Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-25 / 21. szám
Miért maradtam egyedül (EGY AGGLEGÉNY MONOLÖGJA) Barátaim! Gyakran kérditek diszkréten és indiszkréten, kíváncsian és unottan, sajnálkozva vagy kárörvendve, hogy hát „tulajdonképpen miért is nem nősültél meg, Elemér?“ Ha rossz a kedvem, vagy ha cinikusnak akarok látszani, röviden, velősen és egyszerűen csupán így válaszolok: csak. Pedig bizonyára ismeritek Gárdonyi Géza „Hosszúhajú veszedelem“ című remek könyvét, amelyben tizenkét agglegény egy karácsony estén elmondja a maga történetét, miért is maradt agglegény. Hát nekem is van ilyen történetem, de csak ritkán mondom el. Gárdonyi brilliáns elbeszélései közé nem illene az én történetem, nem csupán stílusom és elbeszélő készségem gyatrasága, hanem amiatt sem, hogy az én agglegényt állapotom oka tulajdonképpen nem is a „hoss?úhajú veszedelem“. Icukával a strandon ismerkedtem meg a lehető legszabályosabban. Az összes illemkódexeik utasításainak megfelelően. Történt pedig a dolog imigyen: Egy forró augusztusi délelőtt — szabadságom második hetében — a hőségtől fáradtan cammogtam ki a strandfürdő medencéjéből, amelyben úgy nyüzsögtek a fürdőzők, mint szardíriiásdobozban az apró halacskák, amikor arra lettem figyelmes, hogy Micu, az unokahúgom egy feltűnően bájos Jelenség társaságában sütteti amúgy is kreol bőrét a nappal. Az ismeretlen kislánynak, aki Micu mellett feküdt a pázsit üde zöldjén, . nemcsak tündérarca, de mennyei alakja is volt. Éreztem, hogy a szivem hevesebben dobog, arcomba szökik a vér és egy apró, titokzatos manócska parányi ezüstcsákányával mintha azt kalapálta volna az agyam legmélyén: íme, a jövendőbelid, íme, a feleséged! Némi bátorsággyűjtés után feléjük iramodtam, és mit szaporítsam a szót, tíz perc múlva már nemcsak azt tudtam, hogy a kis bájos ismeretlen lánynak Icuka a neve, hanem már úgy beszélgettünk, kacarásztunk, mintha régi-régi ismerősök lettünk volna. Egy jó félóra múlva unokahúgom, Micu, (aranyos egy teremtés) látva, hogy kitartóan düllesztgetem a szememet Icukára, tapintatosan magunkra hagyott bennünket, és én ekkor úgy éreztem, hogy az ezüstcsákányos kismanó újra kopog a fejemben s valami effélét kopog ki muzsikáló kis szerszámával: látod, Micu is megérezte, hogy itt egy életre szóló barátság, sőt szerelem kezd szövődni, addig üssed tehát a vasat, amíg meleg! Icuika percről percre jobban tetszett nekem. Sok mindent elmesélt magáról. Nekem úgy tűnt, hogy amikor kinyitja a száját, aranycsengőcske szólal meg, amikor pedig rám mosolyog, mintha a napsugarak cirógatták volna valami különös gyengédséggel. Amikor elváltunk, már ismertem Icuka csaknem égész élettörténetét és úgy el voltam olvadva a szerelemtől, mint a harmincfokos augusztusi nap által hevített aszfalt a strandfürdő sétányán. Csupán egyetlen dolgot nem akart elárulni Icuka, azt, hogy hol dolgozik. Mert, hogy állásban van, azt elmesélte, ám hogy hol, arról hallgatott. Szép két barna szeme sejtelmesen megvillant, amikor erről faggattam, majd Így szólt: — Ezt nem árulom el. Kutassa ki. Keressen meg. Itt most randevút sem beszélünk meg, hanem majd akkor, ha összetalálkozunk a munkahelyemen. Keressen