Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-25 / 21. szám
Az elmúlt hét nap Igen gazdag volt nagy külpolitikai eseményekben. Olyannyira, hogy e heti összefoglalónkban csak néhány legfontosabb történésre szorítkozunk. A világ szeme a napokban főleg két latin nyelvű állam eseményeire irányul. Az olaszországi szenátusi és nemzetgyűlési választások eseményeivel és eredményeinek elemzésével lapunk más 'helyén foglalkozunk. Mindezekhez talán csak annyit kellene hozzátenni, hogy az évek óta felgyülemlett problémák a dolgozó embereik elégedetlensége és a kormány imperialistabarát politikája meghozta a kormány számára nem kívánt gyümölcsét és ezért került sor a balodali erők nagy győzelmére. A baloldali szavazatok lényeges növekedésén kívül talán a legörömteljesebb az új fasiszta párt hatalmas veresége, mely szavazatainak és mandátumainak közel egyharmadát vesztette el. Franciaországban a helyzet a kormány számára szinte óráról órára válságosabb. A sztrájkmozgalom mindinkább terjed és a sztrájkolók száma kedden körülbelül 8 millióra volt tehető. A sztrájkolók több mint 300 üzemben tartják megszállva munkahelyüket. A munkabeszüntetés lényegében megbénította a főváros gazdasági életét és kedden már kiterjedt az ország minden részére. Hétfőn megszűnt a távíró-forgalom Is. A repülőgép-forgalmat a katonai légierő igyekszik biztosítani. Hasonló a helyzet Párizs utcáin is, ahol katonai teherautók, autóbuszok próbálják a városi forgalmat lebonyolítani. A szakszervezetek szilárdan tartják kezükben a sztrájk irányítását, és a vezető szerep a baloldali CGT kezében van. A közvélemény élénken figyeli a Nemzetgyűlés keddi ülésén megkezdődött bizalmi vitát. Bár a szavazás eredményét még egyelőre nem lehet megjósolni, általában az a vélemény, hogy a bizalmatlansági Indítvány, melyet a baloldali pártok nyújtottak be, nem kapja meg a kormány megbuktatásához szükséges 244 szavazatot. Ennek ellenére általában az a vélemény, hogy az államfő kénytelen lesz átalakítani a kormányt. A Francia Kommunista Párt és más baloldali pártok erőfeszítéseket fejtenek ki valamennyi demokratikus erő összefogására. Az FKP felhívással fordult a néphez, melyben arra szólítja fel az ország lakosságát, hogy mindenütt alakítsanak akciőbizottságokat a demokratikus egység kormányának megalakítása érdekében. Olyan kormányról van szó, mely kielégíti a dolgozók jogos követeléseit, alapos reformokat hajt végre, hogy kivonja az államot a kapitalista monopóliumok uralma alól. Demokratikus tervet dolgoz ki a szociális és gazdasági fejlődés előmozdítására és megszervezi az állampolgárok részvételét az ország gazdasági, politikai és kulturális életének megújhodására. A kormány még nem tett intézkedéseket a helyzet normalizálására, de a közhangulat nyomására jóváhagyta azt a törvényt, amely amnesztiában részesíti a párizsi diáknegyedben lezajlott tüntetések résztvevőit. Egyes hírek szerint de Gaulle azt tervezi, hogy népszavazást rendel el politikájáról. A helyzet ebben a pillanatban még áttekinthetetlen, de valószínű, hogy a közeli napok döntő módon befolyásolják a francia politika jövőjét. Vietnam még a francia szenzáció mellett is a figyelem központjában áll. Hanoii jelentés szerint, a felszabadító hadsereg a legutóbbi offenzíva kezdete óta tehát száz nap alatt 253 000 ellenséges katonát tett harcképtelenné, köztük 84 500 amerikait. A felszabadító hadsereg egységei több mint 30 város ellen intéztek támadást és nagy győzelmeket arattak. Da Nang