Szabad Földműves, 1968. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1968-02-10 / 6. szám
A „Klenoty“ nemzett vállalat lgazgatóságán, ahová némi töprengés után betértem, nem titkolt érdeklődéssel vett szemügyre a szőke titkárnő. Tekintete elárulta, hogy megközelítőleg egy kiegészítő kölcsönre vásárolt „Prim“-karóra erejéig tippel. Sivár külsőm ugyanis erre vall. — Az igazgatóval szeretnék beszélni — mondtam fojtott hangon, mivel fojtott hangon beszélek. Az ifjú hölgyben azonban ez a tény sem keltett érdeklődést. — Nincs jelen — védelmezte kurtán főnökét —, és miről volna sző? — Fontos ügyről — mondtam ismét fojtott hangon, mivel ebben a legjobb akaratom mellett sem tudok képmutató lenni. — Mikor jön meg az igazgató? Vállat vont. — A köztársaság területén kívül van — mondta aztán, szemmel láthatóan unatkozva. — Hölgyem — szűrtem ki fogaim közül — tudatában vagyok annak, hogy nem úgy nézek ki, mint az a férfi, aki valami figyelemre méltó üzletet ajánlhat fel az önök vállalatának. A látszat azonban csal. Meggyőződésem, hogy az igazgató lelkesedni fog a gondolatomért. — Az igazgató a köztársaságon kívül van — ismételte —, de ha már minden áron akarja, bevezethetem a helyetteséhez. Beleegyezésem adtam és a barátságtalan szőkeség bevezetett abba az irodába, amelyben Baldachyn Viktor, az igazgató helyettese ült. — Dúpa vagyok — mutatkoztam be. — Dúpa József. — Fojtott hangon beszél, Dúpa úr — mondta a helyettes —, nincs véletlenül náthája? — Náthám az nincs, de volna egy javaslatom — válaszoltam. — Remélem, érdekelni fogja. Az utóbbi időben pénz nélkül vagyok valahogy. — Ez nem javaslat — morgott közbe. — Pénz nélkül vagyok és ráadásul adósságot is csináltam — folytattam. — Nagyon hülye helyzetben vagyok. Ezen kívül volt az életben néhány súlyos balesetem. Egyszer belezuhantam egy szakadékba, egyszer két állomás közt kiszálltam a Balti-expressből, kétszer autóbusz haladt át rajtam és egyszer Vavák mészáros összetévesztett azzal az úrral, aki a felesége után járt. — Tisztelt Dúpa úr — mondta Baldachyn Viktor —-, mi nem jótékonysági intézmény, hanem az ékszerüzletek igazgatósága vagyunk, önnel, mint szenvedő emberrel természetesen együttérzek, de igazán nem tudom, hogyan lehetnék a segítségére ... — Máris megmagyarázom — szakítottam félbe. — Van egy tervem, mely nemcsak számomra, hanem önöknek is előnyös lesz. Nos, egyszerűen azért jöttem, hogy felajánljam magam önöknek megvételre. — ön megőrültl — szörnyedt el a helyettes. — Egyáltalán nem — mondtam engedékenyebben —, már hallottam, hogy egyes emberek eladták csontvázukat egyetemeknek, kutatóintézeteknek és így tovább. A polgár még életében megkapta magáért a pénzt, s halála után a csontvázat pedig a kutatóintézet. Én most ugyanezt ajánlom fel önöknek. — Mi nem csontvázakkal — válaszolta —, hanem arannyal, ezüsttel, platinával meg hasonlókkal kereskedünk. Csontok közül bennünket csak az elefántcsont érdekel, de ezt nyilván nem ajánlhat. — Ajánlhatok önnek gazdagságot, amelyről még csak nem is álmodott — mondtam. — Tudja, tisztelt helyettes uram, hogy miből tevődik össze az