meg... SZABAD FÖLDMŰVES ~ 1988. május 25. Amikor tűsarkú szandálokba bújtatott formás lábacskáin eltipegett, úgy bámultam utána, mint valami mesebeli csodalény után. Értem — villant át lázas agyamon a képtelen gondolat — ez egy tündér volt, s azért nem mondta meg a munkahelyét, mert a tündéreknek tudvalévőén nincs munkahelyük. Ök tündérek. Icuka meg, Icuka pedig... Jesszusmária! Icunak hívják! Icu, Ilona, Tündér Ilona... Mondom, ez maga volt Tündérország királynője, Tündér Ilona! A szabadságom ideje alatt nap mint nap megfordultam a strandfürdőben, de az én Tündér Icukám úgy eltűnt, mintha a Föld nyelte volna el. Micuval együtt. Mert az unokahugommal sem találkoztam többé a strandon és így nem sikerült tőle megtudnom Icuka munkahelyét. Amikor szabadságom végétért, természetesen nyomban munkába álltam, de nem szűntem meg nyomozni Icuka munkahelye után. Barátaim, ismerőseim kiterjedt táborát is belevontam a nyomozásba, amely azonban egyre csak eredménytelen maradt. Már az étvágyam is fogytán volt az elkeseredettségtől, amikor egy szép napon váratlanul meglátogatott Micu. Csak amikor a rumosmeggyet kezdte emlegetni, akkor jutott eszembe, hogy hát persze, szeptember huszonkilencedike közeledik, Micu születésnapja, amikor is minden évben egy teljes kiló rumosmeggyel szoktam megajándékozni a torkosfcodásra hajlamos Micukát. — Ide figyelj, kisangyal — szóltam hozzá hízelegve. — Na, kinek mutassalak be? — kérdezte rosszkedvűen, mert a hízelgő hangból azt sejtette, hogy megint valami ilyesmiről lesz szó. — Senkinek, kisangyal — suttogtam. Csak azt akarom neked mondani, hogy az idén három kiló rumosmeggyet kapsz születésnapodra. — így görbülj meg? — kérdezte lakkozott körmű mutatóujját begörbítve. — így — mondtam vakmerőén. Mindössze egy apró szívességre kérlek. — Ahá — kedvetleneden el Micu. — Szóval meg kell dolgoznom a többletért. Üzleti hangot vett fel. — Miről van szó? — kérdezte unottan. — Kisangyal — folytattam elkeseredett hangon. — Meg kell mondanod a munkahelye címét! — Kiét? — Tündér Ilonáét... akarom mondani Icukáét, akit a strandon mutattál be. A három kiló rumosmeggy kilátásba helyezése megtette a magáét. Három nap múlva délután három óra tájban ott voltam a tőlünk harminc kilométernyire levő kisvárosban, melynek egyik szépnevű utcájában volt egy még szebb nevű bolt és annak a boltnak volt vezetője egy személyben és egyetlen elárusítónője is az én megcsodált és imádott Tündér Ilonám. Laci barátom szolgálati kocsin vitt magával a kisvárosba. Kitett a kérdéses kis bolt előtt. —Egy óra múlva ugyanitt találkozunk — mondta búcsúzóul, aztán beletaposott a gázpedálba és elrobogott. Lüktetett a vér az ereimben, a szívem is hevesebben dobogott, amint elindultam a kis bolt bejárata felé. Mekkora nagy lett azonban elkeseredésem, amikor a lehúzott redőnyön megpillantottam egy kis fehér cédulát, rajta rövidesen csak ez állt: A postára mentem. Idegesen jártamkeltem a kis bolt előtt. De Icuka nem jelent meg, s én félóra eltelte után indultam volna a postára, de fogalmam sem volt róla, hol keressem az idegen városkában a postát. Négy óra után nehány perccel viszont megjelent az én Laci barátom elegáns