Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-09-18 / 37. szám
A minap ... falván fártunk. A szokásos Istállószemle után betértünk az állatgondozók részére fenntartott tiszta helyiségbe. Majd riportalanyainkkal, négy talpraesett fehércseléddel együtt kényelmesen elhelyezkedtünk a papírral bevont asztal körül, hogy jegyzeteinkben kiegészítsük azoknak az eseményeknek széles skáláját, melyekkel bizonyítható lesz, hogy az Itteni állatgondozó asszonyok derekas munkát végeztek. De ugyebár az újságíró is ember. S ha már egyszer nötársaságba csöppen, hát igyekszik úgy viselkedni, mint a férfiak legtöbbje: így is, úgy is kimutatja, hogy férfi, mégpedig a javából. Ezúttal azonban az igyekezetünknek ttlosat jelzett egy „mese", amit a menyecskék egyike — a többiek kuncogásától kísérve — mondott el. — A múlt évben rossz minőségű takarmányunk termett — kezdte elbeszélését a menyecske. — Mivel volt belőle jócskán, hát nem fukarkodtunk vele. Meghát a tej ts kellett, mert nem szére-szóra fizetnek bennünket, hanem a tej mennyisége után. Persze hiába tömtük tele a tehenek vályúját naponta háromszor a penészes kukorlcaszilázzsal, a tejmennyiség nem gyarapodott. A vezetőség? — ahelyett, hogy ellátta volna teheneinket jobb takarmánnyal, minden gyűlésén minket szapult. Még a nyilvános közgyűlésen is szégyenkeznünk kellett. A zootechntkus azt állította, azért kevés a tej, mert a gondozók — már mint mi — nem alkalmazzák a korszerű takarmányozást technológiát. — Hogy nem sült ki a szeme szégyenében, amikor ilyet mondott?! Persze, nem mertünk vitába szállni vele, mert nagyhangú ember. Meg — tudják, nálunk nagyon meg kell gondolni, hogy mikor és mit szólhat az ember. így történt aztán, hogy megbélyegeztek bennünket. Azt mondták, hogy tudatlanok vagyunk és mielőbb tanulnunk kell. Mit tehettünk?! — bár ímmel-ámmal de mégiscsak bele nyugodtunk, hogy tanulni fogunk. Le a kalappal vezetőink előtt! — Ebben az esetben olyan rugalmasan intézkedtek, hogy öröm volt nézni. Valahonnan kerítettek egy instruktort, akt állítólag a tejtermelés mestere egy olyan faluban, amelyiknek a nevét soha életünkben nem hallottuk, s akt az első oktatási órán kijelentette: ha rá hallgatunk, akkor rövidesen hírneves állatgondozókká, vagyis tejtermelőkké válunk. Ami igaz, az igaz! — kezdett érdekelni bennünket a dolog annál is inkább, mert úgy láttuk, hogy instruktorunk nemcsak a tejtermeléshez, hanem annál érdekesebb dolgokhoz is ért. Meghát a munkaegység sem kutya, amit a tanulásért kaptunk. így aztán megállapodtunk abban, hogy minden szerdán, este hétkor találkozunk. Ez a kis szoba volt a tantermünk és eleinte látogattuk is szorgalmasan. De tudja az úgy van, hogy a jóból is megárt a sok. S bizony a mi oktatónk annyi érdekességet, jobban mondva bolondságot beszélt, hogy lassanként megcsömörlöttünk tőle. Mesélt vicceket, elemezte a férfiak és nők sexuális kapcsolatainak különböző módozatait, de arról, hogy milyen is az az új technológia és hogyan lehet több tejet termelni — lényegében semmi újat nem mondott. