Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-12-23 / 51. szám
BÖLCS MONDÁSOK -Igazán távol Karácsonyt legtöbben a meghitt családi fészekben töltik eL De azért vannak olyanok is, akik különböző okokból otthonuktól távol ünnepelnek. Talán katonáink közül köt legtöbbet a szolgálatteljesítés a kaszárnyához, és így karácsony estéjén csak a gondolatuk száll a fehér köntösbe öltözött városok felé. Szülő, feleség, menyaszszony, azt gondolja, hogy a távollevő szomorúan, siváran tölti az estét. Hogy ez nincs így, arról már többször meggyőződtem, amikor vendégként a karácsony estét a kaszárnyában töltött tem, A katonák olyan meghitt, keile-1 mes estet varázsoltak, hogy a kevésnek hiányzott a családi fészek. Persze mindig akadt egy-kettő, aki búslakodott. Ezeknek a kesergőknek szoktam elmondani a legszomorúbb karácsony estém történetét. Ezerkllencszáznegyvennégyet Írtak és a mindent pusztító háború már Európa szívében tombolt. A fanatikus sak még akkor Is hittek, bíztak a fasizmus győzelmében, s ezért német földre cipelték és képezték ki a magyar fiatalokat, hogy mint utolsó tartalékokat harcba vessék Németország megvédéséért. Ml néhány nappal karácsony előtt érkeztünk meg egy rozzant barakktáborba. A kiképzők nem sokat törődtek azzal, hogy több mint egy hétig dideregtünk a jéghideg vagonokban. A megérkezésünk után azonnal hozzáláttak, hogy német vezényszóra kúszszunk-másszunk a hóval borított gyakorlótéren. Velünk hetek alatt akarták elsajátíttatni, amit mások hónapokig gyakoroltak. Esténként halálfáradtan vánszorogtunk szálláshelyünkre, hogy kisvártatva újból sorakozzunk és nótaszóval induljunk a mosogatóviznek beillő löttyért. Amikor bekanalaztuk a ritka lét, akkor kopogott Igazán a szemünk az éhségtől. Ádám-Éva napján csak délelőtt volt kivonulás. Ezen az estén korábban megkaptuk a „geműze"-t is. Gyorsan behabzsoltuk és aztán az ágyra heveredtünk. Sokáig néma csend honolt a szobában, míg végül egyik társunk karácsonyi éneket kezdett dúdolni. Később a többiek is csatlakoztak. Jó ideig keseregtük az egyházi és más nótákat, s közben gondolatban messze jártunk. Már jó későre járhatott az Idő, amikor Kovács Laci, egy hórihorgas, gömörl legény elkezdte: — Ilyen éhes még a kutya életben nem voltam! — Ne is emlegesd. Majd kiesik a szemem — toldta meg a másik. — Otthon a disznó is jobban él — kontrázott Kerekes Vilmos, egy mátyusföldi feketebajuszos, jóképű gazdagyerek. — Inkább nótázgassunk — szólt közbe Gyurka keserves ábrázattal. Elkezdtük, de nemsokára újból az éhségre terelődött a szó. Addig-addig emlegettük a karácsonyi jó falatokat, mígnem Kovács Lacinak mentő gondolata támadt. A barakunkhoz közel burgonya volt elvermelve. Ennek a megdézsmálását javasolta Laci. Ismerve a németeket, ellentmondtunk a hevesen magyarázó legénynek. Később azonban az érvei, illetve korgó gyomrunk legyőzte a félelmet. Sorsot húztunk hát, kik bontsák fel a féltve őrzött vermet. A sors keze Gyurkát, Lacit, Vilmost és engem küldött a vállalkozásra. A csillagfényes hideg éjszakában óvatosan közelítettük meg a számunkra oly sok jót sejtető vermet. Ketten rögtön hozzá is láttunk a föld ásásához. Vilmos és Laci őrködtek. Az életlen gyalogsági ásóknak nehezen engedett a fagyos föld, de azért lassacskán a cél felé haladtunk, míg végre ásónk szalmát ért. Ekkor már lázas izgalommal, kézzel túrtuk az utat a krumplihalmaz felé. Kisvártatva már simogatta kezünk a gumókat. Éppen a nadrágszárunkba akartuk csúsztatni, amikor elhangzott az éles „halt!