Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)

1967-10-14 / 41. szám

Krajcsovics József, a stdi CSEMADOK’tagja nemcsak Iszik az üvegekből, hanem a legszebb dallamokat is keveri a fiaskók sokaságán. Fotó: -tt-Évad nyitás előtt

A mezőgazdasági csúcsmunkák befejeztével falvainkon élénk kulturális és társadalmi élet veszi kezdetét. Szélesre tárulnak a könyvtárak, művelődési otthonok, szövetkezeti klubok kapui, az egyes tömegszervezetek hozzálátnák rendezvényeik megszervezéséhez. Elérkezett tehát az ideje annak, hogy műkedvelő színjátszócsoportjaink is munkához lássanak. Mint mindig, természetesen a jelen pillanatban szintén a darabválasztás okozza a legtöbb gondot, hisz tudvalevő, hogy több szempontot kell figyelembe vennünk. A műkedvelő színjátszó-csoportok képességein, érettségén túl gondolnunk kell egy szélesebb értelemben vett műsorpolitikára is.

Műkedvelő színjátszómozgalmunk jelenlegi helyzetét elemezve érdekes momentumra figyelhetünk fel. Az idő folyamán minőségileg, de szervezésiig is jól elkülöníthető csoportok, kategóriák alakultak ki. Az élcsoportokon kívül ma már úgynevezett stabilizált csoportokról is beszélhetünk ám együtteseink zömét a „harmadik kategória“ alkotja, s ezalatt azokat a műkedvelő csoportokat értjük, amelyek egy-egy mű alkalomszerű bemutatásához verbuválódnak. Nos, az az érzésünk, hogy erre a „harmadik kategóriára“ már nem nagyon futja az erőnkből ami a felsőbb szakirányítást illeti. Ne boncolgassuk most ennek az okát, hanem inkább próbáljunk valamilyen elfogadható megoldást találni.

Mindenképpen meg kellen oldani ezeknek a csoportoknak a stabilizálását is, hisz csak jól összeszokott, tapasztalt együttes léphet előbbre, illetve cask Így teremthető meg a fejlődés előfeltétele. S máris itt vagyunk a rendező kérdésénél, ö ebben az esetben az az ember, aki összetartja az együttest, megteremti, összekovácsolja a kollektívát.

Vajon vannak-e ilyen rendezőink? Vannak, igaz, hogy nem mindenütt. Ám mindenképpen arra kellene törekednünk, hogy megtartsuk és tovább képezzük őket. Éppen ezért minél szélesebb • körben kell megszervezni

a különböző szemináriumokat, értekezleteket, iskolázásokat. Tehát ebben az esetben sem csak az első, illetve a második kategóriára gondoljunk.

Csak helyeselhető az az elgondolás, hogy a különböző fesztiválokon, alkotó versenyeken lehetőleg a legszínvonalasabb együttesek vegyenek részt. Ugyanakkor viszont rendszeresen kell értékelnünk a „harmadik kategóriába“ tartozó együttesek munkáját is, sőt fellépési fórumot is biztosítani kell számukra. Aránylag könnyen megoldható lenne ez a dal- és táncünnepélyek mintájára. A járási ünnepélyt itt is körzeti és helyi jellegű ünnepélyek előzik meg, amelyek szervezése egyre Inkább a CSEMADOK helyi szervezeteire hárul. Hát ilyen helyi jellegű drámai fesztiválok — két-három csoport bevonásával — mindenképpen hasznosak lennének ezen a téren is. Nem szólva arról, hogy különösebben nem terhelnék meg a járási bizottságok munkáját, hisz a helyi szervezetek is könnyen nyélbe tudnák ütni.

Tévedtek azok, akik nagyon gyorsan meg akarták húzni a vészharangot műkedvelő színjátszómozgalmunk felett, mondván hogy a televízió korában a népművészetnek ez az ága elkorcsQsul. Nem oda Buda. Nagyon jó példa erre a dunaszerdahelyi járás, ahol az elmúlt évadban a nyilvántartott huszonhét csoport nem kevesebb mint'129 fellépést valósított meg. A látogatottság? Kitűnő. Ezeket az előadásokat nem kevesebb mint húszezer ember tekintette meg. Könnyen ki lehet számítani az átlagot, amely figyelembe véve falusi művelődési otthonaink befogadóképességét, szinte meglepően jó. Ám nemcsak a dunaszerdahelyi járásban érnek el a műkedvelő színjátszók ilyen szép eredményeket, hanem arányosan a lévai és a losonci járásokban is, s feltételezhetően egész Dél-Szlovákiában. Mindebből kitűnik, hogy a műkedvelő színjátszás mindmáig komoly fegyver a népnevelők kezében, s nyilvánvalóan az is marad. (bpi)

kis térképen több ezer négyzetkilométernyi területet fedett be.

