Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-09 / 10. szám
Ismerjük meg a Komáromi Bukó galambot A Komáromi Bukó jellegzetes alakja Komárom városi rangra történő emelésének 700 éves évfordulójának tiszteletére elhatároztam, hogy 40 éves tapasztalatom felhasználásával tanulmányt írok erről a galambfajtáról. A Komáromi Bukó az egész világon ismert galambfajta. Ám számos nyelven megírt külemtani és faji leírások több esetben szöges ellentétben állnak a nálunk évszázadok óta kialakult és megfigyelt tulajdonságokkal, illetve állattípusokkal. Mi, komáromiak joggal vagyunk büszkék e galambfajtára és féltve őrizzük, ápoljuk e világhírű kedves madár ránk hagyott tenyésztési tradícióját. Mindig hálával gondolunk azokra az önfeláldozó tenyésztőkre, akik városunkat ért katasztrofális pusztulások idején a végpusztulástól átmentették e galambot. Nem dicsőségből tenyésztjük ezt a fajtát, de kötelességünknek tartjuk, mert ezzel tartozunk az elmúlt századok önzetlen úttörőinek, akik tudatosan űzték a Komáromi Bukó tenyésztését, jó magam is kötelességemnek tartom, hogy történelmi adatok alapján, valamint szájhagyományok összegyűjtésével foglalkozzam e kedves galamb múltjával. ☆ A Komáromi Bukó származásával, külemének leírásával, faji jellegével egyedülálló sajátosságaival már nagyon sok tenyésztő foglalkozott. Azonban meg kell mondanom, hogy ezeknek a leírásoknak kevés a hitele, mert főképpen nem saját tapasztalataikból, hanem régi szakkönyvekből merítették mondanivalóikat. Legtöbb esetben ezek a tenyésztők kisszámú Komáromi Bukót tenyésztettek, jóllehet Komáromot csak hírből ismerték. Ebből következik, hogy például az Egri kék standardját Egerben, de semmi esetre sem Budapesten állapítják meg. Ehhez mi is görcsösen ragaszkodunk. Amennyiben Komáromban e galamb származásával, fajta leírásával tudományos alapon ez idő szerint senki sem foglalkozik, úgy elhatároztam, hogy minden beszerezhető hivatalos, 6 «iimüB félhivatalos adatokat Összegyűjtők, valamint olyan tenyésztőkkel is elbeszélgetek, akiknek 50—80 éves tapasztalatuk van a tenyésztésben. Sőt, Morocz András, aki jelenleg 80 éves, nemcsak fél évszázados tenyésztési múltra tekinthet vissza, de édesapja is ezt a galambfajtát tenyésztette. Midezeket összegezve, komáromi szemmel megkísérlem keretbe foglalni ennek a tetszetős galambfajtának a leírását. A Komáromi Bukó alakja és nagysága kb. a parlagi galamb méreteinek felel meg. A repülési stílusa azonos a keringő fajták repülési formájával. Itt azonban ki kell hangsúlyozni, hogy a keringő repülésen kívül még különböző sajátságos mutatványokat is végez. Ezeket az akrobatikus mutatványokat három különböző mozdulattal hajtja végre. A leggyakoribb a szaltóhoz hasonló 2—3 egymást követő bukfencezés, majd a félfordulatos rövid esés, amelyet pár méterenként hajt végre, s végül zuhanás szerű bukása, amikor többszáz métert hull alá. Az utóbbit legtöbbször védekezésnek használja, ha ragadozó üldözi. A repülési magassága átlag 120—150 méter. Reggel, tiszta égbolt alkalmával, 300—400 m magasra is felhúzódik. Ha ragadozót vesz észre, még magasabbra emelkedik. Repülésének időtartama különböző. Azon falkák, melyeket rendszeresen röptetnek, többórás repülésre is képesek. E pontnál szeretném kihangsúlyozni azt a téves nézetet, hogy csak az egyszerű és kevésbé értékes egyedek repülnek. Mi ebben az igazság? Az első világháború után, amikor a gazdasági helyzet katasztrofálissá vált, a legtöbb galambtartó rátért arra a káros szokásra, hogy az állatok röptetését felhasználták arra, hogy mások galambjait, melyek sajátjukéhoz társultak, megfogják, azután váltságdíjért visszaadják, vagy egyszerűen letagadják. Ez az áldatlan helyzet a tenyésztői munka rovására ment. Ugyanis (helyi tájszólás szerint) a csükészek az elfogott galambok szárnyait