Szabad Földműves, 1967. július-december (18. évfolyam, 26-52. szám)
1967-08-05 / 31. szám
A három eszkánégyes felvlrágozft- va vonult be a gazdasági udvarba. A dereshajú Pál János kapuOr botjával integetve üdvözölte a kom* bájn nyergében feszítő fiatalokat. — Derék gyerekek. Tíz nap alatt befejezték... — dicséri a kombájnosokat. — No meg ezek a masinákI Ezek aztán megteszik a magukétI Hej bezzeg az én fiatal koromban .. .1 Látástól vakulásig húztuk a kaszát, kötöztük a kévét. Aztán jött a legkeservesebb, a cséplés. Annak vagyok én is az áldozata. Az öreg arcán mintha mégjobban elmélyedtek volna a barázdák, amikor gondolatai a múltba kalandoztak. — Ha hiszi, ha nem, a mai fiatalok nem is bírnák ki, amit mi kiálltunk. Péter-Pál napjától sokszor szeptemberig tartott az embertelen robot. Alig múltam tizenkét éves, s már a bátyám után szedtem a markot. Este mindig olyan voltam, mint az alvajáró. Ha nem ügyelnek rám, a csillagos ég alatt maradok, ahol ledőltem egy-egy kvvére... Hajnalban, amikor kiráncigáltak a vacokból, holtfáradt voltam. Akaratlanul is kiperegtek a könnyeim. Amikor a tizenhatot betöltöttem, meg kellett fogni a kaszanyelet. Erős legényke voltam, de azért ha egy kicsit meghajtottak a társaim, lógott a nyelvem az erőlködéstől. — Akkoriban négy pár aratója volt Nagypáléknak. Négy kasza hatvan holdat vágott le három-négy hét alatt. Amikor állt a gabona, még csak hagyján volt, de a zsíros földben csaknem minden esztendőben megdőlt az istenadta. A kasza hegyével kellett felszedni. De nem dm akárhogy! A gazda naponta kibricskázott és ha kicsit magasabb tarlót lelt, úgy össze káromított bennünket, hogy alig álltunk a lábunkon. Nem szólhattunk, mert akkor a következő évben újabb hely után nézhettünk volna. — Tizennyolc esztendőn át arattam Nagypáléknál. Ennyi idő alatt egy barátságos szót se váltott velünk. Áldomást is csak nagynéha fizetett. Amikor a részt mértük ki, minden szemért reszketett... De menjünk be, aztán tegyük le magunkat. Tudja, nekem csak egy „kerekem" van és az is nagyon öreg már. Azt is annak a gonosz gazdának köszönhetem, hogy koldus lettem. -.. Így már jobb — helyezkedett kényelembe, majd folytatta: — Harmincötben már Pista fiam volt a félrészesem, ö is csak a tizenharmadik évét töltötte be, de már be kellett fognom. Mit csinálhattam?! Rajta kívül még öten voltak otthon. Kellett az éhes szájakba a kenyér. Igaz, aratáskor már nem igen volt belőle. Akkortájt a krumpli volt a mindennapi, no meg valami ritka löttyel csitítgattuk követelőző gyomrunkat ... Kutya nehéz aratás volt abban az évben. Zivatart zivatar követett. Ha hiszi, ha nem, diónagyságú jég is esett. Már egy jó hónapja kínlódtunk. Csak csont-bőr volt az ember s bizony, alig lézengtünk. Valami kU adósabb harapnivalót kívántunk valamennyien. Tudtuk, hogy a gazda kamrájában még jó pár oldalnyi szalonna lóg. Egyszer aztán neki is bátorodtunk, és megmondtuk a bajunkat. Ha látta volna, hogyan elvörösödött mérgében. — Még mit nem képzeltek?! Kezdett kiabálni. — Jó, hogy kolbászt meg rétest nem kértek! Dolgozzatok inkább rendesebben! Már szégyellem, milyen sokáig vackaitok azzal a néhány holddal. — Szóval, megkaptuk a magunkét ... Node gyújtsunk rá!... A cséplés is csuda keservesen ment abban az évben. Tudta az arató, hogy nem sokat keres a jégverte gabonából. A hőség meg pokoli volt. A por vastagon megszállta izzadt testünket. Egész nap csak a vizet szívtuk, mint piócák a vért. Naponta hajnali négytől este kilencig nyeltük a port, s munka végeztével, mint a részegek, tántorogBAGÓ (DEBRECZENI JÓZSEF NOVELLÁJA) Áz expressz most őrülten vágtat. Nem