Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-11-04 / 44. szám

Q tveri évvel ezelőtt, közvetlenül

a fegyveres felkelés kitörése után az Auróra komiszárává Alekszander Belisevet, a forradalmi bizottság elnökét nevezték ki. Huszonnégy éves volt akkor, parasztcsaládból való. Most Leningrádban él feleségével, leányaival, unokáival.

— Gyakran felteszik nekem a kér* dést: hogyan zajlott le a forradalom — válaszol kérdésünkre Belisev. — Az Auróra matrózai csak a forradalom parancsát teljesítették. Tudni kell, hogy 1917 nyarán a cirkálón még csak hét bolsevik volt, s ha októberig a pártszervezetünk már negyvennégy kommunistát számlált is, ez a szám nem érte el a legénységi létszám egy tizedét sem.

— Akkor adtuk le a megbeszélt lövést, amikor a Téli Palotában székelő Ideiglenes Kormány visszautasította az ultimátumot. Este kilenc óra negyvenöt perckor a Péter-Pál erőd megadta az előre megbeszélt, vörös fényjelzést.

— Mellső ágyút betölteni! — kiáltottam Jevdokim Ognyevnak, a cirkáló irányzótüzérének.

— Készl — mondta Ognyev.

— Tűz! — adtam ki a parancsot.

— Mindössze tíz másodpercet vett igénybe a töltés és a lövés. Egyikünk sem gondolt arra, hogy ez az ágyúlövés örök időkre bekerül a világtörténelembe ...

Már nem sokan élnek az Auróra ötven év előtti, 570 főnyi legénységé-A legendás hajó

bői, de a veteránok időnként szívesörömest keresik fel a múzeumhajót és mai legénységét. Ellátogatnak a leningrádi gyárakba, klubokba, iskolákba és kaszárnyákba is, beszélgetnek a fiatalokkal a régvolt, legendás időkről. Szeretett vendégek ők, különösen az egykori komiszár, Belisev, aki így beszél a fiatalságról, az egymást váltó nemzedékekről:

— Mi, akik a Téli Palotát és a Reichstagot ostromoltuk és akik a világűrt és a tudomány csúcsait ostromoljuk, egy és ugyanazt az ügyet szolgáljuk.

Az Auróra ott áll a folyón, a Téli Palota közelében.

Mi történt a palotában, midőn eldördült a fegyveres felkelésre Jelt adó ágyútűz?

Az események megértéséhez tudni kell, hogy röviddel a februári forradalom után, már 1917 márciusában a burzsoá Ideiglenes Kormány hivatalai foglalták el a Téli Palota helyiségeit. De a miniszterek akkor még az Izsák téren levő palotában üléseztek, ahol ma a leningrádi városi tanács székel. Nyáron aztán a miniszterek is átköltöztek a Téli palotába, sőt Kerenszkij oda tette át lakhelyét is.

1917. október 25-én (november 7-én) a palota malachitfermének órái elütötték a valóban ideiglenes kormány utolsó percét is. Reggel 10 órakor az Auróra cirkáló rádiója közvetítette Lenin szavait: „Oroszország polgáraihoz! Az Ideiglenes Kormányt megdöntöttük! ...“

Már csak a Téli palota volt a burzsoá miniszterek kezén. Körülötte felzárkóztak a vörösgárdísták, a matrózok és a forradalmi katonák egységei. Délután 6 órakor ott sorakoztak már közvetlenül a palotánál. Az Ideiglenes Kormány őrizetére rendelt kozákok, majd junkerek elvonultak. A miniszterek a belső udvarra néző kis fehér ebédlőben, a malachit-teremben rejtőztek el. Ide hatoltak be a forradalom katonái.

— A hadi-forradalmi bizottság nevében letartóztatom önöket! — fordult a miniszterek felé V. Antonov-Ovsze- Jenko.

A kabinetnek mind a tizenhat tagját elfogták, Kerenszkijen kívül, neki még reggel sikerült, női ruhát öltve kereket oldania az amerikai követség gépkocsiján.

A foglyokat az éj sötétjében gyalog kísérték át a Péter-Pál erődbe.

Így ért véget az orosz burzsoázia utolsó menedékének ostroma. B. E.

