Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1968-06-01 / 22. szám

A brigadéros Ä véletlen ültette őket egymás mellé a gőzfürdőben. Mind a iketten a köszvényüket cipelték ide. A kopaszodó, hatvan felé hajló Csorba Eleik tüstént felismerte szomszédságában az elnököt, Mádal Bélát. Mádai törte a fejét, honnét ismeri az öreget. — Nem az „Űjvilág“-ban találkoztunk? — kérdezte az elnök. — De ott — hagyta rá Csorba. — Tavaly ősszel. — Mi újság a szövetkezetben? — Folydogál az élet — vont vállat Csorba Elek. — Szükséget nem szen­vedünk, egymást rossz szóval nem illetjük, és hogy ezen felül egyik-másik embernek megvan a maga baja, már ez az élettel jár. Mádai szerette a megfogható beszédet, mindjárt megkérdezte: — Magának, Elek bátyám, szorít-e valahol? — Nem volna nékem panaszom elnök elvtárs, hacsak egy valami nem... — Ki vele, bátran! — bíztatta az elnök az öreget, aki ravaszkásan pis­­íantott rá, aztán, mint akinek fejébe tolul a vakmerőség, így szólt: — Csupán annyi, hogy nem jövök ki a brigádvezetőmmel. — Aha — bólintott az elnök. — És miért nem? — Tudja, már magában véve az is, hogy a brigadérosom asszony. — Nem olyan nagy baj az, Elek bátyám. Olyan világot élünk, amikor az asszonyok is szóhoz jutnak. — Az helyes, de az én esetemben éppen az a baj, hogy a brigádvezetőm mellett én nem jutok szóhoz. Csorba mélázó tekintettel meredt maga elé, a szeme sem rebbent. Az el­nök tovább faggatta: — Eszerint a maga brigadérosa nem jól végzi a dolgát. — Még azt sem mondhatnám — ingatta a fejét Csorba —, Jó dolgos asszony. — Tulajdonképpen mi a baj vele? — Mondhatni, visszaél a hatalmával. — Ez már baj — csóválta a fejét Mádat. — Uralkodik maga felett. — Ez a helyes kifejezés — buzdult fel Csorba. — Nem szólnék én sem­mit, ha csak a közös munkában szívóskodna. Mit tehet az ember? Ezt kívánja a rend, a szervezettség. Ügy forgolódom hát, ahogyan a brigadéros kívánja. Csak azt nem viselem, hogy ez az asszony mindenbe beleavat­kozik. — De hát nem próbál ellenszegülni? — meredt az öregre Mádai. — Még csak az hiányzik!! Próbáltam én, még a vad is védekezik, ha szorongatják. De inkább kétannyi kötelességet veszek a vállamra, minthogy ennek az asszonynak a ikárálását végighallgassam! — Nyugalom, Elek bátyám, majd én... Tudja mit? jövő hétfőn kime­gyek magukhoz, majd a dolgok tövére nézünk. Csorba felkapta a fejét. — Annáik már nagyon itt az ideje. Mert az mégsem járja, hogy az em­bert minden jogától elüssék. Miért nincs nekem jogom ahhoz, hogy vasár­nap délután megigyak egy nagy fröccsöt? Miért vágna ez a brigád becsü­letébe, ahogyan az én brigadérosom állítja? — Ez több a soknál — bólogatott megértőén Mádai. — Hogyan is vágna ez a brigád becsületébe? Emberek vagyunk, nem? — Én pont ezt hajtogatom a brigád vezetőmnek, de mihaszna. Mégcsak győzködni sem próbál, hanem rámförmed. A múlt vasárnap is ezt mondta: ha beteszem a lábam az italboltba, eltöri a derekamat. — Hallatlan! Na, majd véget vetünk ennek! — Nem hiszem — jegyezte meg kétkedőén Csorba Elek —, borzasztó természete van a brigadérosomnak. — Bízza csak rám! — mondta harciasán Mádai. — Hogy hívják ezt a hevesvérű brigadérost? — Csorba Elökné született Simon Margit... felelte készségesen, termé­szetes hanghordozással az öreg, és felkászálődván így szólt: — Jöjjön, elnök elvtárs, megárt ez a hosszadalmas üldögélés