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a negyedik szerdán hiába várt bennünket, a „tanszétterjesztett szárnnyal, rövid kődobásnyira fekszik a víz tükrén. Két hosszú léc elérné. A kutya mégsem megy érte. Ekkor mozdul helyéről a gyerek. Majd ő! Vágparti fiú, kitűnően úszik. Nincs akadálya, hogy partra hozza a zsákmányt. Ingét, cipőjét ledobja és indul. Ülő helyétől a víz mentén nyugatnak tart. Onnan a kacsa közelebb esik a parthoz. A vízbe gázol. Lassan, vontatottan lépked. Mélyebb az iszap, mint a víz. Szaporábban igyekszik. A fele út még hátra van, máris hónaljig ér a víz. Teste körül gyűlik, sokasodik a hínár, körülfogja lábát, karjait. Minden csapás, lökés nehezebb, súlyosabb. A zöld ingovány a víz őreként fogja, visszavonhatatlanul enyvesen tapad a testre. Még néhány mozdulat, s gúzsba köti a merészkedőt, aki megzavarta a tó békés, évezredes életét. Se előre, se hátra. Az ifjú embert foglyul ejti a hínár, az iszap. Mázsányi súlyként nyomja, kényszeríti lefelé. Lába nem ér szilárd talajt, bármennyire kinyújtja. Nincs feneke az iszapnak. Minden mozdulat reménytelenebb helyzetbe sodorja, sietteti elmerülését. Egyre mélyebbre kerül a vergődő. Lejjebb és lejjebb. Már-már nyakig ér a víz. Érzi, tudja, nincs menekvés. Segélykiáltás hagyja el ajkát. Az apa szökellő léptekkel a vízhez rohan. Lába alatt süpped a part zsombékja. Ledobja fegyverét, lecsatolja töltényövét és cipőstől, ruhástól a vízbe veti magát. A tő keleti részétől a távolság jóval hosszabb a fuldoklóig, mint a gyerek útja a vadkacsáig. Nincs idő fontolgatásra, megfeszített , erővel küzd a tó valamennyi élőlényével, hínárral, iszappal. Félti egyetlen fia életét. Tovább, tovább, még nem késő. Szemét a gyerek irányába mereszti. A víz színe fölött két kinyújtott kezet lát. Megfagy a vér ereiben. Emberfeletti erővel csap jobbra-balra, tépi a hínárt, tapossa az iszapot, ahogy csak bírja. Pillanatra sem téveszti az egyre süllyedő kezeket. Csak néhány méter, s odaér. Rúg, kapálódzik, fogát csikorgatja, szabadulni igyekszik a gyilkosán ölelő hínártól, mely minden testrészét gúzsba köti, megbénítja. „Gyula! Gyuszi! Gyuszika, fiami ..." Egy erőteljes mozdulat és száján becsap a víz. Homályosan látja, folyondár zöld levelei közül fehér ujjak integetnek feléje. Fia sorsára jut a vadász. A gyilkos iszap neki sem kegyelmez, öt is elnyeli. Két ember feje fölött zárul a hínártenger. Vadász volt. Ácsmester a javából. Szabad idejében sok családi fészekre szabta a gerendát, illesztette a horogfát. Ismerték Gútán, Szímőn, Kamocsán, Alsóhatáron, ismerték az egész környéken. Sokan, többezren kísérték utolsó útjára. Emlékét őrzik a piroscserepes háztetők, a vadászok, s mindenki, aki az aranykezű embert ismerte. Gyuszi szeptember 4-én, névsorolvasáskor nem jelentkezett. A kilencedik osztályban a padban üres maradt egy hely. Kovács Gyuszi búcsú nélkül távozott... A szerencsétlenség színhelyén állunk. A víz csendes, hangtalan. Tükrét sűrű, áthatolhatatlan hínár borítja. A tó sekélynek tűnik, de a víz alatt feneketlen Iszap terpeszkedik. Augusztus 24-én az esti órákban két ember életét köVetetle az alattomos szörnyeteg. Sándor Gábor Milan Lajciak: Lehet, nehéz lesz majd a puska midőn magas hegyekre mégy fel, lehet, megreszket büszke szíved ha visszafordulsz s visszanézel, lehet, hogy szenved majd a lelked ha társad árul el gazul — ne hagyd helyét el őrtüzednek, él esküd múlhatatlanul! Lehet, hogy átlőtt, csonka szárnnyal zuhansz le majd a kék magasból, lehet, berobban harckocsidnak benzinje, s tűzhalálba hajszol, lehet, hogy szenved majd a lelked, ha társad porba halva hull — emlékezz rá: tovább kell menned, él esküd múlhatatlanul! Esv katonának V V ♦ ♦ V V uroiso DOHÄNYI TIBOR: Száguldj velem Száguldó szélvihar, Vigyél magaddal. Táltos orkán robogj velem! Berkek, hegyek búcsút intenek. Zuhogó eső az én könnycseppem. Te, égő Nap! Te adsz erőt. Holdfény-nyalábja, Te vezess engem... Elkészülve várlak, száguldj velem. — Mit