Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-09-09 / 36. szám
flA Inden régi iskolának meg volt a ■*•** maga csudabogara. A mi iskolánkban ez a csodabogár Dióst bácsi volt. Alacsony, sovány, deresszakállú öreg. Flegmatikus, lassanjáró, savanyúvérű ember volt Dióst tata. Mert inkább így hívta öt a siivölvény diáksereg. A vén pedellus olyan jól beleillett rövidszárú pipájával a környezetbe. Kívülről: megviselt, egyforma volt mind a kettő. Az iskola is, meg ö is. Még a fövegük is hasonlított egymáshoz. Olyan penészszínű volt az öreg háztető is, mint a tata sapkája. Minden diákot haszontalannak tartott, — sokszor beárult —, csak én voltam kivétel. De nem sokáig. Egyszer azzal bízott meg egyik tanárom, hogy a testtan órájára hozzam be a csontvázat. Mellesleg mondva, nekem személyes Ismerősöm volt a szertár sarkában'álló csontváz. Ábrákat kellett rajzolnom egy könyv számára, s ez volt a modellem. jól Ismertem. Még a titkát is tudtam. Valaha utcaseprő volt az öreg. Sok port nyelhetett szegény, azért nem szabad tőle rossznéven venni, hogy bizony szerette az itókát. Azt tartotta, hogy a szesz minden tisztátlanságot lemos. S hogy szebbé, vidámabbá tegye hátralévő napjait, még életében eladta a csontjait. Biztosan azt gondolta, úgyis megtalálja őt a feltámadás, i Hát ezt a csontvázat kellett bevinnem. Megemelem aztán elindulok. De csoszogást hallok, — nem kellett soká törnöm a fejem, hogy ki jöhet, — elárulta az előre szálló nehézszagú pipafüst. Ez csak a Diósi tata lehet. A diák meg nem azért diák, hogy ne legyen kész azonnal a betyársággal. En sem voltam jobb a Deákné vásznánál. Mtnt a villám csapom rá az öreg utcaseprőre a zenetanárom fogason lógó kockás, bő klepetusát, meg a fényes cilinderét, aztán a sötét sarokból elődugom jó kinyújtott karral a csontvázat. Diósi tata meghökken, kiált egy félnagyot — mert még ekkor sem felejtette el, hogy ő pedellus, s csak a tanároknak van joguk kiabálni az intézetben, — és a következő pillanatban hozzávágja ijedtében a pipát a csontvázhoz. Hullott a szikra mint a záporeső. Most már én ijedtem meg. Jaj, mi lesz, ha kiég a kabát? Hamar leteszem a csontvázat, s előugrok, hogy lesöpörjem a tüzet, — de ez volt a vesztem, megtudta az öreg, hogy ki volt a csontváz mögött. — No megállt, nyavalyás — morogta a foga között. Aztán futott utánam, de én eltűntem, mint a kámfor. Hiába próbáltam másnap megbékíteni az öreget, egy szebb, kurtaszárú pipával, többet nem volt előtte becsületem. A pipát elfogadta ugyan, de ezentúl úgy láttam, — ha találkoztam vele valahol, — hogy a szájába szorított pipaszár mögül mindig rámvicsorít ja a fogát... ☆ Konferencia idején mintha egy fejjel megnőtt volna az öreg. Ilyenkor úgy járt köztünk, mintha azt kiáltotta volna minden idegszála: megálltatok, most aztán visszakaptok csövestől mindent! Könnyen tehette. Ott állt a tanári-szoba ajtaja előtt a nagymosás alatt, s végig hallgathatta az egész szapulást. Jaj volt annak, aki a bögyében volt és intőt kapott. Arra aztán — mert ő hordta ki a házakhoz az intíStédulákat, ráterítette a vizes köpenyeget. Izzadhatott alatta az ipse. ☆ Antival együtt bandukoltunk a Dunaparton. En könnyen beszéltem, mert nem voltam a felolvasottak között. De nem így szegény Anti. Ö bizony bekapta a döfit, — ahogy akkor diáknyelven az intőt hívtuk. — Hej Antikám, ha én most jóba lennék a tatával, talán tudnék Fájtad segíteni! Rettenetesen törtem a fejem, de semmi mentő ötlet nem jutott eszembe. Mit kellene itt csinálni? — Hopp, — megállj!... Próbálj egyet, talán sikerül. Valahogy vedd rá édesanyádat arra, hogy hozasson egy fiaskó borocskát, aztán mielőtt az öreg készre pingálna, kínáljátok meg egy-két pohárkával. Sokszor láttam