Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-09-23 / 38. szám
Hej halászok, halászok... bői készült, kitűnő dunai halászlét megízlelhetjük. Én mindig úgy képzeltem el, hogy a halászlét hatalmas bográcsokban főzik a parton, és a föléje hajló öreg halász kanállal meri le a felfutó paprikás habot, és úgy osztja a vendégek porcióit, de a csárda hűvös helyiségének modern üvegfestményei, elegáns fekete bőrgarnitúrája, és főleg az udvarias kiszolgálás vendégszerető fogadása megnyugtatott. Hárman is sürögtek-forogtak körülöttünk, virágot tettek az asztalra és szolgálatkészen várták a rendelést. „Ez igen" — gondoltam magamban, legalább nem kell szégyenkeznem a Duna hátán szerzett barátok előtt, akik itt kóstoltak bele igazán a csehszlovák vendéglátásba. — Halászlét kérünk, ahányan vagyunk — vágtam ki a rezet akkurátusán, mert már az oroszvári Duna-ágnál megegyeztünk abban, hogy „természetesen" kizárólag és csakis halászlevet kérünk. A pincér mosolyog, meghajol — ilyen ember kell ide — gondoltam magamban elégedetten, — jóképű, mokány csallóközi gyerek. — Sajnos, három napja nem kaptunk halat — hangzik a nem várt válasz. A vegyesnyelvű társaságnak megpróbáltam tolmácsolni a pincér nyilatkozatát. Az étlap különben mindazt nyújtotta, amit a világ minden részén egy ilyen kisebb üzem konyhája nyújthat. Csakhát éppen hal nem volt a csárdában, viszont volt egy hangos zenegép, amely időnként bemutatta a beat-zene legújabb csodáit. A kajak-sor továbbindult Komárom, Kovácspatak, Budapest, Baja, Újvidék, Belgrád felé, és én a parttól integetve kívántam nekik szép időt, kellemes hullámokat, mint ilyenkor szokás. A víz legalább 25 fokos volt, az emberek vidámak, ennek folytán csak másnap reggel indultam tovább. Valahol Bodak táján szalonnát sütöttem, s Dunaremete alatt a Carpati személyhajó hullámai csaknem felborítottak, tehát kitönő alkalom kínálkozott arra, hogy magamba mélyedjek és hálás szívvel emlegessem Cimmer Lajost, az aranyosi halászt, akiben még nem csalódtam, mert ahányszor bekopogtam hozzá, mindig kaptam halászlét. De milyent! Talán még Szegeden sem főznek olyat, s állítólag ott a halászlé őshazája. Lajos, Lajos, addig mesterkedtél a nagyiéli parton a vízmosás és a vízbe dőlt fák által képezte csendes öblöcskékben, míg hálódba nem akadt egy-egy dévér, süllő, fehérhal, vagyis ami a halászlé ízéhez kell. Ahogy így ismét elfogott a halétel utáni vágy, mintegy látomásként villant elém a bős! kikötőcsárda. Megvagy! Végre! — kiáltottam fellelkesülten és vad evezésbe csaptam. Hatalmas kanyarral faroltam a parthoz és Jó halász, kitűnő ember Pistát idősebb társai tehetséges halásznak tartják. Egy lehalászás alkalmával azonban — kik a partról figyeltük a hálózásf — mindannyian meggyőződhettünk ügyességéről. — Itt egy jókora harcsának kell lennie — mondogatták az öregek, mire Pista társai (derékig érő vízben!) elállták a folyó túlsó oldalát hálóval, ő, az erős tüdejű bukó, a pandal alá merészkedett és kiűzte lakóját. A háló érezhetően megfeszült a nyílegyenesen belévágódó tehertől. A két tartó aránylag könnyű szerrel a levegőbe emelte a terhet, begöngyölte a kisgyermek nagyságú (25 kg-os) harcsát, s a partra vitte. Ilyen volt a kezdet. Pista későbben elunta a pandal alá merülést, s önállósította magát. Már előzőleg ismert, bokros helyeken bukott le, s mindannyiszor teli kézzel jött a víz színére. Hol egy jókora márnát, hol pedig paducot dobott a partra. De egy pontyot is kihalászott így. Hálózás közben a fiúk eljutottak az államhatárt képező területre is. A túlsó oldalon a magyarországi horgászok ki tudja mióta pergették az orsót. Pista meg is kérdezte tőlük, van-e már valami az edényekben. Amazok szomorúan nemmel válaszoltak. Pista amellett, hogy tehetséges kézi halász, nagyon jó szívű fiú. Néhányszor alábukott, s mindannyiszor félkarnyi nagyságú márnával jött a felszínre. Az így fogott halakat nagy ívben a kevés szerencsével horgászó magyarországi kollégáknak dobta. Vagy nyolc példányt raktak be edényeikbe, s felszedték horgaikat, nagy hálálkodás közepette hazasiettek, hogy elmondják, milyen szerencséjük volt aznap. Bizonyára nem hallgatták el, hogyan jutottak a bő zsákmányhoz. Különben ez Pista ez alkalommal is bebizo-nem is lényeges. Fontos, hogy nyitotta, nemcsak jó halász, hanem egyben kitűnő ember is.