közelében a szabadságharcosok majdnem teljesen megsemmisítettek egy tengerész-gyalogos századot. Eközben Párizsban folytatódnak az Egyesült Államok és a Vietnami Demokratikus Köztársaság küldöttségének tárgyalásai. Az amerikai fél továbbra sem mutat hajlandóságot Észak-Vietnam bombázásának megszüntetésére. Ugyanakkor újból megmozdult az amerikai háborús párt és azt követeli, hogy az Egyesült Államok erőszakkal fogadtassa el saját feltételeit a párizsi tárgyalásokról. A legaktívabb „héja“ Reagan kaliforniai kormányzó kijelentette, hogy Washingtonnak határidőt kell kiszabnia a tárgyalások befejezésére és közölnie kell, hogy ha a megszabott idő alatt a párizsi megbeszélések nem vezetnek eredményre, még nagyobb erővel folytatja a háborút. „Néha nem árt a fenyegetés" — mondotta a prominens „héja". Izraelben a szokásos heti minisztertanácson az izraeli kormány tagjai Eban külügyminiszterrel tárgyaltak Izrael állásfoglalásáról a Biztonsági Tanács határozatával kapcsolatban. Eban külügyminiszter ugyanis úgy nyilatkozott, hogy hozzájárulnak a tárgyalások közvetett formájához, hogy Jarring U Thant megbízottja New York-ban folytathassa a Közel- Keleti kérdés megoldására irányuló tárgyalásait. A külügyminiszter azonban hangsúlyozta, hogy ez a forma semmit sem változtat Izrael álláspontján. A Pravda tudósítója a lap legutóbbi számában megállapítja, hogy a közel-keleti válság rendezését csupán az Izraelben hatalmon lévő szélsőséges csoport állásfoglalása gátolja. FRANCIAORSZÁG FORRONG Eddig 6 millió munkás áll sztrájkban, akik 100 nagyüzemet szálltak meg. Megbénult a vasút és a városi forgalom. A diákság az iskolareformért és az egyetemek szabadságáért,a munkások a szociális biztosítás megjavításáért indultak harcba. Az utóbbi napokban a küzdelem politikai színezetet öltött. A szervezett munkások és diákok követelik az egyszemélyes hatalom megszüntetését és a valóságos demokratikus rendszer bevezetését, amely megnyitja az utat a szocializmus felé. Képünkön katonai járművek igyekeznek pótolni Párizsban a leállt utcai forgalmat. A bonni szégyentörvény Sztrájkok és viharos diáktüntetések a parlamenten kívül, titkos pártközi alkudozások, CDU—CSU — szociáldemokrata megegyezések a parlament kuliszái mögött — s mire a nyugatnémet polgár felocsúdhatna, a bonni parlament ülése már második olvasásban is elfogadta és végső döntésre készíti elő a szükségállapotról szóló törvényjavaslatokat. A szükségállapot-törvény burkolt felhatalmazás a kormánynak (vagy a hatalmon levők egy csoportjának) a nyílt diktatúra bevezetésére szükség esetén. Másképpen: hadikormányzat békében. Valódi célját az leplezi le, hogy nem tesz különbséget „az államot fenyegető“ külső és belső „veszély“ között, vagyis a szükségállapot egyaránt kinyilvánítható háború esetén és a belső társadalmi viszonyok kiéleződése miatt is. E felhatalmazás lehetőséget ad a polgári demokratikus jogok totális felfüggesztésére: a nem hadkötelesek behívására, a vizsgálati fogság meghosszabbítására bírói döntés nélkül, a munkahelyek elhagyásának megtiltására stb. Teljesen nyilvánvaló, hogy ezek az eszközök elsősorban és főként a munkásosztály ellen, a sztrájkok, a tüntetések letörésére szolgálnak. Annál is veszélyesebb helyzet állhat elő a Bundestag újabb határozata után, mert az utóbbi időben Nyugat- Németország politikai struktúrája jobboldali irányú változáson megy át. Az újfasiszta NPD előretörése nemcsak azzal fenyeget, hogy a következő parlamenti választáson ötven