tehetünk? — mondta a fehérkötényes. — Gyújtson csak rá ... A sorukra váró beszerzők mosolyogtak. Kusztov kilépett az egyik folyosóra, s Pavel lassan utána ment. Október, november, december, január. Négy hónap telt el azóta, hogy Pavel bekapcsolódott az akcióba, és várt az összekötőre. Örömében alig tudta türtőztetni magát. — Kusztov?... Te vagy az, Kusztov? — kérdezte suttogva. Kusztov nem felelt. A folyosó végén kinyitott egy kis ajtót és mindketten beléptek egy szűk raktárhelyiségbe, ahol új mérlegek, a sarokban pedig üres zsákok álltak. Átölelték egymást. Majd Kusztov elővett egy levéltárcát, s egy kétrét hajtott papírt adott át Pavelnek. — Olvasd... Pavel szétnyitotta a papírlapot. „Magatartásodat helyeseljük — olvasta Pavel. — Jelenleg semmiféle információra nincs szükségünk. A feladat marad a régi, férkőzz a bizalmukba. A fedélzetmestert Gyembovics ellenőrizte. Pelageja Szergejevna Matvejevát egy számára ismeretlen aszszony vaktában ellenőrizte. A medailont bemutatták. De nem ez volt a lényeg. Fő a fénykép. A fényképen felismertek. De az ellenőrzés még nem ért véget. Légy éber. Ne siettesd az eseményeket. Otthon minden rendben. Üdvözölnek. Ha akarsz valamit, üzenj. Sok sikert. Szergej.“ Kusztov egész idő alatt mosolyogva figyelte a barátját. Amikor látta, hogy Pavel az utolsó betűig elolvasta, halkan kijelentette: — Nem lehet rád Ismerni. — Sztanyiszlavszkij módszere. De baráti beszélgetésre, véleménycserére most nem volt idő. — Találkoztál vele azóta? — kérdezte Kusztov. — Nem, többször nem láttam. — Várakozik. — De ha egyszer bekapja a horgot, nem ereszti el. — Nehéz? — Megszoktam. Kusztov visszavette Paveltől a levelet, és a másik oldalára néhány számot írt fel. — Rendkívüli esetben telefonálhatsz. — Néhány másodpercig Pavel elé tartotta 'a telefonszámot. — Kész — mondta Pavel, és Kusztov eltette a papírlapot. — A következő találkozó körülbelül ugyanígy fog lezajlani. — Jól van. — Mit üzensz? — Üdvözlök mindenkit. Elváltak. Pavel ment a vajért. Kusztov pedig egy másik ajtón keresztül kilépett az utcára ... Újra a hétköznapok következtek, amelyben eltűnt Pavel Szinyicin főhadnagy, aki néhány percre újra találkozott önmagával a raktárban az új mérlegek és a zsákok között, s jöttek a napok, melyekben csak Bekasz élt, az egykori vagonfosztogató, a börtönből szökött, visszaeső bűnöző, de jelenleg már nem veszélyes, társadaltermünknek" még a tájékát ts elkerültük. Azt gondolják, hogy az instruktorunk talán feladta a harcot?! Nem az! a lelkem. Olyan elemében volt szegény, hogy a következő hét minden napján meglátogatott minket. Mindig az esti fejés idején érkezett és hol az egyikünk, hol a másikunk körül le-, gyeskedett. Olyan látszatot keltett, mintha egyenként akarna bennünket' meggyőzni a tanulás folytatásának szükségességéről, Lehet, hogy a beavatatlanok nem is gondoltak másra. De mi tudtuk, hogy huncutság van a dologban. Ügy van az kérem, hogy nekünk négyünknek nincs titkunk egymás\ előtt. Már vagy öt éve együtt dolgozunk, no meg leány korunkban is mindig összetartottunk, lgyhát mtndnyá-' jan tudtuk, hogy először Julival, má-\ sodik este Katival, majd utána Sárival , akart kikezdeni. S mivel próbálkozásait egyszer sem koronázta siker, tud- '1 tűk, hogy a következő esete én leszek. Megmondom őszintén, hogy nem akartuk az esetet nagydobra verni, mert tartottunk attól, hogy a falu szájára kerülünk és még a végén azt beszélik rólunk, hogy „jóba vagyunk" az instruktorral. Abban azonban mindnyájan egyetértettünk, hogy