“ kiáltás. Megdermedve húzódtunk a verem szájához. — Haiti Haiti — ordítozták tovább. Ekkor már hallottuk a bakancsok kopogását, majd a llhegést is. Aztán hirtelen géppisztoly ugatott bele az éjszakába... A rohanó fájdalmasan felordftott és a közvetlen közelünkben a földre zuhant ... Szegény éhes Laci barátunkat örökre Jól lakatták ólommal „a nagy barátaink“, Tóth Dezső A példa lentről ered, néha azonban gördül. •sk Ha egy férfi meg akarja tudni, mit gondol róla őszintén egy nő, vegye el feleségül. Az életben stafétafutáskor olyan is előfordul, hogy a győztes az ellenfél stafétabotjával igyekszik a célba. Okos ember az, aki még az ostobákkal szemben is képes udvarias maradni. * A tapasztalat olyan tanítómester, amely nem árulja el, hogy mi lesz a következő lecke. Érettnek mondható az ember, ha jobban kielégíti egy bizalmas dolgot megőrizni, mint továbbadni. 1 ^SZABAD földműves 1967. december £3. A ranka Antal határozott, kemény léptekkel menetelt a Déli pályaudvar felé. Amint túlfutott a Krisztina körúton, kissé fellélegzett, pihegve lassított, s lopva hátranézett, követi-e Koleráné? Csakugyan követte. Bár egy sarokhosszal lemaradt a nénike, csakcsak totyogott utána rendületlenül. A fiatalember átvágott a Vérmezön, keresztül-kasul taposott bokrot, virágágyat, s nagy sebbel-lobbal lépett be a pályaudvar előcsarnokába. A pénztár előtt beállt a hosszú csatasorba, ott érte utói negyed óra múlva özvegy Koleráné. — Mégis elmégy hát, Tóni fiam? — rángatta meg hátul a kabátját. — Megmondtam, hogy megyek, mit nyavalyog folyton?! — rázta le magáról, mint egy rossz piócát. — Minek főn utánam? f Özvegy Koleráné pityeregni kezdett. — faj, ezt nem élem túl! Mi rosszat tettem én? Nem jó kvártélyod volt? Rossz főbérlőd voltam? Bántottalak, nyaggattalak? — Nyugi, öreganyám, most már elég legyen! — szólt csillapítótag Aranka Antal, s idegesen lecsapta a földre műbőrtarisznyáfát. — Nem magát untam én meg, hanem ezt a Pestet... — Mi bajod neked ezzel a várossal? Hisz álig ismered. Pár hónapja laksz fent, azelőtt az sem tudtad talán, hogy merre van? ... — Az volt a jó nekem, higgye el — Elbámészkodott.. sóhajtott Amnka Antal, fátyolos, mélabús, bágyadt tekintettel. S lépett előre, ahogy a sor vitte. Már igen közel járt a pénztárablakhoz. Özvegy Koleráné mellette topogott. — Talán a te falud jobb? Az a sáros, sötét... — macerálta az öregasszony. — Ne ócsárolja az én kis falumat! Az a sok disznóság, amit anyám küldött, jó volt az magának?! Ette zokszó nélkül, igaz-e? A vénasszony bólintott: Persze, így igaz, jó falatok voltak, s most ez mind A csodaostor Élt a faluban egy kanász, úgy hívták, hogy Istráng István. Ha belefüjt a csordacsalogató tülkébe, azon nyomban talpraugrottak a disznók, malacok, még az anyakocák is. Volt annak egy ostora, amivel ha egyet suhintott, két hangot adott. Rendszerint az új emeletes Iskola előtt mutogatta a tudományát. Körül is állták naponta a pajtások és kérlelték: ' — Pista bácsi, hadd halljuk a csodaostort! ö meg ötször-hatszor is meglóbálta feje felett az ostort, hadd örüljenek a gyerekek, aztán így szólt: — No most menjetek az iskolába. Nektek az a dolgotok, hogy tanuljatok, én meg már úgy lemaradtam a csordától, mint a borravaló! Egyszer a tízperces szünetben a gyerekek Pista bácsi ostoráról beszélgettek. Azt mondta az egyik: — Ha elvégzem az iskolát, én is kanász leszek! — Eredj már — lökte oldalba a másik. Az mindenki lehet! — Mindenki nem — szólt egy nagyobb gyerek. — Azaz lehet, de csodaostora nem biztos, hogy lehet másnak, csak Pista bácsinak. Beszélgettek, vitatkoztak, ám a kisebbeket csak nem hagyta nyugton a csodaostor. Másnap reggel megvárták az iskola előtt Pista bácsit. A kanász éppen suhintásra készült az ostorával, amikor az egyik gyerek odasündörgött hozzá és így szólt: — Igaz, hogy kanász mindenki lehet? — Lehet, ha ahhoz van kedve. — Akkor én kanász leszek — dicsekedett. — Én is, én is! — kiáltották a többiek. Pista bácsi mosolygott a bajusza alatt, és megkérdezte a hozzá közelebb állót: — Aztán miért akarsz te kanász lenni? — Hogy legyen ilyen csodaostorom, amelyik egy suhintásra