neonáci képviselő bevonul a Bundestagba, hanem azzal is, hogy a politikai döntésekben az agresszív NPD számarányán felül befolyáshoz is jut. Megtörténhet tehát, hogy a szükségállapot kimondását az újfasiszták inspirálhatják. Európa népei joggal nyugtalankodnak mégcsak a gondolatra is, hogy az NSZK-ban egy nyílt „törvényes“ diktatúra lehetőségeit teremtik meg. Az a Kiesinger—Brandt kormány, amely még nem is olyan régen az „új keleti politika“ jelszavával kívánt nemzetközi bizalmat ébreszteni maga iránt, most ebben a parlamenti vitában minden eddiginél nyíltabban mutatja meg, miféle belső helyzet kialakítására törekszik, jogos a kérdés: milyen nemzetközi magatartást várhat majd a világ a szükségállapottörvény államától? Ebben a veszélyekkel terhes lépésben nagy felelősséget vett magára a szociáldemokrata párt parlamenti képviselete. Annak ellenére, hogy a párt kongresszusa elutasította a szükségállapot-törvény javaslatát, a párt tömegbázisát jelentő szakszervezetek pedig jelenleg is élesen szembeállnak a törvénnyel; s annak ellenére, hogy szociáldemokrata képviselők egy csoportja a belső pártvitában ellenzékbe vonult — az SPD végeredményben mégis nevét és szavazatait adta a szükségállapot-törvényhez, noha módjában állt volna ezt megakadályozni. Vajon hogyan jegyzi fel majd a történelem a Brandt vezette német szociáldemokráciának ezt a szégyenteljes lépését?! C. Tóth B. A hét elején lezajlott olasz parlamenti választások, melyeiken 630 képivselőhází és 315 szenátusi mandátum sorsa dőlt el, újból lényegesen javították a kommunista párt pozícióját, amely 800 ezer új szavazattal további 11 mandátumot nyert és így most már 177 helyet foglal el a képviselőházban. A hozzá 'közel álló szocialista proletár egységpárt a szavazatok 4.5 százalékát szerezte meg és 23 képviselőt küld a parlamentbe. Ugyanakkor Aldo Moro miniszterelnök kereszténydemokrata pártja főleg a szélső jobboldali szervezetek, a neofasiszták és monarchisták rovására tudta csak valamelyest növelni szavazatait és ezúttal az eddigi 260 képviselői mandátum helyett 266-hoz jut. A kis republikánus párt 3 új mandátummal viszonylag komoly sikert ért el. Súlyos veszteség érte a liberálisokat, akik már csak 31 mandátummal rendelkeznek. Ojabb visszaesés következett be a szociáldemokrata befolyás alá került Egyesült Szocialista Pártban, amely négy mandátumot vesztett és most 91 képviselője lesz. Kevésbé élesen mutatkoznak az eltolódások viszont a szenátusban. A választások mérlege kétségtelenül arra vall, hogy az autentikus baloldali erők háború utáni előretörése folytatódik a középbal kormány hitele pedig mindjobban csökken, és a szélső jobboldali erők — amelyek a kereszténydemokrata pártba szívódnak fel — fokozatosan felmorzsolódnak. Most, hogy az Egyesült Szocialista Párt mandátumszáma ismét csőikként, partnere a keresztény-demokrata párt még inkább nyomást fog gyakorolni, hogy a középbal kormány erőteljesebben szolgálja a konzervatív és „mérsékelt“ burzsoázia érdekeit. Ám az a körülmény, hogy Aldo Moro pártja csak a monarchista, neofasiszta és kifejezetten reakciós liberálisok szavazatvesztesége révén volt képes némi tért hódítani, de már — nem utolsó sorban a csehszlovák szocialista demokratizáció hatása alatt — nem kovácsolhatott tőikét a szocializmust ért deformációikból — világosan mutatja, hogy a tömegeknél mind nagyobb visszhangja van a kommunista párt politikájának. A BALRATOLÖDÁS OKAI úgy politikai, mint gazdasági és szociális