Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-12-30 / 52. szám
\ -I Tévedni emberi dobj Augusztusvégi szombaton Imre-bátyám vaddisznólesre készült. De mert a szabadban sem szerette az egyedüllétet, felkért, hogy tartsak vele. Délutáni öt órára járt már az idő, amikor a Lubietovt Vepor erdő vágáshoz értünk. A területet rózsaszínűén tarkizott málnatenger árasztotta el. A vágás közepe táján pocsolya csillogott. Még tiszta volt a vize, mert ma még nem járt benne vad. A posványos parton sok nyom arról tanúskodott, hogy a szarvasbika meg a vaddisznó ott igen gyakori fürdővendég. Imre-bátyám a pocsolya mellett heverő fatönkre ültetett, maga pedig a megszokott leshelyére sietett, nehogy elmulassza puskával üdvözölni a sörtés-szurkos vadkant. Esteledett már. Szélcsend honolt a 'tájon. Az est-hajnal csillag cicomázkodó fehérnép módjára gyönyörködött tulajdon portréjában, amelyet a tócsa víztükre vert vissza. A hold még nem bújt ki az est függönye mögül. Gyűjtögette erejét, hogy szerényen pótolhassa a már szunnyadó napot. Rohamosan múlt az idő. Sötétedett. Szoborszerűen ültem a tönkömön és türelemmel vártam, hogy mozdul valami, de nem mozdult semmi sem. A madárvilág rég elcsendesedett, csak az erdő éjjelt őre, a kuvik virrasztóit. Az est magasztos csöndjét az uhu kísérteties huhogása zavarta meg. Elárasztott a tétlenség. Távozásra gondoltam, de tojástáncot jártam ... — Menjek? Nemenjek? — kérdeztem a kabátom gombjaitól. Az utolsó azt tanácsolta, hogy menjekl Engedelmeskedtem a „sors parancsának". Nagy csendben váltamra vetettem a puskát és elindultam. Menet közben szorgalmasan hárítgattam el utamból a málna nyúlványait. Amikor az erdei útra értem, lábam alatt fájdalmasan fájdult fel valami. Szétnéztem és megállapítottam, hogy teletalppal hágtam egy varangyos béka sikamlós testére. — De rossz jel ez! — gondoltam magamban. Tovább menve alig tettem meg vagy tíz lépést, lappantyú repült fel a lábam alól. Kilelt a hideg ... — Csupa kísértet! — motyogtam mérgesen és megálltam. Elszippantottam egy cigarettát, hogy elhessegessem az est kellemetlen benyomásait. Erre a hold előbújt a hegy gerince mögül. Rám mosolygott és odébb úszott a csillagos égbolton. Lehangoltan ballagtam a vadászkunyhó felé. Hirtelen megreccsent valami. Felvillanyozva nyújtogattam a nyakam, düllesztettem a szemem, hegyeztem a fülem, szimatoltam, akár a vizsla és írnél Sötét tömeget veszek észre magam előtt. — Hiszen ez vad! — mormogtam magamban. Tisztán hallottam, miként tépdesi a málna levelét. Hevesen dobbant meg a szívem. Csakhamar megnyugodtam és vártam kissé. Kutattam, fürkésztem, végre megláttam a vad mellső lábait, a szügye határozatlanul rajzolódó görbéjét, két hosszú fülét és a rekettye gallyai között mozgó karó-vastagságú agancsát... Szarvasbika! zúdult ki belőlem. Tenyeremmel tompítottam hangomat. Végre megcéloztam a vadat és megszólalt a puskám: — puff! — ... A Vepor szírijei visszhangozták a lövést. A szarvasbika nagy zajjal rogyott össze. Hafálhörgést hallatott és önkéntelenül rugdosott hátsó lábaival. Általános érvényű a vadászszabály, mely szerint legalább húsz percet kell várni, csendben és mozdulatlanul, hoq’i a sebzett vad elvérezzék. Múltak a gyötrő percek. Nem egy cigaretta füstjét menesztettem a végtelenbe. Nagy izgalmamban csaknem elállt a szívverésem. A fejembe tóduló vér vastagra dagasztotta halántékom ereit. Homlokomat kiverte a verejték. Végre felpattantam a helyemről. Előszedtem a késemet meg a lámpásomat, amelynek pislogó világa mellett közeledtem zsákmányom felé. Rávetve a lámpás fénysugarát, megláttam a vad hosszú fülét. Keresem az agancsot, a kívánt trófeát, de a nyomát sem lelem ... — Furcsa dolog ez! — gondoltam magamban. Attól tartottam, hogy szarvastehenet lőttem. Amikor a vad hátsó lábait világítottam meg, majd a guta ütött meg mérgemben, mert meggyőződtem, hogy „zsákmányomnak" nincsen csülke, hanem patája