

ne csak vasba formáld <j

Keszeli Ferenc

felé. Köszönünk. Föltartja a szürke napernyőjét. AlIJt int! Megállunk ... Lábam alatt, mintha tűzhányóhegy lenne a víz helyett.

— Hol voltatok? — kérdi vésztjósló hangon.

— A Sziget orrán — mondjuk megszeppenve.

— Mit csináltatok ott?

— Nádat szedtünk.

— Aztán minek a nád?

— Édesanyánk küldött, — a kanárinak kell a kalitkájába, hogy jobban tudjon ugrálni... — mondta Feri.

— Nektek is van kanáritok? — bök felém a szürke parapléval.

— Nem, nekünk nincs kanárink, — nekünk egy tarkafejű stiglincünk van, annak viszem — hazudom. És kínosan szorítom a zsebem, de úgy látszik rossz helyen, mert füstszag csap meg, aztán egy tompa Roppanás — a cigaretta kiégette a zsebem és leesett a híd padlójára, a tanár lába elé.

— ?? ... Gazember, hát ez is a stiglincnek kell? — bök oda a napernyőjével az égő cigarettacsutka felé, a szabadon maradt kezével meg villámgyorsan képentöröl. Csak úgy szikrázott a szemem.

■Ür

Régen elmúlt a hatalmas pofontól a fülem csengése, de még most is hallom a rikácsoló hangját: — Nesze stiglinckém, nesze — itt a nád!

Zigmund Hubáőek: PÁSZTOR (kovácsolt réz)

<1 ALEXANDR TVARDOVSZKIJ:

Jegyzetfüzetemből ||

i[ Mily nyomorult sors angyala szállt le velem:

]> — anyám az utolsó napon is robotolt,

széna-terítve, erdei ártereken; <[

jött a perc — s ágya fenyők szőnyege volt. S

j» Rámforrtak erősen e születés jegyei: S

'[ — jelentésük az ifjúkor óta tanít: ([

i1 — bőrömön égtek az erdő tűhegyei, j>

míg a rétről a szomszéd asszony hazavitt. <[

És sose bántam a gúnyt, az ujjmutatást,

— „Erdőben született!“ — mit a pletyka susog,

S sem a jósolgató boszorka-vihogást:

(' — „A fenyves-aljból valót <>

nem marják a farkasok!“ S

Sajnos, a sors nem követ jóslatokat.

<[ Igazi tűk lettek azok a tűlevelek. ('

|i S acsarogva a vad S

<[ horda, — a sunyi had <[

rámtör a farkas faj, tépi életemet. ]>

De mégse hiába szült az erdei föld: ji

<! — nem fal fel a csorda — csak éhében üvölt. <!

Eltűnve az élők sorából, mint öregasszony, elfeledett,

— szabadságon a másvilágról — hálát, nyugodalmat keresek.

Sietni? — minek, hova? — Jó még a marasztaló nap melege!

Ki nem álmodozott, hogy onnét látogatóba átjön ide?

Nyaralni jött tavalyi lakos; múltba tűnt: — minden oda már.

Ama végső perc jötte se rossz;

— mögöttem az élet, a halál.

Mintha a kincstári lakást is visszaveszik — se búm, se bajom., Szórom a pénzt, minek az már, hisz van nekem itt — nyugdíjra! —■ jogom.

Váci Mihály fordítása

MUNKÁBAN

A HAZUGSÁGVIZSGÁLÓ GÉP

Sűrűsödtek a felhők, a fehér szín hamarosan ólomszínűre változott... Északról, a tenger felől pedig fekete fellegeik közeledtek. Vihar készülődött, de a levegő friss volt, mint kora reggel-Előbb aprószemű eső esett, aztán az almafák lombján és a bokrokon koppantak az első súlyos cseppek. Néhány pillanatra csend lett, mintha az eső nekihuzakodna, aztán hirtelen eleredt a zápor.

Pavel a ház ajtajában állt, amikor a kapu előtt megállt egy autó. AZ úton felbukkant a kövér Alekszandr. Olyan kényelmesen ballagott, mintha sütne a nap. Bársonykabátja rögtön átázott. Felment a lépcsőn, végigsimított rövid haján, lerázta a tenyeréről a vizet. Elmosolyodott, és köszönés nélkül így szólt:

— Magáért jöttem, fiatalember, jöjjön velem.

