Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-07-15 / 28. szám
Szabados Árpád: NAP I NAGY OLIVÉR: \\ Pihenés * Jól esik a csend és jó feledni ~ ![ egy-két napra munka ritmusát. 'j j! Nézdelődni csak, és észre-venni: <[ Kék az ég, min felhőnyáj legel. ![ Látni azt, hogy él a föld és szél fúj, ]> frissen hozva Keletről derűt — <[ s János bácsi bajszát már dér lepte, ![ mosolyog, mert unokát ölel. Jó ezt látni, tudni; elmerengve <| megállítani kissé gondolám — !» () mélyen szívni tüdőmre a csendet, j! (| nem evezni — pihenni csupán. <J ji Csendben nézni mások ténykedését, «! új iramra erőt gyűjteni — ![ s aztáR bele! Megújult erővel, <[ ]» megifjodva messzi cél felé! J» <| (1959) <; !; DÉNES GYÖRGY: !j Kapanyelet szorongatott... i| Ji Kapanyelet szorongatott ]i i1 kerek hatvan évig, (élig rabmadár volt szegény, (, J i ég angyala félig. ji Nem nőtt mégsem égi szárnya,1; nem szállt fel a mennybe, ]> <1 ráhajlott a föld rögére <[ 11 sírva, reménykedve. 1, Vérét felitták a napok, egyre hűlt a teste, barna kendőbe csavarta bús szívét az este. Vállára ült az öregség, kerülte az álom, árva lelke elmerengett egy krumplivirágon. Ogy hajtotta le a fejét örök éjszakára, mint ahogy a földre hajlik a búza kalásza. Sírja felett szomorűfűz hamvas ága reszket, s fűnevelő csendes eső veri a keresztet. 2. VÁRATLAN TALÁLKOZÁS Ma este a kékszínű taxi sofőrjének szerencséje volt. Alig két órája jött ki a garázsból, de már tíz fuvart csinált, és a napi bevételnek már megvolt a fele. Amikor legutóbbi utasa kiszállt, a sofőr odahajtott a legközelebbi taxiállomáshoz, ahol már vagy tíz-tizenkét ember Idegeskedett. A várakozók tülekedtek, valaki valakit ellökött, valaki kiabált: „Szemtelen disznók“. Am a sofőr oda se figyelt a veszekedésre. Megszokta már a hasonló szóváltást. A hátsó ülésre ketten telepedtek be, és egy férfihang erélyesen utasította: — Vendéglőbe, főnök! A legjobb vendéglőbe, ha van ilyen ebben az átkozott városban. Nem leszek hálátlan. A sofőr megfordult, végignézett utasain. A férfi hangját ismerősnek találta. Megigazította a visszapillantó tükröt, és figyelmesen szemügyre vette először a nőt, utána a férfit. A nő közönséges volt. A férfi arca ismerősnek tetszett. Még egyszer jól megnézte, és nem hitt a szemének. — Helló, főnöki Elindul végre ez a tragacs? — kérdezte az utas. — Máris — felelte a sofőr. Egy kihalt utcán a kocsi hirtelen megállt. A sofőr kiszállt, felemelte a motorház tetejét, aztán lecsukta, vlszszaült a volán mellé, megpróbálta beindítani a motort, de nem sikerült. SZABAD FÖLDMŰVES 1987. július IS. — Na tessék - mondta mérgesen az utas. — Ne siess, „rádiós“ Pavel. Még elverheted a pénzed, lesz rá elég időd — válaszolt az önindítót taposva a sofőr. AZ utas a nő vállára tette a kezét, és röviden csak ennyit szólt: „Szállj ki!“ Amikor ketten maradtak, halkan kérdezte: — Honnan ismersz? — Ne siess ... Vagy már elfelejtetted a szuhumi—leningrádi gyorsot és a kedves Antonyina Ivanovna bőrönd lét? — Föl akarsz adni? A taxis félfordulatot tett, és gúnyosan az utasra pillantott, majd a szélvédő üveg felé mutatott. Húsz-harminc méternyire a kocsitól a rendőrség kivilágított kék-vörös táblája függött a járda fölött. A kapun ebben a pillanatban három rendőr jött ki, és a taxi felé indult. — Látod, könnyen lebuktathattalak volna — mondta a sofőr a hátsó ülésen összekuporodó utasnak, amikor a rendőrök