Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-10-28 / 43. szám

I Részlet Fekete István, neves ma♦gyar Irö, Őszi vásár című elbeszé- J léskötetének Apám című novellájából.

♦

! Vége lett a nyárnak, ősz kezdett I már sepergetni október agglegény| portáján, amikor előrevetette koiszorúlengető, búcsúzó lényét min- I denszentek ünnepe.

| Az tskolábajárás Ilyenkor ugyan i már megkezdődött, de délután és Z alkonyaitól ott bújócskáztunk a | temetőben. A lábdobogás lehallat* szik az alvókhoz, és némelyik ma- Igyar fel is neszeit rá, átszólva a I szomszédjához:

a — Hallod, András, zsiványoznak •az unokák.

J — Hallom, Péter. Hadd játssza- I nak.

I — Persze, hogy játsszanak. Mink Jis játszottunk.

I — Játszottunk, de az elmúlt.

« — Elmúlt, Péter, hát akkor aludjunk.

J A föld már nem nehéz, a testet fmár szétszítták a bokrok és fák, ide azért álmuk ott van, ahová teltették őket.

I Álmodnak az öregek egyszerű,

* nyugodt álmot, és ez meg is lát♦ szik a temetőn. Tavasszal kivirág- Izik magától, nyáron idejár pihenni | a csend, de a kakukkfű illatában í részegen dongnak a méhek.

f ... Es ez a legjobb búvóhely; itt I a hullaháznak készült kis pajtáiban csókoltam meg először Kovács

♦ Ilonát, mire Futó Kati néni —- ott I van eltemetve közvetlen a pajta |mellett — meg is csóválta a fejét:

• — Na, ezek a taknyosok is elég korán kezdik ...

De ünnepe a temetőnek mégiscsak a mindenszentek volt! A frisj — ívű, ezeK a lUKriyusuK is eieg Ikorán kezdik...

I De ünnepe a temetőnek mégisícsafc a mindenszentek volt! A fris- J sen gereblyézett sírok földszaga |összekeveredett az őszirózsa ál* mos, özvegyi illatával, később a

Íigyertyák nehéz lélegzetével, s amidkor lebukott a nap, az apró lángok j Jcésői tüze mellett úgy ültek tkönnytelen öregasszonyok, mint a J fakuló emlékezet.

I Nekem két kis testvérem is aludt iodakünt, és estefelé, mikor szüleim ♦ hazamentek, megdöbbenve láttam, thogy a kicsik sírján szinte utolsót Ilobbannak a gyertyák. Nem sokat ttanakodtam. Hazaloholtam, ellopjam a bolti könyvet, és — lesz, | ami lesz — három csomag karátesonyfagyertyát vásroltam a javábból. Ebből aztán olyan kivilágítást trendeztem a két síron, hogy anj gyallá lett testvéreim igazán meg ♦ lehettek elégedve ünnepelve-gyá- J szoló buzgalmammal.

I A sírok négy sarkára ültetett fetnyők csendesen zsongtak az őszi ! sötétben, pedig a szél se mozdult, Is az aranyló kis lángok meglib- I bentek, mintha elcsitult sóhajok ♦ szárnyaltak volna felettük.

I Szép este volt ugyan, de csak %látszólag lett vége azon a napon. j Hónap vége felé ugyanis apám J elővette a bolti könyvet, hogy sűrű tfejcsóválások között összeadja az • eredményt, s egyszer csak azt ♦ mondta:

I — Három nagy csomag színes |gyertya — és anyámra nézett. — 1 Miféle gyertya ez?

J Nagyon melegem lett egyszerre. | — En nem hoztam semmiféle I gyertyát — mondta anyám.

; — Hívd be a Rozit — nézett

I rám.

| Kimentem a konyhába Roziért. tNem, Rozi se hozott gyertyát. f — Te hoztad? — és rám nézett. | Akkor már sok volt a rováso- I mon; úgy éreztem, összedől a világ ♦ körülöttem.

I — Gyere be!

| Sokszor hallottam, hogy egyes í gyerekek elfutottak a verés elöl, Ide én ezt soha meg se kíséreltem. I lenyűgözött valami kegyetlen aka- I rat, és én mentem a vesztőhelyre. *Ez a vesztőhely a sötét szoba % előtt volt. A szekrény tetején a j pálca. Még láttam, amint anyám t ellöki maga elől a tányért, és retf tenetesen sajnáltam magamat.

| Apám levette a pálcát. t — Most már nemcsak hazudsz, * hanem lopsz is. Kinek adtad a % gyertyát?

| — Senkinek, nem adtam senkidnek.