a nagy melegben. Horváth József Mihalovits Jánost Blériot autogramja Czülővárosoni legnagyobb üzlete O — valamikor régen — a „VOi rósrák“ volt. Ennek a raktárából hordták a környező falvak részére — szekérszám — a különféle árut: sáf­­ránytól — a szaloncukorig, kocsikéi nOcstOl — a datolyáig, pörköltkávé­tól — a benzinig. De a ml számunk­ra nem azért volt nevezetes ez a cinó-< berszínü pléhclmerrel büszkélkedő sarkibolt, hanem főleg azért, mert ott tnaskodott Baftal Jánost, akt azelőtt az osztálytársunk volt. JÓ gyerek volt különben Jancsi — csak a kemény koponyája sehogy se tudta megi emészteni a német tudományt. Sze* rtntünk nem ts 6 volt a hibás, hanem a tanárok, akik megbuktatták szei gényt, s így került a pult mögé. Jan­csival természetei sen fenntartottuk azután is a baráti ságot. Ha portékát vitt valahová, szí­vesen megfogtuk a kocslrúdját és méh léálltunk másik csikónak. Segítet­tünk neki. Néha még nyerítettünk is hozzá. Vígan döcögött Ilyenkor a nehéz kerék a kemény, rázós köve­ken. Jancsi hálás volt érte. Egyik délelőtt ott kocogott Jancsi a kiskocsival az Iskolánk előtt, — az­tán mikor lecsengették az órát, töh csért formált szája elé és felkiáltotta az emeleti ablakba: — Fiúk, gyertek Iskola után a Strázsahegy alá. Ma jönnek a repül löki Viszem már a benzint nekik! Siessetek!... Világszenzáció! — Hány órakor jönnek? — üvöl­tötte le az emeletről Zsiga. — Háromkor! — kiáltotta vissza Jancsi s már szuszogott ts tovább a nehéz kocsival. Feri oldalba bökött a könyökével, sunyin rámhunyorított, aztán oda­mondta szívből szakadt nagy elhatái rozottsággal: — Megyünk!... Egy órakor nálai tok leszek!... Vége volt a tanításnak. Trappoltam haza az Iskolából. Szegény édes-1 anyám mennyire csodálkozott, hogy olyan keveset eszem. Ha tudta volna, Az embert tudás életet teremtett a kemény acélba, — erőt plántált a kei rekek fogába, — lendületet lehelt a motor dugattyújába, — idegszálakat ültetett a vékony acéldrótokba és be­lekonstruálta a mindenen győzedel­meskedő akaratát a madárformájú gépbe. Álmodozásomból Feri ébresztett fel. — Itt a bátyám kerékpárja. Ülj fel, — Indulunk! Pár perc múlva már nyomtuk Is eszeveszett taposással a pedált. Hogy csillogott a napsugár a sebesen forgó btciklidrótokon. Olyan volt a kerék, mint egy fényes tányér. Nemsokára már ott hajtottunk az országúton. Fe­kete tömeg mellett húztunk el. Ment kifelé, repülőgépet nézni: a fél város. Szuszogva hallottuk a masinát. A homlokunkról nagy tzzadságcseppek hullottak a mészporos, fehér országi útra. Tarkónkat kegyetlen kitartással sütötte a májusi nap. Mindig köze­lebb futott hozzánk a Strázsahegy. Egyszeresük fékezett Feri, — megi álltunk. S már hallottuk is Bajtat Jancsi hangját: — Jaj, már úgy féltem, hogy lekési tek! Jó, hogy megjöttetek! Odatámasztottuk a poros bicikliket az útszéll tüskés akáchoz, leteleped­tünk a selymes fűre és törülgetnt kezdtük magunkról az izzadságot. Azi tán csak vártunk. • 0 0 A Nap izzóan süt. Délután három Óra lehet. Egyszeresük gyenge moraj zúg el a nézők ajkáróli — Ott meg Dorog felett a csillogó levegőben fel* tűnik egy merevszárnyú, hatalmas szitakötő. Búg és kattog a motorja és mindig Jobban erősödik a hangja, ahogy száll felénk. — Ni, már az embert ts látni! — ordítja Feri a fülembe, azt hiszi, hogy süket vagyok. A tömeg kimeresztett szemmel nézi a