és a rövidke szarvasfarok helyén hoszszú, tehénfarok díszeleg. — Szamár! — kiáltottam el magam kétségbeesetten és elvágódtam a málnásban. — Ki a szamár? — szólalt meg még messziről Imre-bátyám. — Hát én meg ez itt ni!1 — válaszoltam. Reszkettem akár a kocsonya. Odatámaszkodva egy közeli juharhoz, idegesen sodortam a cigarettát. Rágyújtva mohón nyeltem a füstjét, amitől fojtogató köhögés fogott el. Imre-bátyám nem sokáig váratott magára. Szégyenérzettől égett az arcom. Amikor meglátta „zsákmányomat" , gondterhelten csóválta fejét, de nem szidott össze, fólelküen csak annyit mondott: Megesik ez tapasztalt vadászokkal is. Tévedni embert dologi Erre feléledtem ... Szombat este volt. Imre-bátyám tudta, hogy a közeli btrkaszállás számadójuhásza rendszerint látogatót kap e napon. Eljött a felesége. Sót hozott a birkának meg a két kecskének, ételt és némi ruhaneműt a férje és munkatársat számára. Vasárnap délben két juhsajttal megterhelt hátikosár várta a málhás szamarat az áru elszállítására. Az állat éjjel legelészett a vágásban. Reggel a bojtárok keresték, de sehol sem találták. Mozgósították gazdájukat és két juhászkutyját, s így hosszú keresés után végre rábukkantak „szarvas" hullájára. A számadó juhász éktelen lármát csapott. Káromkodott. Leszidott bennünket és mindenkit, még a tulajdon feleségét is, mert hogy tdehajtotta a szamarát. Hiábavaló volt a harag. A sajtgomolyákat a bojtárok meg a számadó juhász felesége saját hátukon cipelték le a zvolent túrógyárba. A tettes ismeretlen maradt, de a kár csakhamar megtérült. Egy hét múlva a juhász kárpótolva volt. Kapott egy szamarat, de sohasem tudta meg küldője címét... Selmec Adolf fi különcködő vadász tragédiája Az ablak Jég virágos díszei mögül kitekintek az erdőszélre. Csendesen hullanak a hópihék, ott táncolnak a megdermedt üveg mögött. A bükkös körvonala átdereng az „aprómíntás“ pehelyfüggöny szűzies fehérségén. Az erdő Irtásán egy négylábú állat lopakodik előre. Talán vadászatra, nappali cserkészésre kényszerült róka, de lehet, hogy tapsifülest nyomozó kutya. Fantáziám működni kezd. A lopakodó árnyék szemeim előtt mintegy varázsigére csattogó agyarú farkassá vedlik, s mintha nyomában ott loholna a falka többi fenevadja is. Majd minden ködszerfien eltűnik és helyébe elhúnyt nimród barátom — CeCetka bácsi vadászhistóriája dereng emlékezetemben ... Kelet-Szlovákiában teljesített akkor szolgálatot. A húszas évek nem egy zord telén éhes farkasfalkák kóboroltak az erdészlak közelében. A téli koplalás, kínzó éhségük vakmerővé tette őket. A fagyot lehelő éjszakák leple alatt bemerészkedtek a völgyekben lapuló falucskákba is. A lakosság fáklyák fényével riasztotta őket, de így is kárt tettek az ólak és a fenyőtűnkből rótt akiok rémülten bégető lakói között. Az erdész otthonától egy kurjantásnyira fekvő kis falunak volt egy különcködő emberé. Szeretett olyat tenni, ami más halandónak eszébe se jutott. Megfontolt feleségének óvatosságra intő szavai még csak olaj volt a tűzre, s hogy az asszony sopánkodásainak elejét vegye, egyszerűen nem közölte vele romantikadús tervét. Éhező ordasokra vadászni veszélyt rejtő dplog. hegtöbbnyire csak a jól megfontolt és megszervezett haditerv vezethet eredményre. Ő fittyet hányt minderre. Egy holdvilágos éjjelen egyedül indult a csatangoló farkasok felkeresésére. Amikor háza népe álomra szenderült, a szán elé fogta lovát. Fiatal, kezes süldőmalacot dugott egy zsákba, majd vette puskáját és kihajtott az udvarról. Félórás szánkázás után rákanyarodott arra a nyílt mezőre, amely félkörben ölelte az erdőt. Bal kezében a gyeplővel biztosan irányította a lovacskát. Jobbjával a zsákba röfögő malac fülét és lábát szorongatta, hogy visításra bírja. A szokatlan szerepet kitünően csinálta az ól lakója. Olyan hangversenyt rendezett, hogy a ló idegességében nyihogott és a fejét kapkodta. A szán szinte nesztelenül siklott az erdő