Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-11-04 / 44. szám
Szamarkand - Tomszk - Kiskeszi A szilveszteri éjszakába burkolózó falu feszülten figyelt. Ajtózörrenésre, ablakrezzenésre összpontosultak az idegek. Egyszeresek valóban kopognak az ablakon, majd kiáltás hallat-SZ1— Pali bácsi, jöjjön... öltözzön fel gyorsan__itt az oroszok! — Nem, gondolkodásra most nem volt idő. Sietős léptekkel vágott neki az éjszakának. — Hol vannak? ... De nicsak, már jönnek is. Aztán maga se tudta hogyan, de a világ legtermészetesebb hangján kibuggyant száján a szó: — Zdrávsztvujtye taváriscsi!... Bővebb ismerkedésre most nem futja az időből. Pár szóval jelzi csupán, hogy vörös katona volt. — Tudnál-e nekünk segíteni, elvtárs — így a parancsnok. — Valahogyan el kell jutnunk Páldra, és nem nagyon találjuk az utat. Nem szeretném, ha elbolyongnánk ... — Persze, hogy tudnék ... már hogy ne? ... ... és elindultak. Kiskesziről Páld felé. Magyar Pál, az egykori vörös katona, ha csak rövidke időre is, ha csak pár órára is, újból szolgálatba lépett. És mint annyiszor az életében, most is „virgába“ került. Mert a szendergő szilveszteri éjszakában, kinnn, a falun túl, sortüzet kaptak. Váratlanul ugattak fel a géppisztolyok, az öreg katona ösztönének, éberségének köszönheti, hogy ép bőrrel úszta meg. Az elvakult, orvul támadó, kisebb német egységet persze nagyon rövid időn belül megadásra kényszerítették. Pali bácsi „bumáskát“ kapott a kezébe és hazatérhetett. De mit nem ád a sors... Ügy gondolta lerövidíti az utat, nekivágott keresztbe a földek között. Ekkor meg a szovjet katonák vélték elillanni akaró németnek, hisz sötét volt. Pali bácsi feje körül megintcsak vijjogó ólommadarak röpködtek. No, de nemhiába volt ő katona. Egy fa mögött biztos menedéket talált, elkurjantotta magát: — Nyesztriláj!... Ja vásl... Nyesztrílájl... Hát aztán szégyen ide, szégyen oda, meg is mosták egy kicsit az öreg harcos fejét, dehát igazuk volt, mert az útról semmiképpen se szabadott volna letérni. Igen, így volt. Am a történet nem itt kezdődik, tulajdonképpen itt ér véget. Azzal, hogy az egykori vörös katona még megszervezi falujában a milíciát, s legalább már most, hajlott korára, békésen hajthatja álomra deresedé fejét... * * * — Miután elfogtak, a szamarkandi fogolytáborba kerültem. Ami azt illeti, nem volt ott éppen gyöngyélet. Szívesebben jelentkezett az ember munkára. Csak ki... ki a táborbóll__ Persze, mindenre pontosan már nem emlékszem, nagyon régen volt... Bizony, nagyon régen. Fél évszázada. Sok idő egy ember életében. Mégis a végén egészen apró, szinte jelentéktelennek látszó események is előkerülnek. Talán Pali bácsi zamatos hazai bora is hozzájárul ehhez, amelyből időnként le-lehajtunk egy pohárkával. — Tomszknál jelentkeztem a vörös gárdába, önként természetesen, nem kellett engem különösebben meggyőzni. Nagyon nehéz feladattal bízták meg alakulatunkat. Orlov, Ivanov, Kerenszki] banditáit kellett lefegyvereznünk. Nehéz küzdelem lehetett. Talán nem is kellemes rá visszaemlékezni. — Ami bennünket illet, ml valóban megszívleltük Lenin parancsát a katonaerkölcsről. Olyan tisztességesen viselkedtünk, hogy csuda. Ha élelemre, szállásra volt szükségünk nem fordult elő erőszak soha. Igaz, hiába akartunk mi valamit megfizetni!... Nem fogadtak el pénzt tőlünk, pedig volt. Az olyan nép, hogy egy fillért el nem vett volna tőlünk ... A tomszki erdőkben viszont más emberek jártak. Halál leskelődött a vörös katonára minden bokor mögül. Itt sebesült meg Pali bácsi is, comblövést kapott. Dehát kemény fából faragták ám Magyar Pált, a