— Itt!

— Allah a megmondhatója — vont vállat Pavel. —- Lehet, hogy már elolvadt, de az is lehet, hogy nem.

— Mindegy. — Kurtisz kettéhajtotta a térképet. — Április végén elutazol. Novotrubinszkig repülőgéppel mész, onnan meg ahogy tudsz. Ha van repülő, azzal, ha nincs, vonattal. El ne felejtsd... — Kurtisz megnevezte a felkutatandó helyiség nevét.

— Mi a fenének menjek oda?

— Semmiség az égész. Elhozol egy kis doboz földet, meg egy üveg vizet.

— Igen, igen... — Pavel nem sokáig gondolkodott. — Bolondnak néz? Ne felejtse el, Kurtisz, hogy müveit tolvajjal van dolga. Olvasgatom az ismeretterjesztő irodalmat. Tudja, azokat a színes kötésű könyvecskéket. Tíz osztályt végeztem. Hát maga hányat, Kurtisz? Amit maga kér, nem más, mint próba vétele a rádloaktivitás ellenőrzésére.

— Te nem kockáztatsz semmit.

— Nem-e? Hiszen ez hazaárulás!

Kurtisz feszengett a széken.

— Semmiség az egész. Hogy bukhatnál le? Kinek szúr szemet egy turista, aki vízért megy a patakra? Földet sem vagontételben kell hozni, csak két, három maroknyit.

—Csakhogy én megszöktem, köröznek. Ha útközben elkapnak, mit mondok? Azt, hogy földet viszek apám sírjára? A vízzel meg a nem létező virágokat akarom meglocsolni? Hiszen azt sem tudom, hol a sírja.

Pavel ügyesen adta Kurtisz kezébe az adut.

— Ha elfognak, igazán mindegy, hogy miért állítanak a falhoz. Hiszen megölted az őrt.

— Életben kellett maradnia. De hogy tudta meg?

— Tudnom kell.

A tárgyalás — a diplomácia szóhasználatával élve — majdnem zsákutcába jutott. Ám Kurtisz türelmes és állhatatos volt. Nem ígért aranyhegyeket, de elég szép összeget kínált. Meggyőzően magyarázta, hogy a legcsekélyesebb óvatossággal szinte teljesen kizárható a lebukás veszélye. Pavel szórakozottan hallgatta, majd felkelt, levette fejéről a törülközőt, összegyűrte, és dühösen az ágyra dobta.

— Egye fene. Ha lebukom, hát lebukom.

Amikor Kurtisz távozni készült, Pavelnek már visszatért szokásos jókedve. Utána szólt az öregnek:

— Nem varrná meg mégis a zakómat?

— Jó szabó vagy te, majd megvarrod magad ...

Ahogy megállapodtak, Pavel néhány nap múlva kilépett a munkahelyéről. A kenyérgyárban nagyon sajnálták. Megkedvelték vidám természetéért. Megpróbálták lebeszélni, de Pavel azt mondta, hogy a negyedik évtizedbe lépve, szakmát akar tanulni.

Kurtisz nem kísérte ki a repülőtérre. A városi Aeroflot-iroda mellett egy kis kávéházban búcsúztak el. Pavel új szürke ruhát és nem drága, de jól szabott kabátot viselt. Búcsúzáskor Kurtisz szinte csak úgy mellékesen odaszólt neki:

— Még valami... A jegyeket ne dobd el, hozd haza.

Pavel nem felelt semmit, csak roszszallóan megcsóválta a fejét.

Az öreg elmosolyodott.

— Téged nem lehet átrázni.

(Folytatjuk.)