jellegűek. Az erőviszonyokban bekövetkezett változások megértéséhez vissza kell pillantanunk a második világháborút követő időszakra, melynek kezdetét a munkáspártok együttműködésére, egységes harcára irányuló törekvések jellemezték Olaszországban. Ám már 1947-ben, mikor a kommunista párt kénytelen volt kiválni a kormányból, a Nenni vezette szocialista párt útja sem maradt közös a szociáldemokráciáéval, amely a kereszténydemokrata jobboldal által képviselt amerikai külpolitika és lényegében jobboldali belpolitika mellett kötelezte el magát. Nenni 1956-ig szocialista pártjával a kommunisták oldalán harcolt, és osztályharcos kiállásának köszönhette, hogy a szocialista párt számszerűen a kommunista párt után következett. 1956-ban azonban Nennt pálfordulásra szánta rá magát. Mikor 1963-ban elfoglalta az akkor megalakult un. középbal kormány elnökhelyettesi posztjá', egyik interjújában kijelentette: „Azért léptünk be a kormányba, hogy közelebb hozzuk a munkásosztályt a hatalomhoz.“ Nem tagadható, hogy kezdetben a kereszténydemokratákból, a kis republikánus pártból és a Nenni vezette szocialista, valamint a szociáldemokrata pártból alakult úgynevezett középbal kormány még bizonyos dolgozó rétegek bizalmára támaszkodhatott. De ötéves mandátuma során mélyreható változás állt be. Csakhamar kiderült, 'hogy a szocialisták, akik egyébként 1966-ban a szociáldemokratákkal az Egyesült Szocialista Pártban tömörültek, úgyszólván teljesen a kereszténydemokraták uszályhordozóivá váltak, amivel elnyerték a nagytőkések bizalmát, de mindjobban talajt vesztettek a dolgozóknál. E csalódás hatása alatt Nenni pártjának balszárnya már 1964-ben, mint egy a Kommunista Párthoz közelálló szervezet a Proletár Egység Szocialista Pártjaként lépett porondra. Igaz, hogy ebben a pártban szélső baloldali elhajlások is mutatkoznak, de általában pozitív szerepet tölt be Olaszország politikai életében. AZ ÜN. KÖZÉPBAL KORMÁNY politikája mit sem hozott a dolgozó tömegeknek. Igaz, Olaszországban tavaly 8 százalékkal nőtt a termelés, ám ez a dolgozók rovására történt. A lefolyt öt esztendő alatt ugyanis változatlanok maradtak a tőke beruházások. Ugyanakkor négy százalékkal csökkent a munkáslétszám, gyorsult a futószalag menete, fokozódott a racionalizáció és az embertelen munka-Az olasz választások után tempó következtében aggasztóan emelkedett az üzemi balesetek száma. Nem nyertek megoldást az ország fő problémái: folytatódik a gazdaság szerkezeti fogyatékossága, továbbra is százezrekre rúg a munkanélküliek száma, hatalmas olasz tömegek kénytelenek külföldön kenyeret keresni, Olaszországot változatlanul uralják a mammut-vállalatok. Súlyosan nehezedik a munkabérből élő lakosságra a lakásprobléma. Az olasz dolgozók keresete jelentősen lemarad a közöspiaci országokban levő keresetekhez képest. Komoly bajok vannak a betegbiztosítás terén, sürget a főiskolai diákság számos problémája megoldásának szükségessége stb. Emellett Olaszországnak van a kapitalista világban a legdemokratikusabb alkotmánya, amely számos társadalmi probléma rendezésére és területi önkormányzatok megteremtésére nyújt teret. A társadalmi kontrasztok különösen, az olasz Dél, az úgynevezett „mezzigiorno“ jellegzetes területén SZICÍLIA tájain ütköznek ki. Míg az Északon élő mintegy 34 millió olasz számára az egy főre eső évi jövedelem 750 ezer líra körül van, addig Délen ahol körülbelül 21 millió ember él, csak fele annyi a kereset. A „mezzigiornon“ ennél az aránynál is roszszabb