én koponya-csontom? Tizennégy platina-lemezből. Oldalbordáim részben aranyak, részben ezüstök. Csípőcsontom platinából készült és sípcsontjaimban tizenötcentiméteres ezüst szögek vannak. Combcsontom elefántcsontból van, mely iránt kegyeskedett érdeklődni. Jobb lapockám arany, a bal pedig ezüst. A mellkasom — óh, az csupa ezüst. Arccsontom és állkapcsom merő arany. Kulcscsontom ugyancsak. Ahogy itt ön előtt állok, a szó szoros értelmében vett élő, lépkedő kincs vagyok. Ha tudomást szerezne erről egy rabló, biz’isten amen volna ... — Ez .. ez ... — dadogott a helyettes — ez bizony nagyon különleges helyzet... ez mintha valahogy ... — Vegyenek meg — bíztattam —, mélyen az ár alatt adom el magam. Előnyös üzlet lesz ez a számukra. Vállat vont. — Erről én nem dönthetek, Dúpa úr — mondta. — De nézzen be kedden, amikor itt lesz az igazgató. Ezzel elváltunk egymástól. Kedden ismét a szőke titkárnő fogadott. — Az igazgató és helyettese, Baldachyn úr — mondta a szöszt — hirtelen Törökországba utaztak és senki sem tudja, mikor érkeznek vissza. Csalódottan távozni készültem, amikor a szőke hozzám hajolt és a fülembe súgta: — Dúpa úr, megegyeztem két kolléganőmmel, hogy — amennyiben nem volna ellene kifogása — mi maszek alapon szétszednénk önt. Ford.: Kezes József (Roháő, 1967.) MOLNÁR ZOLTÁN: CÍIPÍZI Csak az előszobában volt olyan hosszú álló tükör, mely megmutatta a teljes alakot. — Csipszi, nem veszed, észre, hogy akadályozod a forgalmat? — Mert ha én egyszer öltözöm, ' rögtön az egész család nyüzsögni kezd! — Már így is gyönyörű vagy — mondta Apu — el lehet vinni kiállítani! — Ne bántsátok már — sóhajtott Anyu — hadd legyen kész és menjen. — Még úgyse megy. — Öcsi az ajtó közelében állt, hogy S nyissa kt, ha csengetnek. — Meg kell várni a... partnerét. Partner, partner, milyen nyelven van ez? — Menj már arrébb, kis hülye — sziszegte Csipszi, de közben higgadtan tovább igazgatta a frizuráját. — Istenem, legalább egyetlen egyszer járt volna már itt az a fiú — panaszolta századszor Anyu — csak úgy beállít érte és kész. — Nem nászúira vtszt. TáncolniI — Nyugtatta az anyját Öcst. Ez volt az első segítségnyújtási mozdulata. Kapott Csipszitöl egy röpke hálás simogatást a fejére. — Csak vidd a praclid, most hülyéztél. — Nézzétek a szemét, még mindig a szemét suvickolja! — hördült fel Apu. — Hát hogy egy anya ezt türtl Az ész megáll! — Mért én tűröm mindig Jézusom?! Te nem tűröd? — Én? Ezt a szemet?! Én elkenném a szemealját, fogadom! Nem mindig te csimpaszkodtál a kezembe? Egy lánygyereket megütni, mi?! Tessék, most gyönyörködj benne! Ki van dekorálva, mint egy varázsló! — Csipszi a lejtőn! — mondta Öcst. — A dzsungel réme, avagy Vámpír a harmadik emelet négyben. — Kapsz egy olyat, Öcsi! — indult meg Apu. — Tudom, én mindig kéznél vagyok! — Jó reflexszel ugrott el, de nekiesett a ajtónak. Abban a pillanatban csengettek. Riadt, kis csengetés volt; talán a döbbenés miatt. — Istenem — sóhajtottak egyszerre, de egészen más hangsúllyal anya és leánya. Öcsi vigyorgott, kísértetiesen csikorgatta a kulcsot a zárban. — Kezüket csókolom — állt az