Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-07-15 / 28. szám
Ahogyan az extenzív baromfitartás az intenzív felé halad, egyre nagyobb mértékben tapasztalható a tollcsipkedés és a kannibalizmus. Kiváltó okai közé tartozik az unalom, az erős fény, a hőmérséklet gyakori változása, a megvilágítás hirtelen változása, a kevés etető, itató, tojófészek és ennek következtében a versengésből eredő stressz, elverés és nem utolsósorban a zsúfoltság, — vagyis általában a megfelelő környezet hiánya. Gyakran látszatra minden a legnagyobb mértékben biztosított, és mégis föllép a kannibalizmus. Ennek egy általunk ed-Kurtított tojóhibrid dig fel sem ismert tényező az előidézője: a modern hibridek ideges természete. Egy m2 alapterületre 5 tojót helyezünk el, az alapterületből a berendezési tárgyak is helyet foglalnak, nem sok szabad mozgási területük marad tehát a csoportosan tartott állatoknak. A csoportos, társas életből eredő versengés minden újonnan telepített állományban bekövetkezik. Még nem sokat tudunk az állatpszichológiának erről az új ágáról, de igen lényeges ismerni az eddig megfigyelteket. A felületes szemlélő az állatok között semmiféle kapcsolatot nem észlel, jóllehet a csoporton belüli társas kapcsolatok különböző formái sokkal gyakoriabbak, mint gondolnánk. Ha a csoportos életből fakadó kapcsolatokat az állatok elhelyezésénél, gondozásánál nem veszszük figyelembe, súlyos hibákat követhetünk el. A század elején Schjelderup-Ebbe, norvég kutató mutatott először a baromfiudvar sajátos „rangviszonyaira“. A csípkedési rend az állatok között az erőviszonyok következtében kialakult rangviszony. Ez a rend már az egyhetes csirkénél kezd mutatkozni és körülbelül 8 hetes korban alakul ki. Ennek következtében az egyik tyúknak alárendelt másik, a harmadikkal szemben fölényes helyzetű lehet. Valamennyi állat megverekszik egymással és megtanulja: melyiket képes elverni és melyik elől jobb félreállni. Az állomány hosszabb idő után szervezetté lesz, kialakul a csipkedési rend és minden állat megtanulja, hol az ő helye, és Ilyenformán a harc megfelelő elhelyezés esetében egyre kisebb lesz. Intenzív baromfitartás és csórkurtítás A csipkedési rend kialakulása közben elkerülhetetlen, hogy egy-két tollat ne húzzanak ki az állatok egymásból, s a tolltüszőnél megjelenő vér már elegendő a kannibalizmus kiváltásához. Az újonnan kinövő tollak igen vérdúsak, ezért sötét, kékesvörös színűek. Ezt szórakozásból előszeretettel csipkedik az állatok, s azonnal vérzik. Sok esetben a kétszikű tojást kárhoztatják, de a vizsgálatok bebizonyították, hogy ezek az állatok a kannibalizmus áldozatai. Intenzív tartás esetében — mélyalmon is, de méginkább ketrecben — majdnem elkerülhetetlen a kannibalizmus. A baromfitenyésztők szükségesnek látták ezért a védekezést abból az alapelvből kiindulva, hogy „megelőzni jobb, mint gyógyítani“. A csőrégetést a kannibalizmus megelőzésére először T. E. Wolfe alkalmazta, San Diegoban, Kaliforniában. Egyszerű módszerrel, gázlánggal leégette a tojók felső csőrkáváját. Állományában a tollcsipkedés megszűnt és legnagyobb meglepetésre az állatok nem pusztultak el, sőt, minden különösebb károsodás nélkül vészelték át ezt a kezelést. Warren K. Hooper gázlángon megtüzesített éles acélkést használt a felső csőrkáva eltávolítására. Hooper állománya egyöntetű, nyugodt vérmérsékletű, ép tollazatú volt, s ez a versenyben nagy előnyt jelentett számára. Később különféle szerkezeteket 2. Válogatás nélkül lassan kénytelenek az állatok megenni a takarmányt, az önosztolyás kizárt. Kevesebb takarmányt pocsékolnak el. Dercés tápot etethetünk az állatokkal. A nem kurtított csőrű állat gyorsabban, rövidebb idő alatt veszi fel a szükséges takarmánymennyiséget. így több idő marad a veszekedésre, viaskodásra, amiből tollcsipkedés származik. Ha nincs lekurtítva a csőr, a dercés tápból az állat a nagyobb