vörös katonát. Nyeregben maradt, és sérülésével mitsem törődve lefegyverzett még két fehér banditát. — Amikor végre sikerült megtisztítani a vidéket, sok-sok csatározás után lefegyvereztük az ellenforradalmi csoportokat, új parancs érkezett. Moszkvába vezényeltek bennünket, ahol politikai iskoláztatáson vettünk részt. Huszonegyben tértem haza a Szovjetunióból. Odahaza agitálni kezdett. Szervezkedtek. Az eredmény? ... Még a rokonai is rátámadtak. Sőt, gyerekeinek is kijutott a rágalmazásból, fenyegetőzésből. Rosszulesett természetesen. A faluban sokan nem akartak hinni Magyar Pali bácsi szavának. Pedig az igazat mondta, mindig és mindenkor csak az igazat. Szavai ma bizonyosságot nyertek. S talán ez az, ami a hajlott korú' ember napjainak ma az értelmét adja. Egy bizonyosság, hogy amit tett, jó ügy érdekében tette, mindenki boldogulását segítette elő. Lassan megtelik a kis szoba. Pali bácsit elég gyakorta meglátogatják gyermekei. Most is ... Szaporán töltöget a poharakba s egyre vidámabban gyűrűzik a beszélgetés. Büszkék lehetnek Pali bácsira gyermekei. És büszkék is... Mosolyogva hallgatják történeteit, persze ők már ismerik a csattanót, hisz hányszor, de hányszor elmeséltették már édesapjukkal katonaélményeit. És jó újbóli és újból mindezt végighallgatni. A szemtanú, az események résztvevője többet tud mondani bárkinél. Kilépünk a langyos őszi estébe. Mintha tavasz lenne, éppen olyan az idő. — Aztán, ha erre járnak, csak nézzenek be, hátha előkerül még valami az ember fejéből, mindent nem lehet egyszerre — invitál bennünket Pali bácsi. — Meg aztán az újbor Is kitisztul ... Igen, és ilyenek az emlékek Is. Idő kell hozzá, hogy kitisztuljanak, hogy tanulságuk tisztán csillanjon elő. B. P. I. A forradalom lángeszű vezérének szobrot emeltek a világ minden táján. Egészen váratlanul jött az egész. A meglepetés és az öröm. Ülök a repülőgépen, nézem, hogyan remeg a hatalmas szárny. Nem, nem a repülés izgalmas, hisz repültem már elégszer, de ez most másféle, minden eddigitől különböző; mindent újra ízlelgetek, a magasságot, a furcsán megváltozott földet, ahogy alattam — látszólag — elcammog valahova az ismeretlenbe ... Pedig ez még csak a kezdet. Prága felé repülök. A magasság potom kétezer méter. De ez lényegtelen. A magasság általában tizenöt méter felett az ember számára semmi újat nem jelent a megmaradás lehetőségének szempontjából nézve. Tizenöt méter feletti magasságból már zuhanunk. S a zuhanás eredménye? Persze, vannak kivételek is. Vannak, akik megússzák. Ezek a szerencsések. Ha az ember repül — természeténél fogva — gondol erre a lehetőségre is. A repülés — hódítás. Repülni annyit Jelent, mint birtokba venni az ismeretlent. S nem részleteiben, hanem egészen. Két óra veszteség A repülőtér várótermében ismerkedem a kollégákkal. Tizennégyen vagyunk az ország minden részéből. Kezem tele mindenféle papírral. Útlevél, repülőjegy, csomagcédula, és így tovább; a bensőmben a rettegés, hogy valamit elveszítek... De végül mégis minden szépen megmarad. — Gyere, igyunk egy sört — mondja az egyik kolléga —, ki tudja, Készlet a Vörös térről: a Történelmi múzeum Moszkvában lesz-e tizenkettes ... Elfogadom az ajánlatot. Ilyenkor úgyis minden, amit megtesz az ember: az utolsó. Megisszuk az utolsó sört, elszívjuk az utolsó cigarettát, s már hallom a hangosbeszélőt: „A Moszkva felé induló gépbe tessék beszállni!