Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-07-15 / 28. szám
Tenyésztési eljárások a galambászatban Vérv on alteny észtés A vérvonaltenyésztés általában kifinomultabb formája a rokontenyésztésnek, amelynek során egy bizonyos hím állattal egy állományt közeli rokonságba hozunk. Tágabb értelemben ez Is rokontenyésztés, de annál rugalmasabb, mert a vérvonal* tenyésztésbe távolabbi rokonságban levő és idegen származású egyedeket Is beállítának. Ilyen módon a vérvona[tenyésztésben nemcsak rokontenyésztés» hanem szükség szerinti beltenyésztés vagy akár vérújttótenyésztés is folyik. A vérvonaltenyésztés alapjául szolgáló törzsállatot lehetőleg hosszú ideig kell tenyésztésben tartani, hogy minél több, vele rokonságban álló egyed származzék belőle. A vérvonaltenyésztés során fokozottan érvényes az a szabály, hogy minél nagyobb állatlétszámú tenyészettel dolgozzunk, mert az utódok nagyarányú szelekciójára csak így kerülhet sor. Nagyon lényeges és az egész tenyésztési eljárásunk sikerét döntően befolyásolja annak az állatnak a tenyészértéke, melyre a vérvonaltenyésztést alapítjuk. Különös gondot kell fordítani vérvonaltenyésztés alkalmával is a külső környezet: a takarmányozás, a tartás megfelelő voltára, a fiatal állatok edzett felnevelésére és természetszerű tartására. Jól alkalmazott vérvonaltenyésztés segítségével az értékes tulajdonságok nem oszlanak el, hanem egyesülnek, és hatékonyan javítják az állomány átlagos színvonalát. A keresztezés Keresztezésnek nevezzük a különböző fajba, fajtába, tájfajtába, vagy törzsbe tartozó egyedek párosítását, bár az is gyakran előfordul, hogy a felsorolt rendszertani kategóriák csak nehezen és vitatható módon választhatók el egymástól. Ha a párosításra kerülő egyedek típusa és örökletes alapja között nagy a különbség, akkor helyes keresztezésről beszélni, ha azonban kismértékű, csak fajtán belüli vérújítással vagy vérfrissítéssel van dolgunk. A keresztezésből származó utódok egyesítik magukban a kétféle szülő tulajdonságait, és elsősorban nagyfokú képlékenységükkel, alakíthatóságukkal tűnnek ki. A keresztezés eredményeként a szülőfajtáktól sok esetben eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek, s szervezetük a külső viszonyokhoz sokkal jobban alkalmazkodik. 6 BÉMift® A cseppvérkeresztezés A fajtiszta tenyésztés keretében többnyire csak egy ízben alkalmazott keresztezési eljárás, azzal a céllal, hogy valamely fajta vagy állomány egyes hiányosságait kiküszöbölje, kedvezőtlen tulajdonságait megszüntesse vagy enyhítse. A cseppvérkeresztezést tehát alkalmazzuk, ha a külem, vagy a teljesítmény valamely irányban javítást vagy kiegészítést igényel. Fajtaátalakító keresztezés A keresztezésnek az a módja, amikor valamelyik — rendszerint primitív — fajtát, vagy egy kiegyenlítetlen állományt több nemzedéken át keresztezünk valamelyik más fajta hímjeivel. A keresztezett állomány nőivarú példányai így típusukban nemzedékről nemzedékre közelednek a fajtaátalakító keresztezésre felhasznált hímekhez, illetve azok fajtájához. Valamely állomány fajtaátalakftására akkor kerül sor, ha a tenyésztett fajta, vagy csak maga a kérdéses állomány már nem felel meg a vele szemben felállított követeimén veknek. A kérdés megoldására olyan fajtát kell kiválasztani, amely a kifogásolt tulajdonságok vonatkozásában az igényeket kielégíti. A fajtaátalakító keresztezés több nemzedékre terjedő folyamat, amelynek egyik alapfeltétele az utódok megfeleld gondozása és a takarmányozás olyan színvonalon történő biztosítása, amilyet az új, elérendő típus teljesítőképességének kifejtéséhez igényel. A fajtaátalakító keresztezés, a faitanemesítés és tökéletesítés példája a színes Bokhara! dobos galambok kitenyésztése. Herbert Smith 65 évig foglalkozott e fajta tenyésztésével, mely kezdetben fehér, fekete és feketetarka (babos) szíriváltozatokban volt ismeretes, illetve került Európába. Smith 1913 ban Anton Král prágai tenyészetéből importált Cseh dobosokat keresztezett saját Bokharai dobosainak törzsébe. Az ivadék megfelelő szelektálásával és párosításával 1947-ig olyan sárga és vörös példányokat tenyésztett ki, melyek nemcsak hogy megfeleltek a standardnak, hanem bizonyos vonatkozásokban túl is haladtak azon. A fajtaátalakító keresztezés