kijönni a Benderekriétől, — a kocsmahivatalból — talán az a kis vérderítö visszamossa benne a gyalázatot. Anti arcán úgy szaladt végig egy pillanatra a mosoly, mint felhők résén a napsugár. ☆ — Jó napot! — köszönt be Antiékhoz mogorván a tüskésszakállú tata. Rezes orrán rajta volt a pápaszem is, hogy annál ijesztőbb legyen — amúgy is szigorú ábrázata. Azzal veszi a feketekönyvet, ami a hivatallal járt. Jó színd' volt, — stílszerű, — mert sok keserűséget, szomorúságot takart. Egyet köhögött, aztán beszélni kezdett. Hát megróttuk ám a gyereket, — de nem juthatott tovább, mert a mondókába belekotyogott lágy csobogással a borocska hangja, amit Anti édesanyja töltött a pohárba. Közben beszélt is szép, régi asszonyszóval: — Diósi bácsi, hallom a fiamtól, hogy maga olyan jó a diákokhoz, örülök, hogy megkínálhatom valamivel, tessék, igyon!" Tata megfeledkezett a haragról, megfeledkezett a hivatalról és a kéz már nem az intő után nyúlt, hanem a pohár után, felemelte, hümmögött valamit, aztán nyelt egyet, kettőt, talán többet se, — üres volt a pohár. Aztán köhögött egyet, majd lassan, vontatottan megszólalt: — Hát kézit csókolom, tessék elhinni, olyan különös is ám némelyik tanár. Szegény diákok nem hibásak ám, a tanárok a bogarasak. Engem is hányszor szidnak, pedig én öreg legény vagyok. Ha sok petróljomot töltök a lámpába, az a baj, ha három szál fával kevesebbet teszek télen a kályhára, az a baj, ha a sóskiflin több a köménymag: az a baj. Sokszor már azt sem tudom, mi a fészkes fenét csináljak, hogy csak meg legyenek elégedve. Hát még szegény jó diákok. De sokszor is sajnálom őket. — Múltkor is, ahogy friss vizet akarok vinni a tanáriba, megállók egy pillanatra az egyik osztály előtt. Olyan gyönyörűségesen felelt valaki, hogy ilyen szépet, — öreg pedellus létemre, — még talán nem is hallottam. Megismertem a hangot: az Anti gyereké volt. Sokat beszélt, egyszer aztán — pedig csak egy pillanatra akadt meg szegény, —- hallom ám belülről a tanár szigorú kiabálását: — A leckét úgy kell tudni, mint a vízfolyást! Üljön le, — szekunda! Úgy megsajnáltam szegény fiatalembert erre a rettenetes igazságtalanságra, hogy dühömben majdnem az ajtóhoz vágtam a vizeskorsót. — Ne tessék hát csodálkozni, — nyúlt a közben újra megtöltött pohár után az öreg, s most már egy nyelésre kihúzta a bort, mintha csak a szavak útját akarta volna megolajozni, — ne tessék hát csodálkozni, ha most ezt a kis írást hoztam, hogy legyen szíves majd aláríni. Áldott jó gyerek a ml Antink, és nem ám az a hibás, hanem a tanár! Aztán, mint aki jól végezte a dolgát: Diósi tata odébb állt. Mihalovits János VIHAR BÉLA: Aranyhold Estefelé, napleáldozáskor, riadt ludak szétfeszített csőrén, siklott fürge tíz ujja anyámnak, amint huszárként hátukon kuporgott, s a vonagló, sivalkodó libák torkába tömte, egyre lefelé a kacagó kukoricaszemek vasfazékból kimarkolt tömegét. Bőség áldozatai, ketrecbe zárt, elhájasult rabok! Néha penészes rézpénzt juttatott a tápláléközön közé, mama, hogy általa e kényszereledel, mindjobban morzsolódjék el, majd egy napon a konyhaasztalon, a levágott szárnyasok zúzája kinyílt, mint erszény, belőle előbukkant a fényesre csiszolt, megújultan tündöklő piciny fillér; és tenyeremben már ott csillogott egy titokzatos királyság ékes érme, a sebekből, a vér és nyirok közül kopott krajcárból született, s madárhalál árán felkelő, sugárszőró, halovány aranyhold. Emlékeink fakó érceit is eként mintázod át, művészkezű Metamorfózis! Immár mögöttem annyi évtizeddel, seregnyi aranyhold koszorújában ülök, miként udvar közepén, a gyermekkorom hamulepte múltját lángoló színnel bevonja, fölmutatja, felém nyújtja az örök mesterkovács: az idő. Ezért villan, lobog a hajnali kert, záporozó nyárban sipkájukat felém billentik a házak, kocog a koronás kakas, cseveg a bögre, nevemen szólít az elmerengő kút: létem hajnalának e planétarendje; s így keresem azt a kisfiút, ki majd arcom előtt aranyholdat lengetve eligazít ma és holnap és halálomig. £ SZABAD FÖLDMŰVES 1967. szeptember 9. 