Tatra 603-asa és miután még szolidárisán várakozott velem vagy jó félórát, háromnegyed öt felé elindultunk. Érthető talán, hogy lógott az orrom. Nem baj, majd legközelebb — vígasztalgattam magamat. Két héttel ezután szabadnapos voltam. Délután vonatra ültem és alig negyvenperces út után, néhány perccel azután, hogy a toronyóra két órát mutatott, ismét a kisváros kis boltja előtt álltam. Nem, ez nem lehet igaz — mondogattam magamban. A redőnyön ezúttal ugyanis egy másik cédula fityegett. Leltározás miatt zárva — ez volt a szövege, öt óráig, a vonatom indulásáig várakoztam, lestem be a boltba a kirakatüvegen keresztül, de semmi neszt, semmi mozgást nem észleltem és az csak természetes talán, hogy Icukát meg sem pillantottam. Legközelebbi próbálkozásomat a véletlenre bíztam. Hát vannak még véletlenek! Hiszem és állítom. Mert csak a véletlenek szerencsétlen Ö6szjátékával magyarázható, hogy amikor Laci barátom legközelebb ismét magával vitt a kisvárosba, a bolt lehúzott redőnyén a cédulasorozat egy újabb példánya díszelgett a következő szöveggel: Szabadságon vagyok. Kétségbe voltam esve, mert ezt már a sors szörnyű, kegyetlen játékának véltem. További hat hónapon át havonta átlag egyszer el-elugrottam a kisvárosba, hogy találkozzam szívem királynőjével, de akár hiszitek, akár nem, én a kis boltot egyetlen egyszer sem találtam nyitva. A legváltozatosabb szövegű cédulák fogadtak a lehúzott redőnyre biggyesztve: Családi Okok miatt zárva. Értekezleten vagyok. Beteg vagyok. Arukiválasztáson vagyok. És így tovább, és így tovább. Egyszer aztán, úgy látszott, csoda történt. Már vagy hét hónap telt el azóta, hogy megkezdtem kálváriámat az Icukával való találkozásért, amikor egy utolsó elkeseredett vállalkozásként megkértem Laci barátomat, vigyen el még egyszer, utoljára Tündér Ilona boltjába. Kilencvenes sebességgel száguldottunk, s amikor megérkeztünk a bolt elé, nem akartam hinni a szememnek: az ajtó tárva-nyitva volt, a redőny nem volt lehúzva és semmiféle cédulának semmi nyoma. Beviharzottam a kis boltba. A pultnál zord külsejű magas férfi állt. — Parancsol? — kérdezte valami leírhatatlan nyugalommal a hangjában. — I... ízé, kérem szépen, az Icuka... — hebegtem. — Kicsoda? — kérdezte a férfi zengő baritonján. — Az Icuka itt van? — mondtam szégyenlősen. — Ja, a feleségem? Ilona! Ilona! — trombitálta a férfi érces hangja, s valahonnan a raktárhelyiségből előbukkant az én Tündér Ilonám. Meg sem rezdült a pillája, amikor unottan megkérdezte: — Tessék? — Izé, izé ... — mondtam zavartan — lila cipőfűzőt kaphatok? — De kérem — méltatlankodott Icuka — tudhatná, hogy mi semmiféle cipőfűzőt nem tartunk. Már nem is emlékszem, hogyan estem ki a kis boltból, hogyan támolyogtam Laci karjára támaszkodva az autó felé. Amikor elhelyezkedtem a kényelmes ülésen, Laci hátrafordult a volán mögül és vigyorogva mondta: — Te, de azért a kereskedelemben egyfajta cédula alkalmazását még elfelejtették. A magadfajta szerelmes fiatalemberek számára. De majd javasolni fogom... — Mi lenne az? — kérdeztem bágyadtan. — Hát egy ilyen szövegű kis cédula: Férjnél vagyak. Hát ezért maradtam én agglegény, barátaim! SÁGI TÖTH TIBOR Reszket a dombok