• — Hát akkor minek kellett?

| Hallgattam, a temetőre gondoljam, és csendesen elsírtam ma! gam.

I — Beszélj! — és felemelte a pálicát.

■ — A kicsik sírjára... minden-I szentekkor... — eltakartam az | arcom, és szerettem volna én ts tkint lenni a temetőben. Akkor halllottam, hogy a pálca koppanva \huil vissza a szekrény tetejére, I csukódik az ajtó. és egyedül ma- Iradtam.

< J|M1M it ________ALKONYAT---------Cseppekben hull a híg arany, cseppekben hull a nap,

varázs-dobján játszik az ősz, az őszi alkonyat.

Valami bennem is lehull, egy régi dal, könnyű harangvirág, csilingelő parányi csengettyű.

mmm Dénes Gy.

M. VILENSZKIJ:

Közel a kislányhoz

Amikor megtudtam, hogy Ljuba, az étterem felszolgálőnője szabadságra ment, szomorú lettem. Mert Ljubának szép, mosolygós szeme volt, és nekem mindig mócsing nélkül hozta a húst, még akkor is, ha semmi más nem volt a menüben, csak kotlett.

Két évvel ezután megjelent Ljuba az étteremben, s karján egy puha húsú, aranyos kicsit tartott.

— Most már ismét itt dolgozol, Ljuba? — kérdeztem.

— Ö nem, már más munkahelyem van! A bölcsődében dolgozom mint szakácsnő. Közel a kislányhoz ...

Jó három év múlva, amikor a kirakatokat nézegettem az utcán, majdnem nekimentem egy mosolygós nőnek.

— Szervusz, Ljubácska! Hol dolgozol? Még mindig a bölcsődében?

— Ugyan már! Átmentem az óvodába. Közelebb a kislányhoz.

Teltek, múltak az évek.

Egyszer a metró mozgólépcsőjén állva pillantottam meg Ljubát. Éppen hogy oda tudtam neki kiáltani:

— Hol vagy?

— Az iskolában.

Kezemmel köröket írtam le, mintha egy fazékban kavargatnék. Ljuba hunyorogva bólintott. „Értem, — gondoltam —, szakácsnő az iskolában, a lánya közelében.“

A Föld tovább folytatta a Nap körüli forgását, s nem emlékszem már pontosan, milyen körülmények között találkoztam Ljubával a GUM-ban. Éppen egy elegáns sétapálcát nézegettem, amikor jól érezhetően oldalba nyomtak.

— Kicsit óvatosabban, — dörmögtem.

— Maga pedig ne ragadjon itt órák hosszat a pulthoz! — nyelvelt vissza egy nő, aki fölöttébb ismerősnek tűnt. Az emlékek automatikus felvonóján a LJUBA név emelkedett a magasba.

— Tudom ám, hol dolgozol! Sza kácsnő vagy az egyetemen — mondtam neki.

— így van.

— Milyen szakon van a lányod?

— A konyhán dolgozik velem együtt. A felvételi nem sikerült. De nem esünk ám kétségbe. Megtudtam, a rektorunkat zrazival etette kicsi korában a mamája, de a feleségének halvány gőze sincs, miként is kell a zrazit elkészíteni. Nos, én majd főzök neki, de olyat, hogy mind a tíz ujját megnyalja utána! Fogadni mernék bármibe, jövőre egyetemi hallgató lesz a lányom!

Eltelt aztán még vagy tíz esztendő, talán még több is ... Egyszer az egyik parkban ültem és köhécseltem. Az utóbbi években egyebet sem csinálok.

Egy cekkert tartó, középkorú, telt asszonyság barátságos pillantásokkal méregetett, majd lehorganyzott mellettem. Nevetős szeméről azonnal felismertem.

— Mit dolgozol, Ljuba? — kérdeztem .

— Szakácskodom, még mindig.

— Ho'l?

— A Tudományos Akadémián.

— Tényleg?... — tátottám a számat. — Közel a kislányhoz? ... Csak nem?...

— De igen! — válaszolta büszkén. — Holnap tartja a székfoglaló beszédét , s,

Baraté Rozália fordítása

Tizenkettőhöz közeledik ...