A Péter-Pál eríH

J V. VOSZTDKDV:

i g

e mos«

UTOLSÓ

16. A csónakos Pása és „Gyerünk sétálni“

Azt a helyet, ahová Pavel beutalója szólt, a gondtalan üdülés levegője lengte be. A homokos strand fehér sávja a smaragszínű viz és a sötétzöld erdő között húzódott.

Az üdülőben csak egy kőépület volt, földszintjén az étteremmel és a klubbal. Az üdülővendégek többségét az erdőben szanaszét álló négyszobás faházakban helyezték el. Az erdőben rengeteg mókus élt; egyáltalán nem féltek az emberektől.

Az egész országból Jöttek ide pihenni, még Szahalin szigetéről is. Ám az új vendég másnap már úgy üdvözölte a régieket, mint régi barátot. Fürdésre még kissé hideg volt a víz — tizenöt-tizenhat fok —, de a Nap melegen sütött, és reggeli után mindenki a strandra ment. Hevertek a homokban, hol a hátukat, hol a mel-> lüket süttették. Gyakran körbe álltak és labdáztak. A sokszínű felfújható gumimatracok és csónakok tulajdonosai, lenézve a parton maradókat, a lusta hullámok hátán ringatóztak. A preferánsz megszállotjai, égy lapos kőre helyezve az előre megvonalazott papirt, melyet kaviccsal fogtak le, nikotinnal mérgezve magukat elzárkóztak a tengertől, az égtől, a földtől, csak időnként szidták a körülöttük álló kibiceket, akikről köztudomású, hogy remek tanácsokat adnak, de játszani nem tudnak.

Mint minden strandon, itt is akadt

^ SZABAD FÖLDMŰVES

1967. november 4.

két-három bátor férfi és két-három bátrabb nő, akik úsztak, bármilyen volt az idő, és bármilyen volt a hőmérséklet, ámulatba ejtve az egyszerű halandókat.

Ebéd után a józan ész és a még otthon kapott orvosi tanácsok ellenére, egyesek röplabdáztak, mások a tengerparton vagy az erdőben sétáltak.

Vacsora után a verandán táncoltak, filmet néztek, néha az energikus kultúros rávette őket valamilyen társasjátékra.

A párocskák lesétáltak a partra, ahogy ők mondták, hallgatni a tenger mormolását. Tíz óra körül a Járőrben levő határőrök ugrasztottak fel őket.

Egyszóval épp olyan üdülő volt, mint a többi. Csak két dolog különböztette meg az ország más üdülőhelyeitől. Először is néhány kilométernyire tőle vezetett a szárazföldi határ. Másodszor, a tenger marékszám vetett ki borostyánt, s a borostyánkedvelők minden napszakban térdig vízbe gázolva vadásztak.

Pavel elhatározta, hogy semmiben sem marad el üdülőtársaitól. Röplabdázott, napozott, fürdött és gyakran csónakázott. Igaz, az ő csónakja nem volt olyan szép, olyan elegáns, mint a többié, le is nézték őt, de a célnak megfelelt. Négy embert is elbírt, és az evező is bevált. Csak egy baj volt vele: rengeteg levegő ment bele, és kerékpárpumpával felfújni olyan fáradságos volt, mintha valaki fogkefével súrolna egy termet. Ezért Pavel más megoldást keresett, és talált is. Reggelenként, mielőtt a strandra ment volna, betért az üdülő garázsába, ahol kompresszorral felfújhatta a csónakot, és így vitte le a vízre,

Pavel az első naptól kezdve figyelte azokat a férfiakat, akikre ráillett a Kurtisz által adott személyleírás. Magas, szőke hajú, szürke szemű férfi több is volt a beutaltak között, s a fiú megpróbálta kitalálni, hogy melyikük érdeklődik tőle előbb-utóbb törökmézről. Azt várta, hogy ez hamar bekövetkezik, de egyik nap telt a másik után, és nem történt semmi.