-hai-OSZI IDILL a kajakot biztonságba helyezve, futólépésben iparkodtam a csárda felé, nehogy valaki megelőzzön. A bősi csárda ravasz jószág, hátat fordít az embernek. A víz felől se ajtó, se ablak. A sors üldöz — tépelödtem — és dörömbölni kezdtem a zárt ajtón. — Csak délután nyit — szólt oda valaki a szomszédos kikötő telkéről — de menjen tovább Szapra, ott most nyílt új csárda, az egész nap nyitva tart! Hangosan fohászkodva ereszkedtem ismét a Dunára. Nem mértem az időt, de az a kilenc osztravai vadevezős, akik velem együtt érkeztek Bős elé, úgy lemaradt, mint a vöcsök. Negyven perc alatt túljutottam a réti kanyaron és elémtárult az „ígéret földje", vagyis a szikes szapi partszakasz, a magas gát mögül integető templomtorony, és kissé lejjebb a medvéi híd. Helyben vagyunk — gondoltam, mert ekkor még nem sejtettem, hogy Szap csak „Golgotám" újabb állomása lesz. Delelőn járt már a nap és harminc fok lehetett árnyékban, bár éppen sehol sem volt egy tenyérnyi árnyék. Emberi külsőt öltve lépegettem a faluba, és rövid kérdezősködés után rá is találtam egy tornácos udvar mélyén meghúzódó csárdára. (Valamikor raktár volt.) — Kit tetszik keresni? — szólított egy kedves női hang a tornácról, amikor az udvar mélyére hatoltam. — Nem kit, hanem mit — válaszoltam olyan ötletesen, amennyi tőlem telt ebben a hőségben. — Vagyishát halászlét keresek szombat reggel óta, amióta Pozsonyból elindultam. Bősön azt állították, hogy itt egész nap nyitva van. — Csak délután négykor nyitunk! — De drága asszonyom ... én a négyórás autóbusszal utazom vissza Pozsonyba! — Sajnálom! — hangzott az elutasítás, most már kissé keményebben, és nekem már nem volt erőm, tovább vitatkozni. Volna egy szerény kérésem a körtvélyesi halászokhoz, no meg a bősi és szapi csárdák kocsmárosaihoz is. Az előbbiekhez az, hogy legalább szombat-vasárnapra ne hagyják hal nélkül a körtvélyesi csárdát. Biztosan nem olyan lehetetlen kívánság, mert a Duna túlsó partján mindenütt, minden nap, a nap minden órájában kapható halászlé és más halféleség. Meggyőződtem erről én is, és rajtam kívül még sok ezer csehszlovák turista. Az utóbbiaktól pedig azt kérem, hogy az idényben legalább a hét végén tartsanak nyitva! Sok vadevezős, kiránduló, és talán a két falu is hálás lesz ezért. Heimler László VADÁSZ * MAIASZ5 Szabad szombat lévén, kétnapos vadevezős túrára Indultam. Merész elgondolásomat nyilván befolyásolták azok a kajakos-hírek, hogy a körtvélyesi, bősi, és más Duna-menti csárdákban halászlé, sőt sült hal is kapható. így történt, hogy szombaton reggel megjelentem a károlyfalusi öbölben, ahol éppen akkor gyülekezett a Békehajózás sok-sok résztvevője. Osztrák, jugoszláv és magyar csónakok csoportjához csatlakoztam és velük együtt kezdtem „lecsurogni“ a nagy folyamon. Mert mondanom sem kell, hogy az ilyen hajóút nem nagyon veszi igénybe az ember fizikai erejét, a Duna szerencsére nyolc kilométeres sebességgel hajlandó vinni a rámerészkedőket. A csendes menetet csak nagyritkán zavarta meg egy-egy figyelmeztető hajókürt és ilyenkor falkában igyekeztünk a hullámok tarajára, amely a napfényben a szivárvány ezer színére bomolva fröccsent szét a kajak orrán. Déltájban értük el a körtvélyesi csárdát, és velünk együtt mintegy parancsszóra vagy húsz kajak, és a magyar víziúttörők három dereglyéje vált ki a sorból, és horgonyt vetett a csendesvízü öbölben. A parton fürdőzők, a vízen gumiágyak, a csúcsostetejű, — gólyalábakra épült — víkend-házak erkélyén száradó fehérnemű, és az évszázados fák alatt a korszerű csárda. Íme Körtvélyesi Tetszéssel tekintgettünk körül, és már előre kóstolgattuk a következő pillanatok gyönyörűségét, amikor majd a csípős, több halfélé-Fotó: Kovács