Foto: Benyíki Pál

15. Májusi találkozás

Az egyik Moszkva környéki villában, amely sűrű orgonabokrok közé rejtőzött, késő éjszakáig nem feküdtek le. Hárman beszélgettek: Ivan Alekszejevics Szergejev tábornok, Vlagyimir Gavrilovics Markov ezredes, és Pavel Szinyicin főhadnagy. Mindhárman civilben voltak.

Markov ezredes és Pavel egy kerek asztalnál, a hatalmas lámpaernyő alatt foglalt helyet. A tábornok a félhomályban levő heverőn pihent, csak ritkán kapcsolódott be a beszélgetésbe, inkább hallgatott.

Markov összegezte Pavel jelentését és az operáció többi szereplőjének adatait.

— A minták átszállítása többféle módon történhet, de kettő látszik a legreálisabbnak. Vagy futárt küldenek hozzá, mondjuk egy békés turistát vagy tengerészt, vagy Remény maga küld valakit külföldre. A futár kevésbé valószínű, mert veszélyeket rejt magában, hiszen a nyomába szegődhetnek. Maradjunk tehát a másik megoldásnál. Itt azonban négy kérdés merül fel: kit, hogyan, hol és mikor? Még semmit sem tudunk, de bizonyos tények elgondolkoztatnak. Először is Gyembovics újra felkereste Leonyid Krugot.

— Vlagyimir Gavrilovics — vágott közbe a tábornok —, bocsásson meg, de legutóbb megállapodtunk abban, hogy Gyembovics márciusi látogatását Krugnál Remény nyugtalanságának tulajdonítjuk.

— A márciusit igen. De Gyembovics tegnap újra meglátogatta Krugot, amit még nem volt alkalmam jelenteni önnek.

— Az más. Folytassa.

Pavel csendben ült. Rendkívül érdekes volt számára mindez, hiszen most tárult fel előtte az ügy általános képe. Bekasz szerepében olyan színészre hasonlított, aki egyedül, társak nélkül játszik egy kiragadott szerepet.

— Másodszor — folytatta Markov —, Gyembovics vett egy gumicsónakot és egy evezőt. — Szünetet tartott, ujjaival dobolt az asztalon. — Harmadszor, Gyembovics szerezni próbál kettő darab, kérem pontosan megjegyezni, kettő darab beutalót az egyik tengerparti üdülőbe, lehetőleg N. várostól nyugatra. És a beutaló időpontja is szigorúan meghatározott. Csak a június tizenötödikével, esetleg húszadikával kezdődő turnus érdekli. Remény három alkalommal kapcsolta be a rádiót, de a szöveget ez ideig még nem tudtuk megfejteni. Ez minden, Ivan Alekszejevics ...

— Igen... — A tábornok átült melléjük, s az asztalra dőlve kérdezte. — Mit gondolsz, Pavel, minek neki két beutaló?

— Nem tudom, kinek kell a másik, de az egyiket szívesen elfogadnám — nevetett Pavel.

A tábornok elmosolyodott.

— Látom, beleélted magad Bekasz szerepébe ... Vlagyimir Gavrilovics, segítsenek Gyembovicsnak beutalót szerezni. De mára elég lesz — mondta felállva a tábornok. — Feküdjenek le, én pedig hazamegyek.

Markov és Pavel felállt az asztaltól. A tábornok levette a szemüvegét, rövidiátóan Pavelre nézett, és a vállára tette kezét.

— Viszontlátásra, Pavel! Soha se feledkezz meg róla, hogy te vezeted a csatát. Mi csak a hátországot biztosítjuk neked.

Kezet fogtak. Markov és Pavel kikísérte a tábornokot a fészer alatt álló fekete Volgához. Szergejev tábornok a volánhoz ült. Pavel kitárta a kaput. Ahogy a tábornok mellé ért, lefékezte a gépkocsit, és kiszólt:

— Kellemes májusi ünnepeket, Pavel.

— Köszönöm, Ivan Alekszejevics. Viszont kívánom.

A Volga megugrott, és kiszaladt a kapun.

Markov és Pavel nem feküdt le.

Minden lehetséges fordulatra számítva alaposan meg kellett fontolni, hogyan viselkedjék Pavel.

Másnap Markov egy fiatal, elegáns nőt hozott a villába. Bemutatta Pavelnek. A nőt Ritának hívták. Abban állapodtak meg, hogy ha Pavel kapja meg az egyik beutalót, Rita lesz az összekötője. Minden más esetben Kusztov hadnagy fogja vele tartani a kapcsolatot.