A harmadik napon Pavel meglátta a strandon Ritát. Már messziről észrevette. Rita levette a ruháját, szürkéskék fürdőruhában feküdt egy csoport nő mellé, akik már láthatóan Jó ideje sültek a napon. A nők, a strand törzsvendégei, öt percnél tovább nem tudták visszafojtani kíváncsiságukat, hiszen nehéz lett volna megmondani, hogy Rita fürdőruhája vagy a frizurája volt-e Jőbb. A Jövevény hamarosan az érdeklődés középpontjába került.

Pavel a csónakjába szedett egy csomó gyereket, és beevezett velük meszsze a parttól. A tenger olyan nyugodt, sima volt, mintha egy láthatatlan burkot vontak volna fölé.

Visszatérve Pavel látta, hogy nemcsak a nők figyeltek fel Ritára, Két atlétatermetű férfi állt a közelében hangsúlyozottan közönyösen, unatkozva. Mint ahogy ilyenkor lenni szokott, a közöny egyenes arányban volt az érdeklődéssel. Végül a két ifjú lustán elballagott. A helyüket nyomban elfoglalta egy, az előbbieknél idősebb férfi, akire pontosan ráillett Kurtisz személyleírása. Rita tehát nem fog unatkozni. Annál Jobb, nyugodtan beszélhet vele, nem kelt gyanút, hiszen ő is egyik hódolója lesz.

Egyik nap telt a másik után, de Pavel törökméze után senki sem érdeklődött. Már azt gondolta, hogy Zarokov talán megváltoztatta a tervet. Vagy talán Krug egyelőre csak figyeli? Lehetséges. Nem tehetett mást, várt és pihent.

Pavel egy hét alatt megismerkedett az üdülők felével, többek között Ritával is. Ebben nagy része volt a csónaknak. Látva, hogy Pavel barátságos. az üdülők nem szégyenlősködtek: a nők megkérték! csónakáztassa őket.

VLAGYIMIR MAJAKOVSZKIJ: M

OKTÓBER 25 í

Ha napjaimat visszalapozza két kezem: ‘

melyik volt életem legfényesebb tükre, !

egy és ugyanarra emlékezem, I

az első napra, október huszonötre.

Szuronyok készülnek számolni-szólni,

matrózok bomba-labdával játszanak,

zsibong és zúg a fölbolygatott Szmolnij; ;

ablakai alatt géppuskák látszanak. ;

Elvtársakl Mit álltok? A főpostához!

S már rohan a megrakott páncélautó.

— Igenis! — hallatszik az éjben, ;

s már messzerobognak a szóra; ;

csak a tengerész-szalagon villan a fényben ;

hat betű: AURÓRA. ;

Vitázó csoportok, körül, készenlétben, ;

Olykor fegyver koppan a folyosó kövén. I

Lenin már végigment észrevétlen 1

a Szmolnij kanyargó emberközén.

A népet ma már Iljics viszi harcba, J

az arca új, különös. Iljicsé ez? !

Mint élezett borotvapenge karca, !

a katonák kiáltó szava éles. I

S ebben a célhoz ért acél-viharban Iljics, mintha most ébredt volna fel; megy, megáll, hátán összefonva karja, hunyorog, de átfog mindent a szemeivel. j

Rápillant egy borzos, rongyos katonára, ‘

pontosan céloz éles tekintete: !

a katona beszél, s Iljics a szívét látja !

a szólepel mögött, nézi, a lélek integet.

Én tudtam, hogy ő mindent tudva tud, hogy meghallja ezer mérföldön át: j

a front jajszavát, a letiport falut, ;

a Putyilov- és Nobel-művek akaratát. ;

Hatalmas fejében száz tartomány világlott, ;

nyüzsgött vagy másfél milliárd ember, i

egy éjszaka megmérte az egész világot, i

s reggel: „Mindenkihez!" Hallgassátok! i

Frontkatonák, kikre vér rakott pecsétet!

Százfajta rabok, százféle rabságok!

Or-megtiporta, kavargó cselédek!

Minden hatalmat a szovjetek kezébe! ;

A parasztoknak földet! |

A népeknek — békét! !

És kenyeret az éhezőknek! !