zöld szakálla, A harangok sírva konganak, S bambán nevet egy repcetábla A boglyos fejű vén Nap alatt. Recseg a porzók szirom-ágya, — Egy eb-csontváz kitárva nézi, — Síró madár zuhan a fára, S kék szeméből csurog a véri. A méhek, mint röpülő tetvek Lepik el a tajtékos fákat, S agg tehenek virágot esznek, Míg csámpásan harmatot járnak. Egy új isten ül a házakon: — A kevély Pénz őrült szelleme, S a Butaság nemző-fájdalom, Melynek Gőg a bárgyú gyermeke. A májusban sápadtan járok, Tenyérnyi Szép után kutatva, S kinek én szövök való-álmot, Kígyó-békát szórnak utamra. A korlátoltság önző szája Cefre-szagú szennyet okádik, S zokognom kell, ha benne járva Szép szívemre poloska mászik ... ,s.De míg élek, hiszek a jóban; — Mindenki győz önmaga felett! S leszek addig is, aki voltam, Mert lelket cserélni, — nem lehet!!! Kovács István, Sajógömör Könyv-festivál Nizzában A jövő esztendőben, május 31-e és június 10-e között rendezik meg Nizzában az első Nemzetközi Könyv- Fesztivált. Nem a frankfurti könyvvásárnak kívánnak konkurrenciát támasztani. A nizzai könyvfesztivál célja az, hogy az olvasásnak, a könyvnek a világkultúrában elfoglalt mai helyzetét tisztázza, s a tervezett viták segítségével előmozdítsa a könyvek nagyobb elterjedését. Az első vita témája ez lesz: „Az alkotó szellem és a könyv.“ Egy másodiké: „A könyv és az egyén szellemi fejlődése“. A rendezők azt szeretnék, hogy a fesztivál világméretű kultúrális seregszemlévé váljon. Nemzetközi könyvkiállítással is összekapcsolják, önálló részleget szentelnek majd a könyvművészetnek. A felkért országok közül eddig negyvenöt mutatott érdeklődést a Nizzai Fesztivál iránt. Az ünnepségek csúcspontja az ARANY SAS díjak kiosztása lesz. Négy díjat alapítanak: külön a regény, az esszé, a dokumentum-műfaj, s a fesztivál legjobb könyve számára. ■ylindig eljön a konyhára, ha szolgálata van. Ellenőrzi -a szakácsukat, a konyhafelügyelőt, s természetesen a katonákat. Hogyan esznek, az egyes századak az előírt időben jönnek-e reggelire? Tartanak is tőle a kaszárnyában. És ő ezt nagyon jól tudja. Továbbszolgáló társai már nemegyszer mondták neki, hogy nagy tekintélye van a legénység előtt. Ma is minden a legnagyobb rendben ment. A konyhafelügyelő jelentésadása is példás volt. Persze, azért figyelmeztette őt, hogy nagyon gyűrött a köpenye. A szakácsokat is megdorgálta a forró tea miatt. Elvégre a katonát valamiért mindig szidni kell. Annakidején véltük is ezt tették. Ö mégis „aláírta“ s már hat éve hivatásos altiszt. Olykor sajnálta, hogy bennmaradt, de csakhamar belátja: helyesen cselekedett. Hol keresne ennyit? Sehol! S ráadásul civilben dolgoznia is kellene. Bizony, dolgoznia — lapátolni, vagy kapálni a szövetkezet földjét. Ezt már egyszer „megkóstolta“, s bár nem sokáig folytatta, mégis örökre elment tőle az „étvágya“ ... A ruha és a lábbeli sem kicsiség, s itt az is ingyen van. Még lakásról és kosztról is gondoslkodnak. Különösen ilyenkor kap nagy adagot, ha szolgálatban van. A sarakban állt s figyelte a reggelit mohón faló legénységet. Minden a legnagyobb rendben volt. — Persze, ha nem lennék itt, biztos fegyelmezetlenkednének — állapította meg nagy megelégedéssel, i