elhaladtak a kocsi mellett. — Köszönöm, főnök, soha nem felejtem el — suttogta szaporán az utas. — De most már menjünk. Kinyitotta a bal oldali ajtót, a nő beszállt, a kocsi motorja pedig az első gyújtásra beindult. A további utat szótlanul tették meg. A „Centralnij“ vendéglőnél a kocsi megállt. A kikent-kifent nőcske elsőnek lépett ki a kocsiból. Pavel hátramaradt, hogy kifizesse a sofőrt. Mikor az ajtó becsapódott a nő mögött, a két férfi egymásra nézett. GÁT.nONYI BÉLA: SZ£RJOZSA Beszélgetés egy mozdonnyal Csak a szarkofágot láthattam már. Sz^p, faragott oszlop volt az, egy dunántúli faluban. Tölgyfából faragta a falu asztalosa és barnára pácolta. A nevet úgy faragták a fába: Szergej Vasziljevics Afanaszjev őrmester. Ennyi az egész. A többit a vasútállomás főnöke mondta el... Már régen túljutott a front a falucskán, amely kicsiny volt ugyan, de jelentős vasúti csomópont. Féltett objektum háborúban és békében egyaránt. A házak közel sorakoztak az indóházhoz — ahogy nevezték még ma is — és a kertek üde zöldje már beleolvadt a közeli dombok sziluettjébe. A vasútállomáson lakott egy raj, melynek Szergej volt a parancsnoka. — Akárcsak a fiamat látnám, — emlegette gyakran Csókás szüle, a falu legidősebb asszonya, aki ott lakott az indóház szomszédságában. Két fiát még az első háborúban elsiratta, a harmadik a Donkanyarból írt utoljára. Szerjózsát nagyon szerették a faluban, és a „nagyon“ itt családias meghittséget, gyermeki megértést és anyai szeretetet jelez egyszerre. Nyugodtan élte a falu a békés napokat, amikor egy reggelen repülőgép zúgására ébredtek. A bombák az állomást keresték, de célt tévesztettek. — Na, ezt megúsztuk — mondta az állomásfőnök, de hamarosan bekopogtatott hozzá a biccentős bálint, a falu egyetlen susztera. — Amott a nyárfáknál valami vasat fogott az eke. A raj azonnal a helyszínre indult. A süppedős, vizes földben bombát akasztott az ekevas. Ha felrobban, oda a vasút, az állomás és vagy húsz ház mindenestől. Intézkedni kell. Az ezredtörzs innen negyven kilométerre. Mire megfordulnak, a bomba oldódhat. Talán időzített, talán nemi Ki tudhatja azt most? Szerjózsa intézkedett. Szekeret rendelt és maga vállalkozott a gyereknyi bomba kiemelésére. Lépésről lépésre dolgozott, lassan, térdre ereszkedve ásott, azután ölébe vette a halálos terhet, és felrakta a szalmával vastagon bélelt szekérre. Csak Szerjózsa ment a szekérrel. A falu kint állt a vasút mentén. Távolról figyelték, mi lesz a fiúval? Csókás néne az elsők között állt és ügyelte a bányát. Ott megy a fia ... Robbanás reszkettette meg a levegőt. Az emberek felsóhajtottak. A füstfelhővel együtt elszállt a falu fölül a veszély is. Gyerekhad, emberoszlop rohant a bányához, hogy megölelje Szergejt. Nem volt már idejük rá. A bomba a szekéren robbant. A lovat széttépte, Szergej még élt. Az utolsó szava volt: — Nincs baj, papai Mondom, a nyárfák alá temették, és tavasztól nem fogy sírjáról a virág. Legtöbbet Csókás mama látogatja és beszél hozzá: — Látod, fiam, látod... a falut megmentetted... Iszonyú meleg van. Ülök a vasúti kocsiban és próbálom elviselni a nyarat. Alig tíz perce indultunk Párkányból Léva felé. Most az első állomáson állunk ... Es úgy látszik, nem is indulunk el egyhamar. Hogy miért? Hát kérem, elromlott a mozdony. A mozdony felől kalapácscsattogást hallok. Verik a mozdonyt. Ilyen melegben! Idegesít ez a csattogás. Határozottan