szomszédságában. A meleg bundába bújt vadász lélegzetét is visszafojtva figyelt. Lesz-e eredménye a csalétek hangoskodásának. Rövidesen zöldes-vörös, tompán izzó fénypontok villanását vette észre az erdő faóriásai között. A viliódzó fények nyugtalanul imbolyogtak ide-oda. A 16 szőre felborzolódott, egész testében remegett. A fenevadak közelsége nyugtalanította, de a gyeplő feszülése lasúbb iramot diktált a reszkető párának. A bordáikhoz száradt húsú éhes farkasok megfeledkeztek minden óvatosságról, amikor újult erővel felhangzott a malac fülettépő hangja, s előrerohantak a fák közül. Hat-nyolc jól kifejlett fenevad vette üldözőbe a szán utasát. Az ismét a nyílt mezőre irányította a lovat. A hold fénye viszszaverődött az ordasok csapzott bundájáról, s nagyobbnak tűntek mint a valóságban. A vezérfarkas már-már elérte a' szánt, amikor a vadász eleresztette a halálra rémült malac fülét. Felkapta töltött vadászfegyverét és lőtt. A megcélzott állat felágaskodott és bukfencet vetett a csillogó hóban. A puska másik csövén is láng csapott ki, de a sörét célt tévesztett. A rohanó állatok megtorpantak, érzékelve a haláltusában hörgő társuk hangját, nagy ívben visszakanyarodtak az erdő felé. A hirtelen megrántott zabla álljt parancsolt a remegő lónak. A szán megtorpant. A vadász az ülés pokrócára tette fegyverét, majd visszabaktatott a pár méterre heverő vadhoz. Vállára kanyarította a vértől gőzölgő hullát. Amikor terhével a szánhoz ért a lő megérezte a farkas szagát. Felhorkant, nagyot ugrott és elvágtatott. Az ember ott maradt az éjszakában fegyver nélkül. Még kés sem volt nála. Az első meglepetéséből magához tért csorda az erdő felől nagy ívben körülvette a dermedten álló vadászt. ... Azon az éjjelen riadóztatták a falut. A lő egyedül tért vissza a félig összezúzott szánnal. A malacot útközben elveszítette, csak a puska akadt a berepedt talpfára. A feleség rosszat sejtve felkeltette szomszédait. Lámpákkal, dorongokkal és vasvillákkal felfegyverkezve indultak a szán nyomán. Hajnalodott, amikor ráakadtak a véres, letaposott helyre. Nagy pelyhekben hullt a hó. A hőpihék csendesen ereszkedtek az éjjeli események még árulkodó nyomaira. A széttépett ruhafoszlányok, emberi és állati csontok a vastagodó fehér gyászlepel alá kerültek, hogy elrejtsék a tragédia nyomait: a csattogó fogú fenevadak felfalták elesett társukat, a különcködő vadásszal együtt. • * • Megborzongok. Ellépek az ablaktól és fázósan húzódom a melengető kályha közelében álló íróasztalhoz. A rajta heverő cigaretta kínálja magát, de nem nyúlok hozzá. Nem vagyok most olyan hangulatban. JUHÁSZ ÁRPÁD *| ^SZABAD FÖLDMŰVES 1967. decémber 30. 717 em is olyan régen a betyárvilág még a városiak fantáziáját fűtötte. Az orvvadász a falu hőse volt. A szomorú történetekkel teleirt hivatalos fóliánsokon kívül az egyik után kesergő, kérkedő nóták maradtak, a másik emlékét rémtörténetek őrzik. Mindkettő véres, könnyes romantikáját elsodorta az idő. Ma már erdőségeink mélyén nagyobb a közbiztonság, mint a városi parkokban. Ez is egyik oka volt rossz szokásomnak, hogy csak egy tárba való, öt golyós töltényt tettem zsebre, ha egyedül vágtam neki az erdőknek. Akkor is, amikor egy vadászévad végefelé közélelmezésünk részére mentem egy hátrálékos szarvastehenet lőni. Egy szál vadra minek több patron. Lassan szállingózni kezdett a hó, hogy megvesse a vadak téli nyomorágyát, amikor egy cserkészösvényen fegyverembe csúsztattam az öt golyót, s lopakodva indultam a szarvasok ismert tanyái felé. Alig haladtam száz lépést, amikor hirtelen támadt zenebona verte fel az erdő csendjét. Az egymásra törő, többszörös visszhang pokoli egybeolvadásának okát jól ismerik a kopó zó vadászok. Rajtolnak a vadra akadt kutyák. Egy szétugrasztott szarvasfalka előttem verődött rendbe s vezértehénnel az élén elsuhant mellettem. Ilyenkor nem ajánlatos a vadra lőni. Bravuroskodásunkkal kiváló tenyészállatot