8. A körzeti megbízott látogatásának következményei A kémelhárítők, akik távoli célokat követve kezdtek a terv megvalósításához, egy pillanatra sem feledkezhettek meg az ember lélektani sajátosságairól. A hírszerző még akkor is állandó izgalomban él, ha egyáltalán nem csinál semmit. De ha sokáig tétlenkedik, lassanként megnyugszik. Igaz, hogy ez passzív, afféle félálombeli nyugalom. Nem stabil és nem mély, a legcsekélyebb riadalomtól is szertefoszlik. Csak az a nyugalom tartós, amelyet sokszoros ellenőrzéssel és próbatétellel alakított ki magában a hírszerző. A tapasztalt hírszerző nem szalaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy ellenőrizze magát, sőt, gyakran saját maga hoz létre — az ésszerűség határán belül — megfelelő ellenőrzési lehetőségeket. Remény, miután elhelyezkedett a garázsban, mintha téli álomba merült volna, és úgy látszott, hogy hosszú időre. Ez nem tetszett az elhárítóknak. Szívesebben vették volna, ha Remény aktivizálódik. Éppen ezért a lehető legjobbkor érkezett a hír, hogy Vorobjova végre megtalálta a fivérét. Két órával azután, hogy Nyina telefonon beszélt Mihaillal, Vorobjovék lakásán csengettek. Egy ismeretlen fiatalember állt az ajtóban. — Elnézést a zavarásért — mondta nagyon udvariasan, de kissé hivatalosan a fiatalember. Felmutatta az igazolványát, és megkérdezte Nyina Alekszandrovnától: — Hol beszélgethetnénk négyszemközt? Nyina Alekszandrovna bevezette a konyhába. Vorobjova nagyon elcsodálkozott, amikor az állambiztonsági szervek níunkatársa közölte, hogy miért jött, és elnézést kért, hogy nem adhat részletes felvilágosítást. Elmondta, hogy az a férfi, aki táviratozott, s akivel Nyina két órával ezelőtt telefonon beszélt, nem a bátyja. De ha úgy adódik, hogy találkoznának, Nyina tegyen úgy, mintha felismerné benne a testvérét. Igaz, nem lesz könnyű eljátszania ezt a kicsi, de nagyon fontos szerepet, mégis meg kell tennie. Nyina Alekszandrovnának eközben csak az járt a fejében, hogy valami nagyon komoly dolog történt a bátyjával. El volt készülve a legrosszabbra. Az állambiztonsági tiszt így folytatta: — Bizonyára megérti, Nyina Alekszandrovna, hogy ilyen hírt senki sem visz szívesen, de nem alaptalan az a feltevésünk, hogy testvére, Mihail Zarokov, még ha él is, nem fog jelentkezni. Valamelyest megkönnyíti a feladatom, hogy maga még 1945-ben értesítést kapott Mihailról... hogy nyomtalanul eltűnt. Nyina Alekszandrovna a kezébe temette az arcát. — Nem tudom, mit vártam az egésztől... — kezdte Nyina. — Őszintén szólva legutóbb, amikor Mihail felkutatását kértem a rendőrségen, minden különösebb remény nélkül tettem ... És a férjem is sokszor mondta, hogy felesleges az egész... Egyszer csak megkaptam a táviratot,... majd ez a telefon ... Mint a mesében. Örültem is neki, meg furcsállottam is ... Az állambiztonsági tiszt megkönynyebbülten látta, hogy tapasztalt, sokat próbált asszonnyal beszél. — Ma alaposan megtépázódtak az idegei. Elnézését kérjük. — Ugyan — mondta Nyina Alekszandrovna. Szerette volna megvigasztalni a fiatalembert, mert észrevette, mennyire nehezére esett ez a beszélgetés. — Megértem én, hogy szükség van rá... A tiszt végül megkérte Nyinát, hogy ne nyugtalankodjék, a férjének pedig mondjon el mindent. — És kérje meg, mint ahogyan én kérem önt, hogy erről a mai beszélgetésről és az én látogatásomról ne beszéljenek senkinek. — Ez természetes. A