szemeket (főleg a kukoricát] csipegeti fel, s amikor ilyen a takarmány felületén mér nincsen, ha tudja, elkezdi kaparni, ha ez nem sikerül, a csőrével vág bele, hogy újabb nagy szemeket találjon, Ez sok takarmány kiszórásával jár, és így az állat az értékesebb takarmány-komponenseket nem eszi meg, hanem kivágja az alomba. Ennek megakadályozása érdekében granulált takarmányt szoktak etetni. A granu-Naposkorban készített a munka meggyorsítására, egyszerűsítésére, ezek általában jól beváltak a gyakorlatban. A San Diegoban 1943-ban forgalomba hozott „Debeaker“ elnevezésű készülékkel pedig már jelentős sikereket értek el. A csőrkurtításnak több előnye van. 1. Az állatok kevésbé tudják egymást támadni. A jó kurtítás eredményeképpen a csőr érzékennyé és kevésbé élessé válik. Egy két fájdalmas és hiábavaló kísérlet után habozni fog a tyúk, hogy csőrével még egyszer megcsipkedje-e társát. Ha a csipkedés következtében nem jelenik meg vér, a tojóházban a kannibalizmus gyakorlatilag kizárt. Ez a nyugalom és a tollcsipkedéstől való tartózkodás jelentékenyen csökkenti a tojásrakás zavarait. 8—10 hetes korban Iáit takarmányból körülbelül 5—7-szer rövidebb idő alatt jóllakik az állat, több idő marad az unalomra. A dercés táp olcsóbb, nem szólva arról, hogy a granulált tápokat nem tudják a takarmánygyárak folyamatosan biztosítani, s az áttérés a dercés tápra igen nagy stresszt vált ki. A kurtított csőrű állat „kanalazva, harapva“ kénytelen a dercés tápot elfogyasztani. Érzékenyebb csőrével a dercés tápot lassan fogyasztja el, javul a takarmány-értékesülés is. Az előírt, maximális etető-férőhelyet (tojónként 15 cm-t) kell tehát az állatoknak biztosítanunk. 3. Körülbelül 10—15 %-os a takarmány-megtakarítás, mert az állatok válogatás nélkül fogyasztják a takarmányt és jobb a takarmányértékesülés. 4. Az állomány egyöntetűbb, mert a versengésből származó elverés lényegesen csökken. 5. A jércék súlygyarapodása körülbelül 10—15 %-kal növekedik, azonos takarmányfelvétel esetében (már első hetes korban a csőrkurtítás hatására). 6. Nem szoknak a tojásevésre az állatok. 7. javul az állomány egészségi állapota. 8. Előnyös a növendék későbbi termelésére. A csőrégetés nagy stresszt vált ki, ezért előtte 4 és utána 5 napig stressz-takarmányt kell az állatokkal etetni. Leghelyesebb az ólrészt (falkát) este ketrecbe befogni és éjjel elvégezni a csőrégetést. Az égetéskor ügyelni kell a következőkre: 1. A nyelvet vissza kell szorítani, nehogy a forró késhez érjen. 2. Először a felső, majd az alsó csőrkávát kell leégetni. 3. Égetéskor a kést csak olyan erővel szabad a csőrre szorítani, amilyen mértékben a kés az égetés hatására halad. A kés erőhatására éllel nem szabad vágni, ugyanis ezáltal a csőrt ellapítjuk, bevérzik és sokáig fájdamlat okoz az állatnak. 4. A késnek jól meg kell égetni a csőrt, hogy a kurtítás után ne vérezzen. A csőrkurtítást egy, 8—10 hetes és 4—5 hónapos korban végezhetjük (lásd a 2—3. képet). a) Speciális naposcsibe csőrkurtítót kell haszálni, ennek teljesíménye 1000—2000 egyed óránként. Igen jól használható broiler nevelésben is. Napos korban történő csőrkurtításnál 0.1 cm3 Tylan injekciót kell adni az állatoknak nyakbőr alá, a stressz ellensúlyozására. Üjabban inkább egyhetes korban végzik el, hasonló módon, mint napos-korban. Sokkal kisebb így a stressz, a tollcsipkedést és kannibalizmust legalább 10 hétre megakadályozzuk. b) Könnyű a csőrt 8—10 hetes korban kurtítani, kevesebb stresszt okozunk az állatoknak, de fennáll annak veszélye, hogy a csőr újból kinő. A felső csőrt azért az orrnyílás közelében kell elvégezni és a felső csőr alsó részét ferdén a száj felé rövidebbre kell vágni, hogy azáltal megakadályozzuk a csőr alsó szélén történő kinövést és megvastagodását. Az alsó csőr felett kevésbé erősen és a hegyétől számítva 3—4 mm-re kell leégetni. Ez lényeges, mert a csőrfeleket egyenlőtlen