Új kultúrház-qondok

Fél község dolgozói jogosan büszkélkednek a fejlett igényükről tanúskodó kultúrházukkal. Hiszen ez az impozáns épület, amely szebbé formálta a falu arculatát, a társadalmi összefogás eredménye és fényes bizonyítéka. Teljesült a régi vágy, s ma már kedvező előfeltételek vannak ebben a községben is a kulturális munka sokrétű kibontakoztatásához.

A kultúrház működésének kezdeti tapasztalatai dicséretesek. Kedvező jelenség például, hogy a falu fiataljainak többsége nagy érdeklődést tanúsít a szereplési lehetőségek iránt. Ezzel magyarázható, hogy az első bemutatkozáshoz, amely egy nagyméretű és valóban jól sikerült esztrádestet eredményezett, nem kellett a szomszéd falvakba menni szereplőkért, hanek a 40—45 szereplő mindegyike Fél község neveltje, de nem is akármilyen, hanem a szó szoros értelmében tehetséges.

A kulturális tevékenység tömegbázisát természetesen a CSEMADOK helyi szervezete képezi, amelynek taglétszáma a kultúrház épülésével párhuzamos ütemben gyarapodott, és így ma ez a szervezet a 170 tagjával a község legnépesebb szervezetévé vált. Az igazat megmondva ebben nagy érdeme van Goda Nándornak, a helyi szervezet elnökének és azoknak a fiataloknak, akik a tagtoborzásban segítettek, de érdemeket szereztek Ürge István és Varsányi László tanítók is, akik fáradságot nem ismerve és elmélyült szaktudásról tanúskodó hatékony módszerekkel szervezik a jó hangulatot kiváltó műsoros estéket.

A közös akarat megnyilvánulásának különböző formáival találkozunk ebben a községben. A lakosság többsége például azáltal szolgálja a kulturális tömegmozgalom fejlődését, hogy rendezvények alkalmával nem hagyja üresen a székeket és lelkes tapssal jutalmazza a szereplők példás teljesítményét. S ami azt illeti az egységes földmüvesszövetkezet sem akar a falu kulturális életét formáló események közömbös szemlélője maradni, hanem segítséget nyújt a jó kultúrmunka anyagi előfeltételeinek megteremtésében. Erről tanúskodik az a szép gesztus is, amely ötezer koronás anyagi támogatásban tükröződik, és amelyen majd megfelelő népviseletet csináltatnak a huszonnégy tagú tánccsoportnak.

A kulturális munka irányítói ebben a községben tudatosították, hogy nem elég a kultúrházat felépíteni, hanem abban működni is kell. Működni, — mégpedig minél többet!

Ezt bizonyítják a munkaterveik, melyek kiterjednek a műkedvelői színelőadásokra, esztrádmüsorokra, irodalmi és szerzői estekre, szórakoztató kulturális műsorral tarkított táncmulatságokra és a Komáromi Magyar Területi Színház vendégszerepléseire. Mellesleg megemlítem, hogy a húsz tagú színjátszó csoportot állandó jellegűvé akarják formálni és ezért azt tervezik, hogy minden esztendőben két színdarabot tűznek műsorra. Egyet a téli időszakra, egyet pedig a tavaszi idényre tanulnak be és nemcsak a saját községük lakosságának, hanem a szomszédos községeknek is örömet szereznek majd előadásaikkal. A rendszeresen működő huszonnégy tagú tánccsoport pedig 5—6 tehetséges énekessel biztosíték lesz arra, hogy a kultúrháznak gyakran tárva lesznek a kapui.

A féli kultúrmunkások tudják, hogy a rendszeres működés sok vesződséggel és gonddal jár. Ennek ellenére azt állítják, hogy a fő problémát nem a rendezvények szervezése okozza, hanem az, hogy jelenleg kultúrházuknak még nincs olyan „gazdája“, aki a zavartalan működéséhez szükséges anyagi eszközökkel is rendelkezne. Ugyanis a nagy épület kifűtése, gyakori takaríttatása, a színpadi kellékek kiegészítése stb. annyi péhzt igényel, amennyit a rendezvények semmi esetre sem jövedelmezhetnek.