A május elsejei ünnepek után, amelyeket Pavel az édesanyjával töltött a villában, Markov ezredes átadta neki a mintákat. A földet és a vizet onnan hozták, ahová Gyembovics Pavelt küldte. Ám útközben a minák az egyik tudományos intézet laboratóriumába is eljutottak. Ha azok az emberek, akiknek szükségük volt erre a földre és vízre, radioaktivitást reméltek felfedezni bennük, akkor az elemzés a legvérmesebb reményeket is felülmúlva. Egy kissé előre szaladva elmondhatjuk, hogy ez a körülmény halálos veszélybe sodorja majd Pavelt, társainak pedig tömérdek előre nem látott gondot okoz.

Pavel fogta a műbőr táskát, amelybe egy vízzel teli műanyag kulacs és egy doboz föld volt, és Novotrubinszkba repült. Onnan tovább ment a Gyembovics által megnevezett helységbe, és egy hétig szenvedélyes topográfusként tanulmányozta a környéket.

Amikor Pavel Moszkvában repülőgépre szállt, már nem volt rajta a kabát és az új szürke öltöny. Abba a városba, ahol Remény és Gyembovics várta, nem repülővel, hanem vonattal tért vissza, a legolcsóbb jegyet vette, remélve, hogy Gyembovics mindebből levonja a megfelelő következtetést.

Gyembovics elosztja a beutalókat

Pavel Kurtisz elé tette a dobozt.

— Itt a földje, ültessen bele uborkát. Vizet is hoztam, meg is öntözheti. Más nincs a maga számára ...

A táskában maradt holmit kiszórta az ágyra. A kupacban volt egy zöld férfisál, egy meleg női kendő, egy rikító színű nyakkendő, egy pár bőrkesztyű, egy tolikés és az egészet zsíros kártyalapok tűzdelték meg.

— Na persze, mester. — Pavel a zsebébe nyúlt. — Itt vannak a jegyek. Néhánnyal több is, mint amennyire számított.

A jegyek alapján megtett üt valóban sokkal hosszabb és komplikáltabb volt annál, amelyet Kurtisz határozott meg Pavelnek. A jegyeken öt-hat nagyváros bélyegzője volt látható.

Kurtisz bosszankodva nézett Pavelre. Végül megszólalt.

— Vendégségben jártál?

— Az is volt

— Nem féltél?

— Féltem ...

Kurtisz figyelmét nem kerülte el az elnyűtt, piszkos, láthatóan nem Pavelre szabott öltöny.

— Elittad?

Pavel az ágyon heverő tarka kupacból kivett egy kártyalapot, és megmutatta Kurtisznak. A káró-ász volt.

— Ez az oka mindennek, kedves Kurtisz. Erre tettem fel mindent, és vesztettem. Nem játszunk egyet?

Kurtisz elengedte a füle mellett Pavel ajánlatát. Most nem volt kedve a tréfához.

— A dobozt és a kulacsot jól tedd el. Majd holnap eljövök. Addig pihenj.

— Legalább egy piroshasút adjon.

Kurtisz az asztalra tett egy tízest,

összesöpörte a jegyeket, becsomagolta az újságpapírba és elment.

Másnap sokáig suttogott Emmával a konyhában, mikor az öregasszony elment, rögtön a tárgyra tért.

— Lehet veled komolyan beszélni?

— Miért ne. — Pavel ruhástól feküdt az ágyon, és a mennyezetet bámulta. — Most éppen a legjobb hangulatban- vagyok.

Kurtisz elmondta, hogy ad Pavelnek egy beutalót a „Fenyőillat“ nevű üdülőbe, továbbá bizonyos összeget, hogy vegyen magának egy tisztességes öltönyt, és szerezze be az üdüléshez szükséges dolgokat. Magával viszi a spájzban található gumicsónakot, az evezőt és a kerékpárpumpát. A beutaló nincs kitöltve, Pavel kitölti a saját nevére. Ezt hivatalosan is megengedik. A beutaló június 12-étől érvényes, huszonnégy napra szól.

Az üdülőbe felkeresi majd egy férfi, magas, vékony, keskeny vállű, szürke szemű. Kurtisz olyan személyleírást adott, amely egyáltalán nem hasonlított Krugra. Különös ismertetőjele nincs, de a két első foga fémből készült.

— Kellemetlen más fogát bámulni — vetette közbe Pavel.

— Vedd komolyabban a dolgot