kettőt durran. — Ez nem csodaostor, kiskomám. Csak azért szól kettőt, mert az iskola fala visszaveri a hangját. Suhintgathatom én a régi iskola előtt, csak egyet szól az. A gyerekek elcsodálkoztak a szavakon, és még most is csodálkoznának, ha meg nem szólal a csengő és nem hívja őket az iskolába. Koprá József megszűnik. Mikor talál újra egy ilyen melákot, akinek az anyja hetenként küldi a csomagot, tömi az egyszem fiát. Jó lenne, ha le tudná beszélni Aranka Tónit, hogy ne egye a penész, ne hagyja egyedül legalább amíg odahaza tartanák a disznótorok. — Csák legalább azt mondanád meg végre Tóni fiam, hogy miért mégy el? A fiatalember őszintén kifakadt: — Azért, mert otthon jobb. Itt nagyot csalódtam... Az isten pénze is kevés volna Pesten. Erre is rájöttem. A nők csapodárok, egyet se találtam, aki hűséges volt... De a cimboráim se becsületesek. Csak amíg fizettem, addig voltam jó... Értse meg, itt engem mindenki kihasznált. — 0, te jóbolond — csóválta a fejét özvegy Koleráné —, akkor miért jöttél fel, ha annyira szereted a faludat? — Miért, miért — válaszolt Aranka Antal. — Mert szeptemberben felküldött a tsz görögdinnyét árulni a Lehel piacra, aztán hogy a dinnyét eladtuk, arra gondoltam, ha már fent vagyok, egy kicsit körülnézek ... Zoltai András Szakértelem 1 Apró termetű parasztasszony ül. a gyorsvonat bőrülésén. Öregesen: ( tiszta feketében. Rövid harang szoknyája elárulja, hogy valahovái 'Gyöngyös környékére való. Lábat nem ér le a földre, s két fényest ,csizmája között úgy szorítja a po-t fiakos demtzsont, mintha kutya len-1 fie, amely el akar szaladni. 1 1 — Hová, hová Pirkó néném? —, 'ült le egy bakancsos, sapkás fiatal-1 j'ember a szemben levő helyre. t , — A fiamnak viszek bort neve-1 ,napjára. 1 i — No de, két napja találkoztam ( i Pirkó néném urával, az is azt{ imondta, hogy a fiának visz bort.{ 'Miért nem vitték egyszerre? ( — Hadd el! — rántott egyet a» .vállán az asszony, és úgy össze-1 ,szorította két halovány ajkát, hogy1 fiiig látszott a széle. 1 i Hallgatott. ' 1 Egy vasutas el-elnézegette a de-{ ’mizsont, piroskás volt a fonata,1 ’vérnevelő bor lehetett benne. Kis-! ivártáivá a vasutas már nem áll-< [háttá meg szó nélkül: < ► — Nincs jobb a rédei bornál. ! I Az asszony hallgatott. , . — Bár azt mondják, nem minden< jgazda ért a borhoz. 1 í Megint csend. 1 — Nekem elég egy nyelet, meg-i 'mondom, milyen szőlősgazda ter-( 1 melte. ( i Az asszony összehúzta a szem-1 földökét, pirossá vált az arca, de1 Ihallgatott. ' — Ne kéresse magát néném,, •hadd kóstolom meg. , , Az asszony kinézett az ablakon.' i — Megadom az árát! 1 — Megadja, majd ha a nádat el-, 'adja! — pattant fel az asszony. — 1Engem akar maga kelepcébe csal'ni? Ahhoz szülessen meg még egy-' szer. Nem tudom, nem maga volt-e .az a vasutas, aki az uramat két ,napja úgy bolonddá tette. ) Most már a sapkás fiatalember\hez fordult. ' — Felküldtem az öreget, hogy ’ ,Apa, vigyél már annak a gyereknek egy kis bort, ha már nem lökhet haza“. A dugót jól rákötöttem fi demizsonra, nehogy kivegye. (Meri az olyan barátságos ember, \hogy ha meghív valakit otthon a ^pincébe, az csak négykézláb jöhet i ki onnét. A vonalon volt egy ilyen wasutas, mint ez az ember. Mon\dogatta, hogy nem hallotta még Ia rédei jó bor hírét, talán nem is i szolgál rá. Az uramnak más se kel- 1lett, bizonyítani akart, megkínálta. •A kóstolóból az lett, hogy ez is *ivott belőle, meg az is, az öregemet 'sem kell kihagyni, a végén már 'énekelve értek be a Keletibe. De üres volt a demizson. Most úgy .menjen a fiamhoz? A következő fionattal hazajött. i — Megtölthette volna azt a del mizsont az italboltban! — mondta <a vasutas. Az öregasszony hetykén felrán’.totta a fejét, megint a fiatalemberhez szólt, de a vasutasra bólintva: I — Még azt mondja, hogy ért a i borhoz! Kóródi József /