az ipari beruházás. Délen négyszer annyi az írni-olvasni nem tudó, mint Északon és 45 ezer csecsemő hal meg, mielőtt elérné első születésnapját, tehát csaknem kétszer annyi, mint „fent“. Minthogy az olasz állami egység megvalósulása idejében, tehát a múlt évszázadban, az északi —■ iparban érdekelt — nagytőke kiegyezett a déli hűbérurakkal, ezek elsorvasztották még azt a néhány iparágat is, amely Délen létezett. Igaz, ugyan, hogy a háború után bizonyos fejlődés indult meg a „mezzigiornon“ is, sőt viszonylag erősebb ütemben mint Északon, de a Dél iparosítása továbbra is nagyon elégtelen és e területen változatlanul a feudálisok, a nagybirtokosak érdekszövetségei az urak. A kormánysegélyeket a „racionális nagygazdaságok“ sajátították ki, a „mezzigiorno“ legnagyobb része a csőd szélén tengődik. Ezért a második világháború után több millió ember menekült a helyzeténél fogva sok tekintetben gyarmatra emlékeztető Dél-Olaszországból Északra és a külföldre. Csak a demokratikus erők harcának, mindenekelőtt a kommunista párt erőfeszítéseinek köszönhető, hogy az olasz Dél nem ikerülhetet le a kormány programjáról, és hogy a „mezzigiorno“ kérdése három különféle tervben is szerepel. Bizonyos azonban, hogy Olaszország gazdaságának strukturális megváltoztatását és ezen belül a Dél fejlesztését, iparosítását, gazdasági reformját a területi önkormányzat biztosítása nélkül elérni nem lehet, mihez azonban elengedhetetlen egy valóban demokratikus, progresszív kormányzat. Ami az olasz KÜLPOLITIKAI PROBLÉMÁK megoldását illeti, ismeretes, hogy az ország széles rétegei, dolgozók, értelmiségiek, főiskolások egyaránt, ismételten sorozatos nagy tüntetéseikkel foglaltak állást az amerikaiak vietnami agressziója ellen, amelytől a tömegek nyomására a kormány fokozatosan elhatárolta magát. Ám továbbra sem állt még be változás a NATO-val szemben vallott 'kormánypolitika terén. Márpedig a kommunisták és a szocialista proletáregység pártjának tagjai nem adják fel arra irányuló küzdelmüket, hogy Olaszország a jövő évben lejáró Északatlanti tömbben vállalt tagságát mondja fel. Figyelemre méltó, hogy az ország demokratikus körei mindjobban állnak ki a NDK elismerése mellett. Egyidejűleg elvetik a Német Szövetségi Köztársaságnak az Európában fennálló határok megváltoztatására irányuló törekvéseit. Szembehelyezkednek tehát az olasz—osztrák határ módosításával is és élesen elítélik a nyugat-német revansiszták Dél-Tirolban szervezett és irányított felforgató akcióit. Kedvező vonásként értékelhető, hogy a szélső jobboldali köröket kivéve, általában véve már nem képezi vita tárgyát, hogy Olaszországra hasznos és fontos a gazdasági és kulturális kapcsolatok fejlesztése a szocialista tábor országaival. Minthogy a most lezajlott parlamenti választások még mindig körülbelül 55 százalékos többséget biztosítottak a középbal kormányban képviselt pártoknak, Sarragat köztársasági elnök minden valószínűség szerint az eddigi miniszterelnöknek Aldo Moronak ad megbízást az előreláthatólag ismét balközép kormány megalakítására. Az erőviszonyok eltolódása folytán azonban az Egyesült Szocialista Párt főpartneréhez képest gyöngült pozícióval ülne a kormányban. A fejlődés újból a demokratikus és haladó erők egységfrontjának megteremtésére irányuló kommunista párt politikájának helyességét igazolta. Kérdés, mennyiben lesz hajlandó és képes az Egyesült Szocialista Párt okulni a tanulságból és elszenvedett vereségéből levonni a következtetéseket. Szírt