Ugyanazon az útvonalon mentek, mint eddig, de egy másik villánál álltak meg. Aleszandr végigvezette Pavelt a folyosón, és kinyitott előtte egy fehér ajtót. Beléptek egy szobába, amelyről nem lehetett tudni, hogy orvosi rendelő-e, vagy laboratórium. Az ablak mellé állított asztalnál egy fehérköpenyes, ötven év körüli, sovány, beteges arcszínű, szemüveges férfi ült.

— Nem tudja, miért hozták ide? — kérdezte a férfi Alekszandrtől németül, közben Pavelt figyelte.

Pavel arra gondolt, hogy minél

előbb meg kell szabadulni attól a kellemetlen érzéstől, amely mindig elfogja, valahányszor német beszédet hall. Ogy érzi, a füle elhal, mintha megfagyott volna, s ezt bizonyára más is észreveszi. Rendkívül nehéz úgy tenni, hogy nem ért egy nyelvet, amelyet kitünően beszél. Mennyivel biztonságosabb lenne, ha valóban nem tudna németül...

— Én nem mondtam neki semmit — válaszolta németül Alekszandr. Aztán Pavelhez fordulva oroszul folytatta: — Vetkőzzön le derékig, a doktor úr megvizsgálja.

Az orvos fogta a fonendoszkópot, intett Pavelnek, hogy menjen közelebb, és a hideg membránt a mellére szorítva, a szívét hallgatta.

— Beszéljen vele — mondta Alekszandrnak.

— Nincs valami baja?

— Nem mondhatnám.

— Sportol?

— A foglalkozásom megkívánja, hogy állandóan Jól legyen az erőnlétem.

— Hát igen, magának futni is kellett — Pavel szökésére célzott. — De ezt a ... hogy is hívják ... cselgáncsot ismeri?

Ez a kérdés ártatlannak látszott, pedig nem is volt olyan egyszerű.

— Cselgáncs? Az is valami?... A börtönben sokkal jobb dolgokat is lehet tanulni.

— És németül csakugyan nem tanult meg?

Pavel úgy érezte, hogy a fonendoszkóp membránja erősebben rányomődott a mellére. Széttárta karját.

— Warum? — kérdezte Alekszandr.

Pavel úgy döntött, hogy egyszer és

mindenkorra végez ezzel a kérdéssel. Németül válaszolt:

— Darum.

Alekszandr elnevette magát.

— Szóval mégis tanult?

— Az iskolában. De én nem szerettem. Mikor a nyelvóra következett, a srácok leléptek focizni. De azért az öreglány, a német tanárnő, mégis adott egy hármast, hogy ne rontsa le az iskolaátlagot.

— Más nyelveket nem tanult?

— Miért? Talán egykori diákra hasonlítok? — érdeklődött Pavel.

— Nem... Csak úgy megkérdeztem ...

— Elég — mondta az orvos oroszul.

Az orvos megfogta Pavel karját, és

a szemben levő fal mellé, az asztalhoz vezette, amelyen egy hosszú kocsis írógépre hasonlító műanyag doboz állt. Fogott egy könnyű, fonott széket, amelynek széles karfája volt.

Kattant a zár, s az orvos leemelte a műanyag fedelet. Előtűnt egy készülék különféle kapcsolókkal, a tetején hengerrel és három pár különböző színű huzallal. A henger felett egymástól egyforma távolságban három írófej látszott. A készülék melletti dobozból az orvos elővett egy vastag, bordázott gumicsövet és egy másik, vékonyabb, sima csövet, majd pedig két brosstűhöz hasonló szorítót és két gumipárnát.

— Tudja, hogy mi ez? — kérdezte Alekszandr a gépre mutatva.

— A rádió-adóvevőhöz hasonlít — felelte Pavel.

— Ez kérem, poligraf, a köznyelv hazugságvizsgáló gépnek nevezi. Ismerkedjenek meg. Maguknál a Szovjetunióban sokat írtak erről a gépről. Nem hallott róla?

— Meséltek valamit... egyszer a börtönben.

— Ez a készülék olvassa az ember gondolatait.

Pavel a kövérre kacsintott, mintha