gépszörnyeteget, mt meg lélekszai kadva futunk a Bajtat Jancsi benzh neshordói felé. Nagy, széles kört ír le a csodagép. Fekete árnyék suhan el a gyep fe* lett. A motorbúgás elnyeli a csodáikoi zás zstvalyát. Aztán csak ugrik egyet* kettőt a szárnyasmadár a földön, por* felhőt hánynak a kerekek, a légcsa* var diadalmasan, de mindig lassabban forog és egy-két pillanat múlva meg­áll a gép. AZ ELSŐ REPÜLŐGÉP, amit életemben láttam: 1908-at írtak ak­kor! ... '| Valahogy úgy éreztem: az Eg ölel* kezik össze a Földdel... A pilóta — idegen ország, idegen gyermeke — kiszállt. Olyanféle ruhá­ja volt, mint a búvárnak. Hiszen ez ts az volt, csak a víz helyett a leve* göben járt... Majd a szemünk esett ki, annyira néztük. Páran körülvették a gépet. Nagy gumicsövet akasztotttak a motor tor* kába és szivattyúzni kezdte Bajtal Jancsi a benzint. Itatta a megszomfa* zott madarat. A pilóta a szerkezet falán igazga­tott, csavargatott valamit. Fért meg odaóvakodott a masinához, elökoto-. rászta a ceruzáját, rákanyarította a szárnyára a nevét. Közben csendesen motyogta: — Azt hitte a Zsiga, hogy az ő ne­vénél nincs egy se magasabban, mert ö a legmagasabb nyárfa hegyébe véste a Szúnyogszigeten?!... — Hát az enyém még följebb lesz! De hogy ne mondhasd: nem vagyok jóbarát — nesze, írd Ide te ts a ne­ved! — Azzal a kezembe nyomta a ceruzát. Megremegtem a boldogságtól és vert a szívem a 'dicsőségtől: — a ne­vem végigrepül a világon!... Hogy jobban fogjon, megnyálaztam a ceruzát, és belekezdtem az írásba, de mikor odaág jutok hogy: Mih ... hirtelen fejbecsap valaki, de olyan lendülettel, hogy a sapkám vagy hat métert repült, s mikor nagy ijedten hátranéztem, maga a pilóta állt előt­tem a dühtől vtllámló szemekkel: S A PILÓTA: BLÉRIOT VOLT! Mások kérik az autogramot. En ké­rés nélkül Is kaptam, de máig is büszke vagyok rá! Benyó Ildikó: FAMETSZET Méltó elismerés Magas állami kitüntetésben ré­szesült J a k o b y Gyula, kassai festőművész: ÉRDEMES MŰVÉSZ LETT! Méltán jutott ehhez az elis­meréshez! Életművében — számta­lan színdűs életképben — jelleg­zetes, maradandó emléket emelt szülővárosának, melynek életét, emberét és átalakulását immár üt­vén esztendeje festi nem csüggedő lelkesedéssel és örömmel. Festmé­nyein — javarészt vidám, opti­mista vásznain — a mindennapi élet mindennapi problémáit és eseményeit örökíti meg. Előszere­tettel foglalkozik az egyszerű em­berekkel, regisztrál, bírál, karikí­­roz — de mindenkor kerüli a ha­táskeltő témakört. Ez idegen szá­mára, mert képei melegek, az em­ber iránti ragaszkodásról tanús­kodnak, barátságról, pajtásságról szólnak. Jakoby az utóbbi időben több nagy mérető mozaikot is készített. Valamennyi — akárcsak festmé­nyei — egy meg nem alkuvó mű­vész kezeírását igazolja! (tä) DALLOS ISTVÁN: Prédikáció £ SZABAD FÖLDMŰVES Baráti hangon fordulok' hozzád költő. Suttogó szavad ne legyen sáska­felhő, mely eltakar vétket, csillagot, napot, ködbe borit múltat, mát és hol­napot. Legyen robajjal sújtó tonnás buzo­gány, dörgő viharágyú, mely szerte kerget komoran tornyosuló sötét fel­leget. Lázasan töprengve, tétován tipeg­ve, behúnyt szemmel mész el esemé­nyek mellett, mik vtllóznak csillagok­ban, felhők mögül, s csak arra jársz, merre síneken dübörgő vonat, villa­mos visz, de nem nézel körül. Kalapom levéve, remegő lábakkal, mély alázattal, kullognék nyomodba, mint