A gond, vagyis a jövőtől való félelem helyénvaló még akkor is, ha ez az állítás egy kissé furcsán hangzik. Jogos az a kívánság, hogy a kultúrház működéséhez feltétlenül anyagi bázist is kell teremteni. Ez a szükséges anyagi bázis „kiépülhetne“ a helyi nemzeti bizottság és az egységes földművesszövetkezet, esetleg a Csemadok helyi szervezetének szoros együttműködésére. Egyedül egyikük sem tud annyi pénzt a kultúrház rendelkezésére bocsátani, amennyire a rendszeres működés mellett szükség mutatkozik. Tehát fogjanak össze, adjon mindenki tehetsége és lehetősége szerint, de nyújtson anyagi segítséget elsősorban is a szövetkezet, amely az egész község gazdasági alapját képezi, s amelynek a kulturális célokra előirányzott pénzét a rendszeres kulturális, népművelési munkán keresztül ésszerűen lehetne gyümölcsöztetni.

Kultúrát igénylő, józan emberek élnek Félben. Közös erővel már eddig is sok mindent megoldottak. Biztosan megoldják majd ezt a kérdést is és kellő anyagi előfeltételeket teremtenek ahhoz, hogy kultürházuk — té- 1en-nyáron — a művelődés igazi otthona legyen. P. K.

A falusi irodalmi színpadok helyzete

'Néhány éve Dél-Szlovákiában alig akadt egy-két falusi irodalmi színpad, amely álladóan működött. Most sincs belőlük sok, de növekvő számuk reménykedésre ad okot. A falusi irodalmi színpad már nem kezdeményezés, hanem valóság. A jövő már kecsegtető, habár magában hordja a csalódás lehetőségeit. Vigyázni kell, törékeny a portéka! Foglalkozni kell vele, mert elindult, tehát él. Azt mondtam kényes portéka. Kényes, mert intellektusa sok veszélyt rejt magában. Gyakori, elvontabb tematikájú műsorait a közönség értetlensége szegélyezi, neve, hivatása pedig nem enged megalkuvást, lazaságot, szerepe kötelez: irodalmat a színpadra — mondhatnám így is irodalmat a tömegnek. — Ez nem frázis, ez kötelesség, nemzedékünk apai előrelátása. Irodalmat a közönaégnek, nem irodaimacskát, és ezt póz és pátosz nélkül, egyszerűen, valóságosan, csomagolás nélkül.

Helyzetünk sokat kíván, többet követel most, amikor ideológiák és pedagógiai felfogások ütközésének árnyékában az ifjúság a leendő nemzedék életfelfogása kicsapódni készül, tiszta alapra van szükség. Az alapok lerakásához pedig segítség kell és itt segíthet irodalmunk, kultúránk. Talán éppen az örökké élő és gyarapodó örökségünk segíthet a legtöbbet.

Az irodalmi színpad pontosan az, amit a neve fed. Nem felel meg a szlovák fordítás (divadlo poezie), a „költészet színpada“, bár ezt is magába foglalja, mint egy részét. Az irodalmi színpad bázisa nagyobb lehet nemcsak a költészetet magában foglaló — hanem az egész irodalmat — a szépprózától a drámáig. A lehetőségek skálája tehát széles a felhasználható anyagot illetőleg. Nem akarok it részletesen az anyagi problémákkal foglalkozni. bár sok irodalmi színpad születésének és sajnos bukásának velejárója, illetve nemcsak velejárója, hanem gyakran okozója is.

A falusi irodalmi színpadok — helyzetük és összetételük folytán — külön kategóriát jelentenek, mivel a falu kulturális életét szolgálják, s ha sikerül nekik, a falu kulturális felfogását korrigálják. Itt már nyugodtan emlegethetünk elkötelezettséget, elhivatottságot. Nagy eredmény e poszt elérés és nagy felelősség az őrködés, az irányítás rajta. Állítom, a műkedvelés jövője: az irodalmi színpad. Jövője, mert új és egészséges forma, mert a szórakozásnál többet nyújt, mert üzemeltetése olcsóbb, mert előadásai hibamentesebbek lehetnek, mint a műkedvelő színjátszásé.

A műkedvelő színjátszás hanyatlóban van. Ennek a miértje többrétű: vannak vélemények, melyek szerint únják mór a tájszólást beszélő Cyránókat, a suta mozgást, az esetleges ripacskodást, hiszen különbet láthatnak. A tízéves televízió s a területi színházak igényt neveltek.