körzeti megbízott látogatásának még egy következménye volt. Leonyid Krug, akit Gyembovics — anélkül, hogy sejtette volna — az állambiztonsági szervek látókörébe vont, nagyon érdekelte a kémelhárítókat. Azonnal nagy munkába fogtak. Néhány perccel azután kezdték, hogy a klub mozigépésze az utolsó előadás után bezárta a gépházat, és hazament, s reggel fejezték be. Ezen az éjszakán sok állambiztonsági tiszttel együtt két pilóta sem hunyta le a szemét. De reggel a daktiloszkópiai vizsgálat megállapította, hogy a gépházban talált ujjlenyomatok, valamint az 1941- ben felgönygyölített csoport egyes használati tárgyain talált ujjlenyomatok megegyeznek, s annak a banditának az ujjlenyomatai, akinek sikerült egérutat nyernie, és akit azóta is hiába kerestek. Remény nyugtalanságának érződött a hatása. Nagy valószínűséggel meg lehetett állapítani, hogy Zarokov húgának feltűnése és Gyembovics váratlan látogatása Leonyid Krugnál közvetlenül öszszefügg. Leonyid Krug olyan figura, aki még nagy szerepet játszhat, ezért az állambiztonsági szervek nem engedhették meg, hogy Remény feláldozza Vorobjovával kapcsolatos kombinációjában. Ezért aztán másnap Leonyid Krugot felkereste a klub vezetője. A mozigépészt továbbképző tanfolyamra küldték. Krug ezen nem csodálkozott, mert nem először fordult elő. Sötét ügy Zarokov reggel hatkor ment ki a garázsból. Három fuvarja volt a pályaudvarról, de aztán mintha elvágták volna. Beszélgetett egy kicsit az unatkozó kollégákkal, majd hazament egy kis teát inni. Nyugtalan volt. Gyembovics gyászos ábrázata még jobban elkeserítette. Tudta, hogy butaság és igazságtalanság az öregre haragudni, és igyekezett leplezni előtte idegességét, ölhetett kézzel várakozni lehetetlen, tenni kell valamit. Teázás közben Zarokov elkezdett beszélgetni a tegnapi tervről. — Ma csütörtök, tehát a klub nyitva van. — Igen. — Estig még sok időnk van, most csak nyolc óra. Van elég idegcsillapítőja? Zarokov az utóbbi időben anélkül, hogy észrevette volna, magázni kezdte Gyembovicsot. — Nem szükséges megvárni az estét. Ha otthon van, akkor egyedül találom, legfeljebb az a gyerek lesz ott. — jó, Gyembovics, ne húzzuk az időt, menjen. — Zarokov összekulcsolt kezét az asztalra helyezte. — Van egy régi jelszavam Leonyid Krughoz. Aki ezzel a jelszóval megy hozzá, annak köteles engedelmeskedni. Krug persze csodálkozni fog, hogy ez maga lesz. Magyarázza meg, hogy ezt a jelszót attól az embertől tudja, akinek maga is engedelmeskedik. Utána térjen rá a tárgyra. Krug még ma menjen el Leningrádba repülővel vagy vonattal. Jól jegyezze meg és jegyeztesse meg vele Nyina címét és telefonszámait. Amint Leningrádba ér, azonnal hívja fel. Ez bizonyára este, munka után lesz. Mondja el neki a következőt: egy kis kellemetlenség történt Mihaillal, ezért a következő két hétben nem tud eljönni. Leonyid az én barátom, csak egy napra jött Leningrádba, és szeretne valamit átadni. A lakásán nem tudja felkeresni, mert nincs rá ideje... Ha Nyina szeretne vele beszélni, jöjjön el, mondjuk... a helyet Krug válassza meg. Nyina valószínűleg hajlandó lesz elmenni. Amikor telefonon beszéltem vele, egyre csak zokogott... Zarokov rágyújtott. — Leonyid a lakásánál várja Nyinát, de úgy, hogy az ne vegye őt észre. Okvetlenül ellenőrizze le, hogy nem figyelik-e? Krug jól tudja, hogyan kell ezt csinálni. És a legfontosabb. Engem nem érdekel, hol és hogyan végez vele... A legfontosabb, hogy rablógyilkosság látszatát keltsük, és hogy még azon az éjszakán elhagyja Leningrádot. Jó, ha lesz a zsebében egy jegy arra a vonatra, amelyik tizenegy-tizenkét óra körül indul Leningrádból. Mehet bármerre, csak ne ide. Az ügyet a vonat indulása előtt egy-másfél órával intézze