vén versfaragó, botra támasz­kodva, gondolatok mezsgyéjén, vízvá­lasztónál, határkőnél, temetőnél, ke­resztfánál. Két kézzel hullathatnád néni Is számlálva, tehetséged gyöngyszemeit verseidben, de csak halkan sírod szí­ved panaszát, hogy megcsalt kedve­sed, borongó a lelked, hogy a faludat sártenger hulláma szántja, tavasszal fakadó rügyekről énekelsz, az ősszel lehulló lombokat siratod. Egy szavad sincs költő arról, ami zajlik benőtt ösvények között, örvé­nyek mélyén, lélekbe mar, szenvedő szívekbe robban, dzsungelben, kőren­getegben, sivatagban. Miért nem ktáltod világgá elég volt, éhség, bombazápor, tömeghalál, árva, sírtömeg, erőszak, vérözön, gázkam­ra?j Megelégszel Üresen kongó szavak­kal, cicomás, csillogó hasonlatokkal, pedig ha elpusztul mindenki, mt, ti, ők, mivelünk pusztultok lomha lelkű költők. Ne hajszold a témát behúnyt fá­radt szemmel, pislákoló mécses hal­vány fénye mellett, ne rajzold a ké­pet, ne faragd a rímet a mulatozó kocsmavendégek között, mint óvatos duhaj sarokba lapulva, mint törött szárnyú sas cserjében vergődve, sza­vad legyen láng a világítótorony meg­gyötört, megkínzott emberek lelké­ben. Mért egyengeted hát néma hallga­tással a pusztítás keményre vert or­szágfáját, keresd az utat az őserdő­ben, mert ott rekedsz vadállat-lako­mára, zokogó anyád és néped bána­tára. Vizet keress sivatagban, mert szom­­jan halsz, világosságot a ködös éjsza­kában, rabok közt ártatlant, nyomo­rult szenvedőt a keserűségben, kon­kolyt a búzában. Dübörög a téma, mint a vízesés ro­baj, mindent magával sodró ember­sikoly, mint gátat tört folyam, zuhogó vízözön, mely ránk ront bőszülten s téged is elsöpör. Zajlik millió téma, de nem veszed észre, mert nem vér buzog ereidben, csak savó. Hömpölyög a téma, megrázó, vá­doló, kötetre, száz kötetre, könyvtárra való, GÁL SÁNDOR VERSEI Felemelkedő virág vagy felemelkedő virág vagy bennem kitárod suhogó leveleidet szirmodat bontod árnyad itt pihen a mélyben domború ágaid állnak a szél Örvénylő sóhajaiban reggelek testéből épültél fehérré nyitott kelyhedből apró kolibrik isszák a holnapot szememből táplált sugaraid napot holdat nevelnek virág-lényed kibontja napjaimat Azért csak higgy neki azért csak higgy neki ha komor homlokán sötétlő haránt-árkok egyre mélyülő sora nő az idegenség külső változás belül a szeretet konok erői megmaradtak s hogy magát kívülről öli ne bánd a világ roncsolt váza azért megmarad benne örökre s szeret mert miért ne szeretne hisz utolsónak maradtál s ami a mindenségből benne él már te adod a gondot és a fényt s a mosolyt is mely néha még előbukik szája szögletén ezért hát higgy neki s ne azt lásd ami rideg és szomorú 19B8. június 1. hogy az izgalomtól úgy Összeszorult a torkom, hogy alig tudtam nyelni. Alig nyaltam le a kanalat, füttyszó hallatszott az ablak alól. Feri fújta a tttkos jelgt rendületlenül... Mozgolódni kezdtem, s hiába ültek ott körülöttem édesanyámék — se láttam, se hallottam többé. Gondola­taim ott jártak valahol a magas leve­­görengetegben, ahol merevszárnyú nagy gépmadarak cikáztak: Verne­regények álommadarai — titokzatos szörnyetegek, amtk elindultak apró kerekeken idegen országok zöld gyep­­tengeréről, s most Itt szállnak lebeg­­ve-berregve városok és tanyák, vizek és erdők felett, legyőzve a meghódít* hatatlannak tartott levegőt.

Next

/
Thumbnails
Contents