érzem, hogy fogytán a türelmem. Már fél óráfa állunk ... Leszállók és elindulok a mozdony felé. Mikor odaérek, látom, hogy a bal oldalát püfölik egy akkora kalapácsosai, amilyent csak tankista koromban láttam. Szegény mozdony ... — SSSRRR ... I Maga mit akar? — hallom a hangját. — Semmit — mondom. — Akkor minek állt ide? — Kíváncsiságból. — Sose tiltakozzon, nem maga az első. — Hát gyakran verik? — Elég gyakran. Pedig elhiheti, hogy ártatlan vagyok. — Ártatlan? Akkor miért állt meg, miért? — Még ilyet kérdezi Azt hiszi, jókedvemből tettem? Persze, maguk mind egyformák, csak rohannának ... — Kíváncsiságból! Azt elhiszem. Élvezi, hogy vernek, igaz? — Nem, nem — próbálok tiltakozni, — S maga? — Hát nem érti? Nézzen rám! Nolcvan éves vagyok ... — Igen ... Bocsásson meg, erről megfeledkeztem. — Hát ez a bajom. Elkoptam. A tűz meg a gőz kikészített. — En azt gondoltam, más a baj. — Más? Mi más lehetne? — Hát ez a forróság, vagy mit tudom én? ... — Kilazult egy csapszögem a bal oldalamon. Azt verik a helyére. Dehát érzem, hogy teljesen felesleges. Ha egy állomást kibír, az is nagy dolog lesz. — Vagyis a következő állomáson újra kezdődik az egész? — Ha kibírom odáig ... — Tréfál? — Nem én! Mondtam már, hogy nagyon öreg vagyok. Két világháború van mögöttem. Régen nyugdíjazniuk kellett volna a felettes hatóságoknak ... ők felelnek mindenért. — Többször is előfordult már, hogy menet közben rosszul lett? — Elég gyakran. Csak mindig sikerül helyrekalapálnt a kilazult csapszögeket. Egyszer, van már vagy két éve, Léva mellett kiesett a jobb hajtókarom. Az nagyon fájt. Nem is tudtam tovább menni. — Abbahagyták a kalapálást... — Igen. Szálljon fel, mindjárt indulok. S ha már ilyen szépen elbeszélgettünk. megkérhetném valamire? — Tessék! — Szóljon néhány szót az érdekemben az Államvasutaknál, hátha magára jobban hallgatnak ... (G. S.) — No, megismertél? — kérdezte a sofőr a pénzt számolgatva. Nem szabad ennyire ráijeszteni az emberre — mondta Pavel. — Ne adjon vissza... De ha jól emlékszem, maga Petrozavodszkba utazott? És Misának hívják? — Jól emlékszel, te bőröndműszerész. Na menj, mulassl Lehet, hogy még találkozunk ... Tudod, hegy a heggyel... — Sose lássalak — sziszegte a foga között Pavel. Mérgesen kiszállt, és becsapta az ajtót. Mihail nem sietett indulni, kíváncsi volt rá, mit csinál Pavel. A „rádióműszerész" megállt a nővel a bejárat előtt. Hevesen magyaráztak egymásnak valamit. Ezalatt Pavel kétszer is gondterhelt pillantást vetett a kocsi felé. Végül dühösen legyintett, a nő elsietett, és a fiú egyedül ment be az étterembe. — Szabad? — hallotta Mihail az új utas hangját. — A garázsba megyek — füllentett, gyorsan megfordult az autóval, és úgy rátaposott a gázpedálra, hogy a kerekek megcsúsztak, pörögtek, fekete nyomot hagytak az aszfalton. Sietett haza, hogy elhozza Gyembovicsot. A Pavellal történt találkozás váratlanul érte, de ha már megjelent a láthatáron ez a vagány, akkor Mihail Zarkov nem akarta szem elől téveszteni__ Pavel bement az étterembe, és óvatosan körülnézett. Egy sarokasztalnál foglalt helyet, ahonnan jól szemmel tarthatta a bejáratot. Az étteremben egyre többen lettek, lőttek a vendégek egyedül, párosával, és olykor betért egy-egy kisebb társaság is. Ám egy vendég rögtön magára vonta Pavel figyelmét. A magas, ősz hajú férfi nem egyszerűen bejött, hanem megjelent a teremben. Elégé detten tekintett