lenyírták és eldugták. Ez odavezetett, hogy a ketrecekbe rakott példányok a szabad életmód hiányában tönkrementek és számuk 40 —50 év alatt a minimumra apadt. Viszont az értéktelen egyedek, amelyek — ha el is vesztek — minden külső beavatkozás nélkül szaporodhattak, míg a szabadban a repülési, valamint a tájékozódási készségük fejlődhetett. Ugyanakkor, — amint fentebb mondottuk — a legszebb példányok a fogvatartás következtében elpuhultak. Tollazatuk meglazult, fényüket vesztették. Az utódok legtöbb esetben elsatnyultak, betegségre, főleg a diftériára voltak hajlamosak. Amilyen mértékben visszaestek a repülésben, úgy az ezzel járó mutatványaik is elmaradtak. A századforduló idején a Komáromi Bukónál a küllem meghatározásán kívül elengedhetetlen követelmény volt a bukás. Hiszen épp ezért kapta nevéhez a bukó szót. Tehát az a galamb, amely nem rendelkezett ezekkel az adottságokkal, értékét vesztette. Viszont a csükészeknél hátrányt jelentett a bukás, mert a mutatvánnyal megbomlott a falka zárt sora, így az állatok könnyen a másik csükész falkájába kerültek. Ezáltal fenn állt az elfogás veszélye. Ezek voltak azon tényezők, melyek lényegesen hozzájárultak a Komáromi Bukó eredeti fajtajellegének visszaeséséhez. Amennyiben Komáromban csupán 1950-ben alakult meg szervezetünk, így a Komáromi Bukó részletes ismertetésével ez idáig senki sem foglalkozott. Ám apáról fiúra szállva, a helyi ismeretek tudatában 1700-ig vissza vezethetők a tenyésztés szálai. A galamb sajátosságaival, fajtajellegével csak azok a tenyésztők voltak tisztában, akik több évtizedes tenyésztői munka nyomán megismerték a Komáromi Bukó alakját, összes tulajdonságait. Nem csoda tehát, ha más országban vagy városban kialakultak a galamb különböző formái, Például Győrben a papagály csőr vált uralkodóvá. Ez azonban később megszűnt, s a tenyésztők visszatértek a szélesen ülő búza csőr irányzatra. Számos esetben megtörtént, hogy azok a tenyésztők, akik Komáromban vásároltak galambokat, tekintet nélkül értéküktől, odahaza ők is kialakítottak maguk által meghatározott formát, azzal mit sem törődve, megfelel-e a fajtajellegnek vagy sem. Így történt pl., hogy az egyik szomszédos városban egy vállalkozó szellemű tenyésztő 100 darab bukót rendelt. Aki a galambokat eladta az egész szállítmányt a „csükészektől“ szedte össze. Az illető az állatok eladásával 3000 korona tiszta haszonra tett szert, holott a galambok közt egyetlen példány sem akadt, mely az átlagot megütötte volna. A „szerencsés“ vevő szintén mint jó minőségű árut továbbította a galambokat. Ezek a galambok később egy kiállításra kerültek, ahol mi is szerepeltünk legszebb galambjainkkal. Természetes, hogy galambjainkat látva a vevők meglepődtek s rádöbbentek, olyan árut vásároltak, amelyek semmiféle helyezést nem értek el a kiállításon. Az ilyen eseteknél szomorú, hogy azok a tenyésztők, akik ismeretek hiányában szeretettel tenyésztik a Komáromi Bukót, görcsösen ragaszkodnak a maguk által felállított fajta leíráshoz és azt iparkodnak másokra is rákényszeríteni. Így történt az 1964 decemberében megtartott Budapesti Nemzetközi Kiállításon, ahol az egyik ország tenyésztői nagy számú Komáromi Bukót mutattak be. A Komáromi Bukó Tenyésztők Országos Szövetségének elnöke megkért, nézzük át az említett ország kiállított példányait. Megállapítottuk, hogy a több mint 100 galambból egyetlen egy sem felel meg a Komáromi Bukó fajtajellegének. Természetes, hogy a tenyésztők nehezen értették meg, hogy helytelen irányban fejlesztették a galambot. Később tévedésüket elismerték. Amint fentebb említettem, mi, komáromiak kijelentjük, hogy a Komáromi Bukó Komáromból származik, ennélfogva mi vagyunk arra hivatva, hogy a galamb évszázadok óta kiala- '' kult fajtajellegét meghatározzuk. (Folytatjuk.) Schlár József, Komárom