“ A tömeg meglódul. Aprőszemű eső szemetel. A röptér betonján kis erecskékben fut a víz ismeretlen célok felé. ☆ Varsó felett hozzák az ebédet. A magasság kilenc-tízezer méter. Zúg a fülem egy kicsit. A mélységben a felhők rései között néha-néha kivillan a hegyek zöld sörénye. A menü: kaviár, vaj, prágai sonka (vagy moszkvai?), narancs, bor, ásványvíz, s valami zsemlyeszerűség, de édes. Enni — aránylag bonyolult dolog tíz kilométerrel az anyaföld felett, de azért lassan minden eltűnik a tálcáról... S természetesen a hangulat is vidámabbra fordul. Utoljára hagytam a bort. Kesernyés ízű, nehéz ital. Ki tudja, hol termett? A felhők hirtelen eltűnnek. Úszunk a kékségben. A gép szárnya néha megbillen, s a napsugarak beszöknek a kerek ablakon. De melegük nincs, csak fényük. Alattunk a végtelenbe vesző orosz síkság. Itt, itt alattam ... Hirtelen csap meg a gondolat, igen, itt alattam negyed százada pokol volt. S korábban, ötven évvel ezelőtt? ... Most nyugodtak az erdők, s az erdő felett tiszta az ég. Békesség honol égen, földön. Távolságom a földtől — távolság a történelemben. Huszonöt és ötven év. Lehetséges, hogy ennyi időbe belefér az emberiség minden barbársága, és minden lehetősége egy emberibb világ megalkotására? Az ajtó felett kigyullad a szöveg parancsolóan: „Tilos a dohányzás! Bekapcsolni a rögzítőöveket!“ Moszkva már alattunk van. Még egy félkör, és már a Seremetyovó-i repülőtér hatalmas betonlapján állunk. Vámvizsgálat, formalitások, s már repítenek is a Volgák Moszkva központja felé. Az út kétoldalún nyírfák. Fehér nyírfák. Berjozka, — jut eszembe hirtelen. Mennyit olvastam már róluk. Jobb oldalon emlékmű: tankelhárító akadályok, óriásira felnagyítva. — Idáig jöttek a németek — mondja a gépkocsivezető. Nem érek rá töprengeni a látottakon. Moszkvában vagyunk. Atsuhannunk a Moszkva folyón, egy merész kanyarodás, s kiszállunk az Ukrajna szálloda hektárnyi területet elfoglaló, égretörő épülete előtt. Megérkeztünk. Az órám fél hármat mutat. Két órával előbbre igazítom. Ennyi a veszteségem. Hogy mit nyertem, azt még nem tudom. Ismerkedés Két órával Közép-Európa mögött — este. Reggel ugyanennyi az előnyöm. Ma hajnali „hatkor“ ébredem. A látvány, amely elém tárult, egy pillanatra meghökkentett. A város, alattam a mélyben még tompa, szürke homályban pihent, s felette keleten ízzott az ég; kettészelt elipszis-keretbe foglalta Moszkvát. Később — mit később? úgy kilenc felé — lementem a szálloda halijába „akklimatizálódni“. „Szoktatom fülemet a szóhoz“ ferdítettem el József Attilát, alkalmazva a viszonyokhoz, —, mármint az orosz beszédhez; mert más az olvasvaérteni, s megint más, ha válaszolni, kérdezni, s főleg ha kérni kell. A mai nap szabad. Mindenki mehet, amerre kedve, vagy a bátorsága viszi. Felkerekedtem hát én is: — irány a Kreml... Gyalog megyek, a térkép szerint legfeljebb két kilomé-teres séta. Azt hi-* szem mindenki, aki először jár Moszk-* vában, itt kezdi az ismerkedést. Én is előbb csak úgy körültapogatom, hogy tudjak tájékozódni, hogy megismerjem az irányt, s eligazodjak. A Kreml kicsit maga Oroszország. Hatalmas, méltóságteljes, tömör és — s ez is orosz sajátosság — tele van romantikával. S nemcsak ezzel. Az ember eltörpül benne; az évszázadok, a történelem mellett... S különösen itt, ahol immár ötven éve valami teljesen újat, semmi korábbi rendhez nem hasznosíthatót próbálnak megaú kötni. Hogy voltak s vannak hibák? Mikor és hol nem voltak? Így igaz, így valós, így emberi. Aki csodákat vár, az csalatkozik. Aki mérlegel és gondolkodik, nem-* csak ötven év történelmet lát, hanem néhány ezer év küzdelmeit egy embe-i ribb, igazabb társadalmi rendért. S ebben a néhány ezer évben az utolsó ötven év: a kezdet kezdete. De még így is csodálatraméltó. Az Ukrajna szálló Utijejyzetek .