veszíthetünk. Ráálltam tehát a nyomra. Rajta jöttek a rendbontó, hívatlan vendégek. Elől egy farkaskutya, utána egy bundás. Mint közismert kutyabarátnak keserű ' pirulát kellett lenyelnem s a két eb pusztulása, egy kegyelemlövést is beszámítva, hárorp töltényembe került. Elkedvetlenedve bandukoltam a turista menház felé. Kucsmás, puskás alak jött velem szembe. Az erdész volt. Elbeszélgettünk. Kisült, hogy valószínűleg az ő kutyái szabadultak el hazulról. Mentegetődzött, én meg sajnálkoztam, magyarázkodtam. Hát ez az udvariaskodás igazán nem volt élvezetesnek mondható. Nem voltunk színémögöttük lézengett egy elmaradozó, vén tehén. Minduntalan letért társai nyomáról s élelem után böngészett. Alakja, viselkedése elárulta, hogy elkoptatott fogú, öreg állat. A jóllakáshoz, már jóval több időre van szüksége, mint társainak. Selejt. A lövés eldördült. A ravasz megérintésekor azonban a vad váratlan, gyors mozdulatot tett s így golyóm lemaradt. Megsebeztem. szék. Arcunk többet árult el szavainknál, s elváláskor a kézfogásból is hiányzott a férfias keménység. Á kassabélat Vashegy melletti bükkösben igyekeztem a frtss havon Diana kegyeit kiérdemelni s Fortunával is jóban maradni, ami úgy történik, hogy egy pillanatra sem veszítjük el tudásunkba s szerencsénkbe vetett hitünket, reményünket. Ez így jól hangzik, csakhogy az említett nőszemélyek magasan laknak, s nekem egy irdatlan meredeket kellett megmásznom, hogy tüdőm zihálását is meghallják s megkönyörüljenek rajtam. Bárcsak ne tették volna. A hegygerinc alatt szarvastehenek vonultak téli legelőjükről nappali fekvőhelyükre. Katonás figyelemmel lépkedtek libasorban, csak Megesett az mással is, hogy a szem a pillanat töredékének ideje alatt még érzékeli a vad elmozdulását, de bármilyen gyors is az idegek munkája, az emberi test csodás szervezete már nem képes megállítani az agy parancsának a végrehajtását, a mutatóujj parányi megmozdulását a ravaszon. Ráértem a vérnyom követésére. Szarvasvadnál csak két óra elteltével szoktam kezdeni az utánkeresést. Hogy felhasználjam a rendelkezésemre álló időt, a nem messze eső rozzant kis fabódénkat kerestem fel, vajon használható-e még. Nyitott elejű kalibaféle volt. Bekukkantottam. Hát egy beteg, rühes róka igyekezett kifelé a földre szórt, agyonhasznált szalmából. Tántorgott, nagyon rossz bőrben volt a koma. Ml sem természetesebb, minthogy gondolkodás nélkül lepúffantottam. A rüh és a veszettség vidékünkön már csaknem kipusztította ezt a vadegészségt szempontból is fontos ragadozót, s ezért a ragály terjedését minden lehető módon igyekeztünk megakadályozni. A szenvedéseitől megszabadított rókára rágyújtottam a kunyhót. Amikor a máglya elhamvadt, elindultam a szarvastehén véres csapáján. Bizonyosra vettem, hogy élettelenül találok rá első sebágyában. Nem így volt. Meredek hegyoldalban feküdt, sziklás talajú öreg szálerdőben. Felkelt, menekülni igyekezett, de néhány lépésnél nem bírta tovább. Alája kerültem s egy régi szénégetés emlékeként megmaradt kis plátó'n álltam meg, amikor a szarvastehén megindult — felém! Töltény nélkül, tanácstalanul, szinte megigézve vártam, amint a szerencsétlen vad, kínos gerincsérülésével, hátulját vonszolva, lázban égő szemeit rámmeresztve jött, mint a kérlelhetetlen végzet. Hozzám érve kissé nekem dőlt s vállamrd haj' tóttá a nyakát. Átkaroltam. Erez tem testének lázas forróságát, szí vünk egy ideig egymásén dobogott Szívek rémes dobogása volt ez Az engedelmes nagybeteget gyen géden lefektettem a földre. Nem volt más lehetőség, késemhez kaptam. A józan ész és biztos kéz gyors munkája következett. Megszűnt az egyik szív dobogása, csak a szánalomtól vonagló emberi szív verte tovább az élet taktusát. Hiába áltattam magam a sebláz természetes következményeivel, a vad öákívületi állapotával, ösztönök tompulásával s a véletlen különös játékával. A m.eghutó erdei tragédia lelkem mélyéig megrendített.