esetén fontos a tenyészkiválasztás is, amelynek során a kívánatos tulajdonságokat kifejezetten mutató egyedeket keil előnyben részesíteni. A keresztezés időtartama attól függ, hogy milyen mértékben kívánjuk az átalakításra kerülő fajta típusát megtartani, vagy az átalakító fajtát megközelfteni. Minden körülmények között figyelni kell arra, hogy a nemesítésre felhasznált fajta értékesebb legyen, mint az átalakítás alatt álló fajta vagy állomány Ha már az első nemzedékek sorában megjelennek a kíván típusú egyedek, úgy azokbó fokozatosan kell tenyésztési állítanunk a hímeket is. Miné^ szigorúbban és következeteseb ben selejtezzük az utódokat annál hamarább érjük el az úi bélyegeket magán viselő álló mányt. Ehhez a munkához éí az azt követő jő eredmények eléréséhez 3—4 generáció szűk séges. Azután már az állomány kifejezetten mutatja az átalakításhoz használt fajta típusát és nyújtja teljesítményeit. Érdekes megfigyelni az angol begyesgalamb lábállását elölről. (Kucsera Szilárd felv.) Jércék helyes kiválasztása és nevelésének kérdései A tojásbozam mennyiségének „alapjait“ már csibeneveléskor kell lerakni. A továbbtenyésztésre szánt jércéket úgy gondozzuk, etetjük, selejtezzük, hogy céljainknak a legjobban megfeleljenek. Számos tenyésztőnél a hiba talán éppen abban rejlik, hogy a tojástermelés kérdése ősszel, sőt télen jut eszébe, amikor már nem sokat tehet a tojáshozam növelése érdekében. Nagyobb baromfitelepeken a továbbtenyésztésre szánt jércék már májusban, júniusban a legelőkön, erdő mellett, lucernatábla szélén vándorólakban tartózkodnak. Cél, hogy minél jobb tartási körülmények közt egészséges, edzett jércéket neveljünk. A háztáji gazdaságokban is elérkezett az ideje, hogy csirkéink közül a legjobban fejlett, jól tollasodó, egészséges jércéket továbbtenyésztésre kiválogassuk. A jobb és bőségesebb takarmányozás végett a fölöslegesnek mutatkozó növendékkakasokat hizlalóba fogjuk és mielőbb értékesítjük. Ezzel egyidőben a két-, sőt hároméves tojóinkat is selejtezzük kt. Hiszen ezek már vagy kotlának, vagy vedlenek, de tojást keveset termelnek. Az így felszabadult takarmányt azután a növendék jércéink kaphatják. Nagyüzemi baromfitelepeínken Igyekezzünk minél több korai jércét meghagyni. Természetes feljegyzéseink, illetve törzslapjaink alapján a legjobb tojóegyedek utódaikból. Ezek közül Is a jól fejlett, egyenletesen tollasodott, erős lábú, széles mellű, élénk tekintetűeket részesítsük előnyben. Vegyük figyelembe azt is, hogy a könnyű-testű (Leghorn, Vlasky) lvarérése, azaz tojástermelésük időpontja életük 25— 27-ik hetében kezdődik. Míg a nehezebb festő fajták (New Hampshire, Plymouth stb.) ivarérettségére 28—30 hétre van szükség. Ezért a tenyészjércék kiválasztásékor a kelés! időt a legmesszebbmenően vegyük figyelembe. Ugyanis a korábban kelt jércék, ha nem tápláljuk azokat megfelelő fehérjét tartalmazó takarmányokkal, ősz végén részleges vedlésen, az úgynevezett „nyakvedlésen" esnek át. Az Ilyen egyedek téli tojástermelése nagymértékben csökken. Számos baromfitelep vezető, dolgozó (valamikor én is) annak örül, ha jércéi minél előbb, már augusztusban megkezdik a tojásrakást. Nem gondolnak arra, hogy a korai Ivarérettséggel, a korán kapott apró tojásokkal, a még nem egészen fejlett jércék állóképességét Is rontják. Sok évi gyakorlatom és tanulmányaim mind igazolják, hogy annyi és olyan fehérjés takarmányt kell adagolni jércéink fejlődési Időszakában, hogy az ivarérés idejére megfelelő testnagyságot, a belső szervek minél teljesebb kifejlődését és jő testi kondíciót érjenek el. Ott, ahol a takarmány összeállítása nem pontos, illetve nem szakszerű, az egész növendékállomány tartása, takarmányozása többé-kevésbé a szerencsére van bízva. Amíg 8—10 hetes korig fontos és indokolt a 18—20 %-os fehérjetartalmú takarmány etetése, utána fokozatosan át kell térnünk a 14—18 %-os fehérje arányra. Számos háztáji baromfitenáésztésben, ahol a gazdasszonyok Számos háztáji baromfitenyésztésben, ahol a gazdasszonyok állataikat, nagyon kitolódik az ivarérettség. Az ilyen baromfiudvarban ősszel ritkán kezdenek a jércék a tojásrakáshoz. Az elmondottakból kitűnik, milyen fontos a növendék jércék kiválasztása, takarmányozása a tojástermelés szempontjából. P. L.