Az irodalmi színpadoknál könnyebb a helyzet: nem játszanak mások

(profik) által magasabb színvonalon bemutatott müveket. Az irodalmi színpad műsorát a rendező és a szereplőgárda állítja össze. A színpadon az elmondott szöveg alakítja ki a megfelelő hatást, nem kell megjátszani. A megjátszásban található a műkedvelő színjátszás legtöbb hibája. Ügyszintén nem kell a színpadon sokat és programozva mozogni, ami szintén gyakori hibaforrás a műkedvelésben.

Nagy szükség van falun és másutt az irodalmi színpadokra e nehézségek miatt. Jövője is van az irodalmi színpadnak, csak önmagának kell az utat egyengetnie. PÁTER GY. GÁBOR

Bemutatjuk Goda Marikát i

Goda Marika jeleit sem szálltak el nyomtalanul az évek. Az egykori óvodás kislány bájos nagylánnyá cseperedett. S közben megjárta a művésszé formálódás nehéz, de ugyan? akkor élménydús útját.

A legutóbbi találkozásunk alkalmából — amikor éppen az egyik sikeres fellépésére készülődött — elmondta, hogy színpadi szereplés nélkül talán élni sem tudna.

Művészi életpályája már több mint másfél évtizede megkezdődött. Az óvodából és a féli kis kocsmából indult. Az óvoda gyakori rendezvényein az 6 műsorszámainak mindig nagy sikere volt. De az édesapja által vezetett kocsma látogatóinak is sok kellemes percet szerzett a cimbalom sarkán pillangó módra libegő és szebbnél szebb népdalokat éneklő kisleány.

Hova tovább a színpad mindjobban életcéljává vált. Ambícióját fokozták és művészi tehetségét kidomborították azok a sikerek, amelyeket, mint az iskolát műkedvelő csoport állandó tagja minden fellépésével aratott. Művésszé formálódásának nehéz útján nem ismert fáradságot és aakdályt, Amikor látta, hogy az iskolai műkedvelő csoportból már kinőtt, a szereplés újabb lehetőségei után kutatott. A Pozsonyi Déryné Színkör tagja lett, majd a középiskolai tanulmányai sikeres befejezése után — leküzdve a különböző akadályokat, amelyek közül nem hiányzott szüleinek ellenállása sem — a Brattslavai Konzervatórium tanulója lett.

— Még egy év, aztán már nem gátol semmi abban, hogy csupán a színpadnak és a hálás közönségnek éljek — válaszolta arra a kérdésemre, hogy mikor lép végérvényesen a hivatásos művészek sorába. Persze, a hivatásos művésszé válás Goda Marika esetében már többé kevésbé csak formai kérdés. Hiszen mint konzervatöriumi hallgató már hosszabb ideje főleg hivatásos művészek társaságában szerepel. A Bratislavai Ojszínpad művészeinek közismert és közkedvelt esztrádcsoportja Goda Marikát sem nélkülözheti. Bizony egy ilyen tehetséges fiatal művésznőt, akt a jellemalakításban és egyéb színpadi követelmények teljesítésében éppen úgy jeleskedik, mint az éneklésben, s aki a magyar és a szlovák népdalokat, valamint operettdalokat egyenértékű előadásban viszi a közönség elé, s akinek műsorszámait tapsorkán követi PieStanyban, Start) Smokovecen, tehát a szlovák nyelvű rendezvényeken éppen úgy, mint Léván, Zselízen, azt mellőzni már nem lehet. A tardoskeddi esztrádest pedig, ahol Zentai Anna és ifjú Latabár Kálmán társaságában szerepelt arról tanúskodik, hogy megállja helyét az élvonalbeli színművészek között is. De talán nem véletlen az sem, hogy Jánosi István, a Pozsonyi Őjszínpad közismert és közkedvelt szólistája az esztrádcsoport vidéki fellépései alkalmából Marika közreműködésével mindenkor számol. Az igazsághoz persze az is hozzá tartozik, hogy Marika is szívesen szerepel az esztrádcsoportban legkedvesebb partnerével, Jancsi Istvánnal.

Goda Marika művészi teljesítménye, fellépéseinek közönségsikere tehát bíztató. Már eddig is kiérdemelte, hogy vágya teljesüljön, hogy a konzervatóriumt tanulmányainak befejezése után a bratislavai operettszínház művészegyüttesének szerződött tagja legyen. Kívánjuk, hogy színművészetünknek ez az új csillaga napról-napra jobban ragyogjon.

Pathö Károly