valamit tennünk kell. Kisebb latolgatás után megszületett a nagy elhatározás, melynek végrehajtására egy csütörtöki napon került sor. Minden úgy történt, mint ahogy azt előre gondoltuk. Az instruktor útja egyenesen hozzám vezetett. Ogy elnézett barátnőim feje felett, mintha soha nem látta volna őket. Kedves ismerősökként üdvözöltük egymást. Megmondom őszintén, úgy viselkedtem, mintha már nagyon vártam volna, hogy érdeklődésével engem tiszteljen meg. Viselkedésem nyilván fokozta bátorságát, mert kertelés nélkül bejelentette, hogy nem árul zsákbamacskát, hanem velem — mivelhogy nagyon tetszem neki — nyíltan és őszintén akar beszélni. Közben olyan sóvárogva dörgölödzött hozzám, mint kandúr a párjához. Pár szóból megértettük egymást és megegyeztünk abban, hogy este kilenc órakor, amikor a telepen már senki nem lesz, találkozunk itt, ebben a szobában. Lelkemre kötötte, hogy villanyt ne gyújtsak, mert a mi dolgaink olyanok, amelyeket sötétben is elvégezhetünk. Nem tiltakoztam. Ellenben figyelmeztettem, hogy most aztán ne ólálkodjon körülöttem, mert még valakinek szemet szúr, és oda a terv. Ezen a napon a munkánkkal is hamarabb végeztünk mint máskor. Otthon aztán bejelentettük férjünknek, hogy ma este iskolázásra megyünk. Fél kilenckor mind a négyen itt kuporogtunk a szekrénymögötti sarokban és vártuk az egyik legnagyobb élményünk beteljesülését. Az pedig nem sokáig váratott magára. Alighogy kifújtuk magunkat és suttogva megbeszéltük a fogadtatás módját, halljuk ám, hogy a vendég kaparász az ajtónkon. Ogylátszik, hogy a sötétben nehezen talált a kilincsre. Segítségére siettem. Kinyitottam az ajtót és suttogva bátorítottam. Ügy emlékszem csak annyit mondtam neki, hogy no — lépjen már be. Megmondom őszintén, hogy a következményektől már magam is megrémültem. Mert alighogy a bíztatás elhagyta a számat, olyan erős szorítást éreztem a derekamon, azt hittem menten összeroppanok. A lehelete pedig szinte perzselt. Annyira elhagyott az erőm, hogy alig bírtam a villanyt felkattíntani. De azért sikerült. Es akkor, mielőtt még a kandúr szóhoz jutott volna — kórusban kiáltottuk: megjött a kandúr! Szegény feje csak hápogott, tátogott. Azt gondoltam, mentem összeesik. S még melegében javasoltam neki: jobb lesz, ha más tájra megy tanítványokat keresni. Szót fogadott. Elment, — azt sem mondta, hogy jóéjszakát. Azóta sem láttuk. A tejhozam?! — Amint látják emelkedik május óta, mert van elég és jóminőségű zöldtakarmány. Talán a vezetőség is tudatosította már azt az igazságot, hogy száján keresztül fejik a tehenet. — Tanulságos mese volt — mondtam a menyecskéknek. — Mese?! — kérdezték mind a négyen felháborodva. — Vegye tudomásul, hogy ez nem mese volt, hanem megtörtént valóság. Nem vitatkoztam velük, hanem elhittem és mint látják, meg is írtam. Ha ők félrevezettek engem, akkor én ■ ts hazudtam. Es ebben az esetben csak az vígasztal, hogy nem egyedül, ha■ nem velük együtt kárhozom el. Pathó Káról] , A szerencsétlenség színhelyén ál- I lünk. A víz csendes, hangtalan, i Tükrét sűrű, áthatolhatatlan hínár i borítja. A tó sekélynek tűnik, de a víz • alatt feneketlen iszap terpeszkedik. I Augusztus 24-én az esti órákban két i ember életét követelte az alattomos j „szörnyeteg". ► I * ! a negyed! szövetkezet gazdasági • udvarán fűrész vijjog. Ijesztően harjsog, amikor csomó kerül útjába. Az • éles fogak tönkfába marnak, darabokéra szeletelik. I Kovács Lajos deszkát fűrészel a j szövetkezetnek, a falunak. Ács a mes• térségé. Ám az ember ott dolgozik, •ahol