hosszúságúra kell hagyni. Ha a felső csőr hosszabb, mint az alsó, akkor az állat a takarmányt nem tudja felvenni, esetleg a nehezen felvett takarmány kiesik a nyelve és a csőre közül. c) Ha 4—5 hónapos csirkék csőrét kurtítjuk, arra kell vigyázni, hogy a felső csőrnek legalább a felét vágjuk le, mert különben újból kinő. Az alsó csőrkávából kevesebbet, maximálisan 5 mm-t kell levágni. A csőrfalak újra nőnek, azoknak később is egyenlőtlen hosszúaknak kell marandiok, mert csak úgy akadályozható me ga kannibalizmus. Kurtított csőrű állatoknak dercés (nem granulált) takarmányt ajánlatos adni. Aki a csőrégetést végzi, az ujjára gumi ujjvédőt kell felhúznia, hogy a forró kés ne égesse meg. Biztosítani kell védőöltözetként egy bőrkötényt is. A jobbkéz mutatóujját kell az állat két csőre közé betenni, azzal a nyelvet hátraszorítani, és a csőrkávákat szétfeszíteni. A balkézben kell fogni az állat két lábát és a lábhoz lehúzott két szárny evezőtollait. Dr. Grünfeld Lőrinc baromfiüzem vezető Helytelen csőrkurtítás A falusi lakosság háztáji gazdaságában a többi apróbaromfin kívül szívesen nevel házinyulat is. Nagyobbára egyéni kedvtelésből foglalkoznak házinyúltenyésztéssel, de emellett az így elérhető gazdasági siker, anyagi haszon sem megvetendő. A tapasztalatok alapján elmondhatjuk, hogy egy tenyésztő évente nagyobb költségráfordítás nélkül átlag négy anyaállatot nevel fel. Tényleges kiadást csupán az abraktakarmány beszerzése jelent. A többi takarmányt és eleséget a tenyésztő kertjében maga termeli, a legcsekélyebb költségráfordítással. Négy anyanyúltól egy idény alatt legalább 80 süldőt nevel, ami szerényen számítva körülbelül 140 kg jő minőségű fehér húst jelent háztartásában, tehát csaknem 23/t kg-ot tesz ki hetente. Amint ismeretes, a házinyúl húsának összetételét, emészthetőségét, tápértékét tekintve a legjobbak közé sorolható és különösen a gyermekek számára igen szükséges. Tápértéke szerint a csirke- és a borjúhússal egyenértékű. A házinyúltenyésztésből eredő további előny, hogy a szakszerűen megnyúzott és szárított nyúlbőrért szintén szép bevétele lehet a tenyésztőnek. Elöljáróban csupán a nyúltenyésztés gazdasági hasznára kívántunk rámutatni. Cikkünkben azonban inkább a húsnyulak takarmányozása terén nyert eddigi tapasztalatokkal szeretnénk foglalkozni. A házinyúl rendkívül szapora és gyorsan fejlődik. Életének első hetében születési súlyának kétszeresét éri el, ami 8 hét elteltével már huszonnyolcszorta több. Ez a tény komolyabb igényeket hárít a tenyésztőre, tekintve azt, hogy a magzat kellő fejlődése érdekében és az ellés után is az anya-Sajtolt takarmány húsnyulak eieségében nyúl számára jó takarmányt kell biztosítani, nehogy egészsége károsodást szenvedjen, vagy ne legyen elegendő teje. A nyúlfiókáknak gyors fejlődésükhöz fehérjedús táplálékra van szükségük. A fejlődés során mutatkozó tápanyagszükségletet nem lehet csupán szénával, abrakkal és zöldeleséggel kielégíteni. A házinyúl táplálékának a következő alapfontosságú tápanyagokat kell tartalmaznia: 15—19 Vo nyers fehérjét, 2—3 Vo zsiradékot, 12—17 % rostanyagot és 7—9 % ásványi anyagot. Franciaországban a házinyulak takarmányadagjaiban olyan takarmány-koncentrátumokat is használnak (s ezt a francia takarmány-ipar fejlesztette ki), amelyet sajtolt formában kevernek a nyulak széna- és abraktakarmányába. Ez a takarmány a fehérjéken kívül egyéb hatóanyagokat, ásványi anyagokat és vitaminokat is tartalmaz. A szakembereknek a sajtolt takarmány-koncentrátummal szerzett eddigi tapasztalatai szerint a házinyulak etetésének a legcélszerűbb módja a következő lehetne: széna ad libidum (jóllakásig, tetszés szerinti mennyiségben), répa vagy más gyökérzöldség, ami nélkülözhetetlen az állat emésztőképességének fenntartására, a sajtolt takarmánytáp termelöadagja (100 g állatonként) a vemhes és szoptató anyanyulak, valamint a fejlődésben