ajtóban a fiú illedelmesen. — Jóestét kívánok! — tette aztán hozzá ijedten, amikor meglátta Apu* — Kimegy a meleg — figyelmeztette Öcsi. — Jaj, bocsánat! A fejét egy kicsit meg kellett hajtanta. Nehézsúlyú bokszolónak látszott, de minden vadság nélkül. Haj, nyakkendő, semmi huligánkodás. Öcsi bekalandozta az arcokat, hogy vajon kire hogy hat a srác. Jöjjön beljebb, fiam — hívta Apu olyan szelíden, hogy az egész családnak elakadt a szava a meglepetéstől. — Na, menj csak be, menj! — szólt rá Csipszi — mindjárt kész leszek. Mivel még, mivel lesz kész? Ölték a tekintetek. Bevonultak Apu, Anyu és a partner. — Megsajnálta, úgy látszik, mert olyan idétlen! — morfon -zott Öcsi. — Mondtam már, hogy ló vagy? — kérdezte Csipszi. — Bemenjek utánuk? — Menj a víz alá! — Mit tudsz még csinálni magaddal? Alit zsebredugott kézzel. Végre Csipszi kezdte elrakni a szerszámait. — Jó vagy te így is. Akár megmosakodhatsz. Csipszi nem ment. Lehúzta a lábáról az Idomítani felvett körömcípőt és szatyorba rakta. Végre felhúzta a csizmát. Aztán bement, hogy kész van. Öcsi a nyomában. Pálinkaszag. Apu most töltött másodszor a fiúnak. — Na még egy kortyocskát, ebben a hidegben! Érte nyúlt. Csipszi odalépett és kivette a kezéből. Letette az asztalra. Ez volt az a mozdulat, amit Anyu egész életében nem mert megtenni. A világrend csak úgy billegett a fejük felett. — Na, gyerünk! — mondta Csipszi. Senki sem mert neki ellentmondani, I Hoszú erdőalji út 'g Ma is gyakran eszembe jut Négy felszabadult, nyűtt cseléd, < a hosszú erdőalji út: hordtuk a herceg erdejét, — rossz csizmád rúgta a havat. egy-egy hát rőzse, száraz ág . A rőzse púpozta hátadat. táplálta hitünk parazsát, u Elől apád ment és anyád, bontott tüzet szívünk felett, tántorogva az éjen át, bevilágítva az eget. jegesen fénylett fent a hold, A szilaj szél gúnyánkba bújt, s az erős szél hozzád sodort. s dalolt az erdőalji út, Emlékszem, gyermek-válladat azt dalolta hatalmasan, fehéren verdeste hajad, hogy vpgre^ végre béke van. a hosszú út mély hóba fúlt Valahol felszállt egy rigó, s hullott a hó, s szakadt a hó, hullt, egyre hullt... szakadt a hó ... Elől apád ment és anyád, Mentünk s megyünk a tájon át, mint görnyedő útszéli fák, elől apád megy és anyád, s lábuk nyomában te meg én, s lábuk nyomában te meg én, kilencszáz-negyvenöt telén. a szerelem — és a remény. Mentünk s megyünk a hold alatt, Hátunkon egy-egy barna ág, egyre gázolva a havat, — ég, föld, csillag, ország, világ, előttünk a két jó öreg, s fut, fut velünk, fut, egyre fut, arcukon égő pír remeg: a hosszú erdőalji út... 30. ALIK SZTUPIN ÉLETE /b. Azon nem csodálkozott volna, ha az ismeretlen előszedi és összerakja a vadászpuskát. De az nyugodtan leült a patak partjára, és egy kis lapos üveget vett elő a hátizsákból. Szedih gúnyosan elmosolyodott. Ha már vizet akar vinni magával, hát vigyen többet. Az egész nem több két jókora kortynál. A vadász megtöltötte vízzel az üveget, gondosan rácsavarta a tetejét, és visszatette a hátizsákba. Majd elővett egy szappantartót, a csizmája orrával feltúrta a földet, megtöltötte a szappantartót, és