a legnagyobb szükség van rá. j Az idő alaposan délutánba hajlik, de ;a fűrész végzi dolgát. j ! Iparkodik a szakember. Készül valaimire. Másnap, augusztus huszonötödi| kén Lajost jelez a naptár. ! Névnap! Senki sem úszza meg szárazon a névnapját. Ki tudja kik, s I mennyien köszöntik. A szomszédok, rokonok, ismerősök, munkatársai. A ! bognárok, kovácsok már alig várják, Ihogy a munkaidő befejeződjék. Lajos[hoz mennek, kezet szorítanak. Minden ! jót kívánnak, amit a sors a földön I megadhat. j Mi sem természetesebb, koccintalak. Felhajtanak az ünnepelt egészségére egy kupicával. A barátok bú- I csúznak, sietnek, mindenkinek akad : tennivalója, kinek több, kinek kevesebb. Lajosnak is motoszkál a fejében. I jó lenne holnapra egy vadkacsa. ízes j pörkölt ünnepi ebédre. A vadász, ha •teheti, saját zsákmányából ünnepel, j Otthon nem sokat időz. Napnyugtáira kint a vadász helye, máskülönben iüres kézzel tér haza. Nyolcadikos fia 'melléje szegődik. Benne is vadászvér I csörgedez. Apja sem bánja. Nem lesz jegyedül! A magány a vízparton is • magány. Akkor is, ha kézben a puska, |s várjuk a szerencsét... ! + i A nap nyugovóban van. Aludni tér. j Senkitől sem kér engedélyt a távozásira. Lassan az alkony teríti palástját la tájra, a nagy mindenségre. Fűzfaj bokor íakarásában ül a vadász a Ko•pola partján, fiával és a kutyával, •vízen mit sem ér a kacsázás kutya I nélkül. A zsákmány a víz közepére lesik, és fuccs. Vagy vetkőzik az em- Iber, vagy oda a kacsa... • Lajos megslmogatja a türelmetlen jkutya fejét, s nyugtatja: „Ne izgulj, • lesz munkád az este.“ • Rég volt az aratás, a finom árpán j felhíztak a vadkacsék. Jó lesz belőlük 1 egy-kettő. [ „Pszt..., már jönnek!“ I Nyugat felől fekete folt közeledik. [Szemben a parton ülőkkel. Vadkacsa. • Már látható. A víz fölé ér. Szétterjesz| tett szárnyakkal, gyanútlanul ereszjkedik lefelé. Egy pillanat töredéke és a puska [csöve a barnatollú állatra szegeződik. |A lövés eldördül. A kacsa élettelenül [puffan a vízbe. Loccsanásának zaja a ► partig ér. A kutya kiugrik, a tóba veti [magát. Néhány méter után azonban (hirtelen megfordul és a partra evicí kél. Gazdája bíztatja. A parton futkos [egy-két lépést, majd újra a vízbe gájzol. Az istennek sem megy tovább. [Nem fogad szót, nem hallgat a parancsra. A ^adász türelmetlen. Nem Itnrtia mi tfirtént a kntvával A karsfl (IX. FOLYTATÁS [ Magatartásodat helyeseljük .. I Pavel napjai nyugodtan teltek. Néha (későn tért haza. Ilyenkor a háziasztszony morgott, s másnap a reggeli [rosszabb volt a börtönkosztnál. De j Pavel nem neheztelt az asszonyra, jó| lelkűén mosolygott. És ez szinte tel► jesen lefegyverezte a szigorú öregasszonyt. ( A munkahelyén felfigyeltek Pavel t igyekezetére, fürgeségére, és hama[rosan megtették beszerzőnek. Most ja különböző raktárakba járt vajért, [mazsoláért, kakaóért, tejért, cukorért. Egyszer az egyik raktárban, ahova I vajért ment, fehérkötényes férfi sodjródott hozzá, akinek az arcát a fél► homályban nem látta. Bizonyára a [raktáros új helyettese — gondolta j Pavel. [ — Nem ártana kimosatni a köpenyét — mondta az ismeretlen, j Pavel felkapta a fejét. Azonnal fel| ismerte a sokszor hallott hangot. ► Tévedésről szó sem lehetett. Kusztov [hadnagy állt mellette, akinek az ope|ratív terv szerint az volt a feladata, [hogy közte és a vezetők között tartsa Ja kapcsolatot. | — Maguknál meg örökké sorban [állunk — felelte Pavel. — Amíg rám [kerül a sor, még elszívok egy cigarettát. £ SZABAD FÖLDMŰVES 1967. szeptember 16.