levő fiókák számára, és a sajtolt takarmánytáp létfenntartó adagja (80— 80 g) állatonként és naponta. Az ilyen takarmányozásnak több előnye is van, ami különösen a munkaerő jelentős megtakarításában ütközik ki a takarmány előkészítése és adagolása során, továbbá lényegesen csekélyebb a szétszóródási veszteség, a takarmányt kellő higiéniai feltételek mellett lehet adagolni az egyedek egyéni szükséglete szerint, s az alomban nem indul erjedésnek a szétszóródott takarmánymaradék. Igen jelentősen befolyásolja ez a takarmányozási mód az állatgondozás egész folyamatát, mivel ez teljesen száraz takarmány és köztudott, hogy a házinyúl aránylag sok folyadékot igényel. Különösen a meleg évszakban, a nyári hőségben jelentősen nagy a házinyúl folyadékszükséglete. Egy anyaállat hét fiókájával, a fiókák 8 hetes korában, naponta 4 liter vizet is elfogyaszt. Célszerű azért, ha a vizet üvegedényben naponta kétszerre adagoljuk, hogy az állatok tetszés szerint ihassanak, még jobb azonban automatikus önitatók alkalmazása. Az ilyen jellegű húsnyúltenyésztési módszer mellett nem elérhetetlen, sőt egészen reális tenyészcél: 75 napos korára 2,5 kg-os élősúlyú házinyulakat nevelni, (eá) 16 hetes korban A természetes nap egy világításos és egy sötét ciklusból áll. Kísérleteket folytattak a napszaknak több ciklusra való bontásával. Ezek a kísérletek érdekesek, de korai lenne bármelyikből végső következtetést levonni. Példának okáért éídemes megemlíteni, hogy a napi 12—12 órás megbontással teljesen egyenrangúnak bizonyult a 2—2 órás váltakozó megbontás. (Tehát a nap 24 óráján belül 2 óra megvilágítási időszakot állandóan 2 óra sötét időszak követett.) Egyes kísérletekben a sűrűbb ciklusos megbontásnál jobb eredményt tapasztaltak, mint a 12—12 órásnál. Lehetséges, hogy a jövőben, ha a tojóházak még mechanlzáltabbak lesznek, az állatok környezeti körülménye még ellenőrizhetőbb lesz, s valamely — ma még „egzotikusnak" tűnő — világítási eljárás teret nyer. Rövidciklusos világítás Valamelyest zavarják jelenlegi felfogásunkat azok a kísérleti eredmények, melyek szerint a jércék csaknem teljes sötétségben felnevelhetek és tojástermelésük ilyen környezetben tartva is elfogadható, ha nem is éri el az optimális mértéket. Talán valami más mechanizmus irányítja a tojástermelést a fény hiányában? Lehetséges, hogy lnfrasugarak? Korábbi megállapítások szerint is 5350 lux fényerősségtől 500 ezer luxig elegendő a fényintenzitás a nagy tojástermeléshez. Bizonyíték van arra, hogy a jércék már 1000 lux fényerősségre is reagálnak. Ilyen gyenge fényerő esetében viszont a gondozó munkája volna korlátozva. A gyakorlatban az állatok magasságában mért 10—11 ezer lux fényerő elegendő mind a gondozó, mind az állatok számára. A pulykák fényigénye a tyúkokénál nagyobb. Kaliforniai kutatások szerint a pulykatojók fényigénye a maximális termeléshez 21— 22 ezer lux. A fényforrás színét illetően azt állapították meg, hogy a tyúkok és pulykák számára a vörös és a narancs szín sokkal hatékonyabb, mint a kék és a zöld. A közleményhez a következő megjegyzést fűzzük: Egyet kell értenünk, hogy a fény hatásának vizsgálata korántsem befejezett. Mindenkor figyelembe kell ezért venni a különböző származású, fajtájú tojóállatok tartásánál a tenyésztőnek a világításra vonatkozó útmutatását. Végeredményben a tenyésztőnek kell legjobban ismernie állományát és „használati utasítást“ — adhat. Feltétlenül különbség van a „fényigényesség“ szempontjából az egyes típusok, de még az azonos típusok között is a különböző tenyésztőktől származó állományok tekintetében. A cikknek a fényerőre vonatkozó része különösképpen a tojótípusú tyúkokra vonatkozik. Kétségtelen — amire a szerző nem tér ki — hogy a nehéz testű és egyébként Is gyengébb tojástermelőképességü fajták fényigénye mind a luxerősség, mind pedig a naphoszszúság tekintetében nagyobb. Vórady Barna 4