Hidas Antal fordítása '

a férfiak pedig kölcsönvették a csónakot, majd pedig szidták az alumínium evezőt, mert megfogta a kezüket, alig tudták lemosni. Valaki viccből azt tanácsolta Pavelnak, hogy nyisson csónakkölcsönzőt, megkeresheti a hazautazáshoz szükséges pénzt. így ragadt rá a csónakos Pása név.

Június 21-én, reggeli után felfújta a csónakot, a fejére tette, és elindult a tengerhez. Néhány lány szaladt utána.

— Segítsünk a csónakosnak — kiáltotta valamelyikük.

A lányok elvették Paveltől a csónakot, és futásnak eredtek.

— Az evezőt is vigyék — kiáltott utánuk Pavel.

Az egyik lány visszafordult érte.

Amikor Pavel a strandra ért, a lányok már fürdőruhában voltak. A csónakot körülállva azon vitatkoztak, ki csónakázzon előbb. Velük volt egy középtermetű, negyven év körüli zömök, súlyemelő külsejű férfi. Pavel az első naptól fogva látta a strandon, az üdülő éttermében, de nem törődött vele. Csak annyit tudott róla, hogy mindenki úgy hívja: „Gyerünk sétálni“. Bizonyára többeket invitált sétálni a közeli erdőbe. Most a zömök férfi döntőbíró volt a' vitatkozó lányok között, akik végül engedelmeskedtek neki. „Gyerünk sétálni“ kiválasztott három lányt, a csónakot vízre dobta, felkapaszkodtak, és a férfi ügyetlenül evezni kezdett.

Pavel a közelben társasjátékot Játszó nők csoportjához ült.

Eltelt egy óra, kettő, a nap már magasan Járt, de „Gyerünk sétálni“ egyre csónakázott, többször is váltva utasait. Pavel végül maga is szeretett volna beevezni, távolabb kerülni a parttól, ahol nem éget ennyire a nap.

Megvárta, amíg „Gyerünk sétálni“ a parthoz közeledett, és odakláltott neki:

— Hé, kapitány! Nem lehetne most már nekem is egy kicsit?

— Bocsáss meg, Pása, miért nem szóltál előbb? — válaszolt a zömök.

Pavel belegázolt a hideg vízbe, és lúdbőrös volt.

— Add ide — nyúlt az evező után. De a másik közbevágott.

— Majd én evezek. Te mindenkit csónakáztatsz, móst az egyszer én viszlek téged.

Pavel beleegyezett. Ám alighogy felkapaszkodott a csónakba, beugrott melléjük egy testes nő, egyike azoknak, akik hőmérséklettől függetlenül, a többiek irigységére, mindig fürödtek.

— Vigyenek el engem is! A mély vízben majd kiugróm.

„Gyerünk sétálni“ mérgesen visszavágott.

— Hogyhogy kiugrik? A nyolcvan kilójával fölfordítja a csónakot.

De a nő nem hagyta magát.

— Nyolcvan vagy száz, mindegy. Különben sem maga a gazda. Elvisz, Pása?

A csónak valóban nem volt nagyon stabil, de Pavel nem akarta megsérteni ezt az életvidám nőt, no meg különben sem- tetszett neki a zömök férfi gorombáskodása.

— Maradjon csak — mondta Pavel megadóan, s közelebb húzódott a csónak farához. A nő a csónak orrába ült.

„Gyerünk sétálni“ a két óra alatt megtanult evezni, és rövid idő alatt háromszáz méternyire Jutottak a parttól. „Üdv, srácok“ kiáltott a kéksapkás, és meglepő könnyedséggel a vízbe ugrott.

— Mint egy rozmár — mondta dühösen „Gyerünk sétálni“.

— Csak nem sajnálta tőle a csónakot? — kérdezte Pavel.

— Üsse kő — válaszolta békítőleg a másik. — Így még jobb is.

Pavel értetlenül fordult felé. Ügy látszik, van valami mondanivalója.

— Mi Jobb így? Miről beszél?

— Szeretném megkérdezni, hogy mi van a törökmézzei?

Pavelnek megnyúlt az arca. „Magas, vékony, szőke hajú“ — mondta Gyembovics. Éppen fordítva. Pavel hálával gondolt az elővigyázatos, tapasztalt Markov ezredesre, aki ott, a villában nem volt hajlandó megmutatni Krug