betette a hátizsákba. Megmosta kezét a patakban, vállára dobta a hátizsákot, és elindult vissza az állomásra A víz még csak érthető, gondolta Szedih, amint gyorsan és zajtalanul követte az ismeretlent, de minek neki a föld. Kukacot keresett? De nem keresett. Megtömte a szappantartót és kész ... Szedih kiment az állomásra, hogy lássa, mi lesz tovább. A langaléta idegen egyenesen a büfébe ment, vett egy üveg fehér bort, és leült az ablaknál. Látszott rajta, hogy innen már nem megy sehová. Szedih nézte, nézte az ablakon keresztül, és egyre jobban érezte, hogy ez a fickó nem tetszik neki. Normális emberek nem viselkednek így. Eközben a peronon feltűnt Dorodnih hadnagy, a rendőrség körzeti megbízottja. A hadnagy, akárcsak Szedih, szenvedélyes vadász volt. Gazda módra körülnézett, meglátta Szedihet kezében a szatyor cigarettával. — Andrej, látom, itt voltál a vonat érkezésekor. Nem vetted észre, hogy idegen nem szállt-e le a vonatról? Nem véletlenül érdeklődött a hadnagy. Hogy megértsük az érdeklődés okát, tegyünk egy kis kitérőt. Július 3-án itt járt az állambiztonsági szervek egyik munkatársa, és megkérte a hadnagyot, hogy nagyon figyelje az ismeretleneket, és ha valakinek a viselkedését gyanúsnak találná — mondjuk az illető minden ok nélkül turkálja a földet — azonnal értesítse Novotrubinszkot. Dorodnih hadnagy persze semmit sem tudott Markov ezredesről, akinek az utasítására jött ide az állambiztonsági szervek munkatársa, sem Pavelről, akinek a biztonságát védte ezzel Markov, csak azt tudta, hogy nagyon komoly dologról van szó. Attól a naptól fogva egyetlen érkező sem kerülte el a figyelmét. Igaz, hogy kevés utas volt. Ma egy kicsit elkésett, mert éppen parancsnokával beszélt telefonon. De ez nem jelent semmit, mert az állomáson mindig vannak helybeliek, és az idegenen megakad valakinek a szeme. — Ide figyelj .. — Szedih közelebb ment a hadnagyhoz, óvatos pillantást vetett a büfére, és így szólt: — Menjünk be a forgalmi irodába. Mondani akarok valamit... Nem sokkal később Dorodnih kilépett a forgalmi Irodából, benézett a pénztárba, majd egyenesen a büfébe ment. Megállt az ajtóban, üdvözölte a büfést, a hat-hét ismerős vendéget, majd egyenesen az ismeretlen asztalához lépett. — Jő napot kívánok — köszönt udvariasan. — Jő napot. — Vendégségben? Sokáig marad? — Miért kérdi? — Csak úgy. Azt hittem, csak átutazóban. — Eltalálta Átutazóban vagyok. — Szabad az igazolványát? — folytatta Dorodnih sokkal komolyabban. A sértődött vadász elővette a személyi igazolványát. — Igen. igen, minden rendben — mondta Dorodnih. és visszaadta az igazolványt. — Hol dolgozik? Előkerült egy igazolás arról, hogy az illető az egyik könyvkiadó állományon kívüli fordítója. — És ebben a tokban? Csak nem puska van? — De igen. — Még tilos vadászni. — Nem lőttem — védekezett az idegen. — Nem lőtt? — csodálkozott Dorodnih. — Megnézhetem? Az idegen ügyetlenül szedte elő a fegyvert. Dorodnih kézbe vette, megnézte és visszaadta a vadásznak. — Köszönöm. Csakugyan nem lőtt. Minden rendben Dorodnih még mielőtt elkezdte volna az ellenőrzést, úgy döntött, nem UTOLSÓ