Közben megjöttek a tartalékosok Is. ötven-hatvanan voltak. Különböző korú emberek. Egyik-másik őszhajú vagy kopasz. A legtöbbje vele egyidős. Vagyis akkor lehetett tényleges katona, amikor ő. — Ki tudja, civilben milyen az életük? — szabadult fel a képzelete. — Talán nem keresnek rosszul. Talán dolgozniuk sem kell nagyon sokat... Nem látszik rajtuk, hogy megtörte volna őket a munka... Három hétre jöttek. Egy hét már le is telt a gyakorlatukból. Mégis alig várják, hogy hazamehessenek. Nem szeretik a katonaéletet, az alárendelt szerepet, a gépiességet. Hogy nem szabad gondolkodniok azon, amit végre kell hajtaniok. Ezt nem is titkolják. Igaz, mindenki felettük áll. De hát a katonaságnál mindenki felett áll valaki. riilriV IMRE: Még a legmagasabb rangú tiszt felett is ... Én már megszoktam — igyekezett megnyugtatni saját magát. — No meg nekem nincs is annyi felettesem, mint nekik, hiszen rangom van. Méghozzá nem is akármilyen! — őrmester vagyak! S ha minden Jól megy, két év múlva törzsőrmester leszek!... Azért mégsem lehet rossz a civil élet — jutott eszébe megint. Haragudott magára, hogy ismét erre gondol, de a gondolattól nem tudott szabadulni. — Talán a világot is járják ... Nekem tavaly nem engedélyezték a külföldi kirándulást... De mit töröm a fejem ilyen hülyeségeken?! Nem vitás, hogy helyesen cselekedtem, amikor aláírtam. Nem, ehhez nem fér kétség!... Nem szeretem ezeket a tartalékosokat. Még látni sem. Nem tudom miért, de útálom őket... Az ének is azt mondja, hogy „szép élet a katona élet“ ... Milyen nevetségesek ezek a tartalékosok ezekben a ruhákban! Nem is törődnek magukkal. Azt gondolják, néhány napon belül úgyis hazamennek. Alig várják ... Mit tudják ők, milyen szép a katonaélet! Szép! Csodálatos! Az ablak előtti asztalnál három tartalékos ült. Vidáman nevetgélve fogyasztották reggelijüket. — Mit nevetnek?! — szólt oda az őrmester. — Miért nem felel, ha kérdem?! ... Mit nevet? — mutatott az egyikre. — Talán viccesnek találja a katonai szolgálatot?!... Vagy engem nevet ki?!... Igen, igen, magához szóltam, katona elvtársi A tartalékos katona szótlanul végigmérte. Nem látszott idegesnek. — Milyen gúnyosan vigyorog! — gondolta az őrmester, s még jobban dühbe gurult. — Vagy nem tudja, hogyan kell az ebédlőben viselkedni? — kérdezte gúnyosan. Aztán parancsolóra változtatta hangját: — Azonnal gombolja be az inggallérját!... És szégyellje magát!... Leülhet! Mérgesen távozott az ebédlőből. Az udvaron egy újonc jött vele szemben, majd díszlépésben szalutált. — Katona elvtárs! — szólt igen komoly hangon az őrmester. — önt nem tanították meg rendesen tisztelegni?! Az újonc ijedten nézett. — Menjen vissza és újból tisztelegjen! De rendesen! Az újonc futólépésben visszament 10—15 métert. Majd három lépésre megközelítve az őrmestert — ugyanúgy mint az előbb — díszlépésben szalutált. — Ez már valamivel jobb volt — mondta az őrmester, de a fejét csóválta. Aztán elégedetten elindult. Nem a tisztelgéssel volt elégedett. Valami mással. Maga sem tudná megmondani, mivel. Olyikos-olykor megszállja ez az érzés. Ez a nagyszerű érzés. Civilben nem tudott róla, hogy van ilyen. o oC o co < Panner László: KERÉKPÁROS