körül, mintha itt mindenki az ő vendége volna. A szomszéd asztalnál foglalt helyet. Pavel addig nézte, amíg az idegen tekintete meg nem állapodott rajta. Erre Pavel hirtelen beletemetkezett az étlapba. Lerítt róla, hogy zavarban van, bár megpróbált uralkodni magán. Az étlapból felpillantva látta, hogy az ősz férfi felkelt, és feléje indult. — Megengedi, hogy a társaságában vacsorázzam? — hallotta Pavel. — Kérem — felelte anélkül, hogy felemelte volna a fejét. Az ismeretlen megigazította kabátját, és kényelmesen elhelyezkedett a széken. — Rendelt már? — Igen. De úgy látszik, itt soha nem szolgálnak ki — felelte Pavel. — Régi szokás; jobb éttermekben soha nem sietnek. Pavel szomszédja beszédes ember volt, s mint aki jól ismerte a régi világ szokásait, elmagyarázta, hogy azelőtt hogyan szolgáltak fel a vendéglőkben. Mikor a pincér kihozta Pavelnek a vacsorát, az ősz férfi bele se pillantva az étlapba, rendelt magának. Pavel evett, szomszédja pedig a vendéglői hagyományokról mesélt neki. Látszott rajta nem egyhamar hagyja abba, és szeretne jobban megismerkedni a fiatalemberrel. Pavel bátorságot vett, és megkínálta vodkával. A szomszéd szívesen elfogadta. — Nagyon kedves, fiatalember. Egészségére ... Szeretem ezt a helyet. Csak itt tudok igazán pihenni. Kedvelem a poharak szívderítő csengését. — Gyakori vendég itt? — kérdezte Pavel. — Maga talán most van itt először? — Én csak átutazóban vagyok. — Szerencséje van. A város egyik legjobb éttermében vagyunk. Itt nem sietnek. De azért ez már mégiscsak sok ... Dühösen az órájára nézett. Pavel megkínálta még egy pohár vodkával. — Látom, szereti a társaságot. Ak kor hát ismerkedjünk meg — mondta a szomszéd. — Kurtisz. — Matvejev — Mi a foglalkozása? — Evés, ivás. r jur s Jtw / ^ / jv j- «r A ^ « / Mm- * jm Kurtisz elmosolyodott. Amikor a pincér letette elé az Italt, Kurtisz teletöltötte a poharakat: — Igyunk a szabad foglalkozású emberek egészségére. — A törvény elégedetlen a maga életmódjával? — kérdezte Pavel. — Á, dehogy! Én teljesen lojális vagyok. Nyugdíjat kapok. Szép nagy kertem van. Krumpli, alma, ez az. Most viszont tél van, és egész nap szabad vagyok. Van egy fiam, tervező az líráiban. Persze segít, de ez most mind nem fontos ... Egyik poharat a másik után ürítette ki, és a kölcsönös rokonszenv egyre nőtt. — Szóval átutazóban van, fiatalember? És hol szállt meg? — kérdezte Kurtisz. — Most itt. Később meg majd meglátjuk. — Tehát sehol... — Kurtisz mintha örült volna ennek a megállapításnak. — Az utcán sétálva figyeltem fel magára, mert egy csinos szőke nővel volt. Hol találni ilyen szép lányokat? — Az állomáson csíptem föl. Pavel megtörölte a száját a papírszalvétával, és megkérdezte: — A Marx Károly utca messze van innen? — Majd megkeressük Segíthetek. Bőkezűen rendezték a számlát, s kissé tétova léptekkel elhagyták az éttermet. Kurtisz karon fogta Pavelt. Elindultak megkeresni a Marx utcát. Egy járókelő elmagyarázta, hol találják meg. Néhány perc múlva egy háromemeletes, szürke ház előtt álltak. Pavel felpillantott a házszámra, körülnézett, és halkan így szólt: — Maradj itt. — Nem, nem. Veled megyek — tiltakozott Kurtisz. Bementek a házba, és a korlátba kapaszkodva, lassan felmásztak a második emeletre. A hetes számú lakás előtt megálltak. Pavel megnyomta a csengőt. Az ajtó kinyílt, és egy iól megtermett, tengerésztrikós férfi állt előttük. (Folytatjuk.)