Is vágtat, vágtáz, ami több, és nemcsak több, félelmetesebb is. Mint amikor megsebesül a sebesség, folyik a vére és fájdalmában kifelé rohan a világból. A kerékzene gordonkabúgássá ömlik össze, a kerekek Bachot játszanak. A nap ferdén üti arany nyilait a bársonytámlákon pípeskedő csipkehuzatra, amely a vasúttársaság monoggramjával figyelmeztet, hogy német kocsiban ülök. Hogy pedig német ajkú föld fogócskázik a tengelyek alatt, azt lidércemlékeket citeráző idegnyalábok fogják össze tudatomban. Otitársaimat nézem, akik szemben ülnek velem. A férfi kissé túlzottan kövér, de az arca kemény, munkában pácolt arc, s a tenyere cserszerű, érdes, szinte elkopott. Látszik az emberen, szinte izzik belőle, hogy életét aprópénz utáni hajszában töltötte. A drága felhőgépen Európába szárnyaló fényűzés álma a tengerentúli kisember számára harminc-negyven évi robot szögeságyán válik végre valóra. Ez az ember valaki, aki nem született vagyonba. Az asszony ugyanilyen. Túlöltözött, túlszines, túlbarátságos, ahogyan a külvárosi drugstore pénztárkuckójáből idecsalogatta az óvilágba az összekuporgatott kis vagyon biztonsága. A férfi újságba merül, az asszony képeslapokat nézeget. Itt jártak a szomszédban: Berghofban, Hitler egykori földalatti kastélyának romjaihoz cipelték el őket az idegenvezetők. A képeslapok a visszataszító vakondokrezidencia romjait, a bonyolult gépberendezésekkel ellátott föld alatti termek katakombarendszerét ábrázolják. Az asszony barátságos mozdulattal nyújtja felém a lapokat. — Nézze csak végig. Nagyon érdekes volt. Hoztunk egy majolika-darabot is az egyik fürdőszobából. Külön két dollárt fizettünk érte. Nem drága, ügye? — Sőt — mondom. — Egyenesen olcsó. Gondosan teszi el kézitáskájába a mojolika-csonkot. A férje csak most tekint fel az újságokból. — A szállodabónok megvannak? — Nálad kell lenniük — mondja erélyesen az asszony, de azért lázasan keresgélni kezd. Végre megvannak a bónok. Utána a csekkfüzetek, útlevelek és a hitellevelek keresgélése kezdődik. Nem is olyan kijnnyű élet Cook Thosiás és fia utasának lenni! Azért mindenesetre szeretném tud£ SZABAD FÖLDMŰVES 1967. augusztus 3. ni, milyen hatást tett rájuk Berghof? Miféle indulatokat ébreszt egy idetévedt átlag-amerikaiban az Örült nagy Boss felégetett magánotthona? Miért nézték meg egyáltalán? — Benne volt az útiprogramban — világosít fel az asszony, kicsit csodálkozva a kérdésen. — Tizenkét dollár. De megérte. És megismétli. — Érdekes volt. — Nekünk — mondom — inkább borzalmas volt. , — Of course! — hagyja rám készségesen — természetesen. Sokat erőszakoskodtak a nácik. Láttunk egy filmet, amelyik koncentrációs táborban játszódik. Mi is volt a címe, Willy? Willy nem emlékszik a címére, de végleg leteszi az újságot, és váratlanul kijelenti: — A mi bombázóink jobbak voltak. Ennyi az egész. Egy ilyen odaáti átlaglegény, úgy látszik sohasem ébred már rá, mi fenyegette Pearl Harbournál. Két dollárért csempetörmeléket sóznak rájuk a nagy Mocskos fürdőszobájából, mire huszonöt centért képeslapokat is vesznek hozzá. Tanulságokat nem árulnak a Berghofban. Holnap különben is már a versailles-i kastély, vagy a Vatikán szerepel az útitervben. Kísértetek nincsenek, különösen Amerikában. Otitársaim szendvicseket, konzerveket, gyümölcsöt, italt szednek elő. Lassan, sokat és élvezettel esznek. Berghof nem rontotta el étvágyukat. Körülöttük ügyes apróságok hevernek; praktikus evőeszközök, konzervnyitók, ismeretlen rendeltetésű szerszámok, csinos műanyagpoharak, szalvéták. Tiszták, rendesek, ügyesek; az ételmaradékot és az üres palackot külön erre a célra szolgáló papírzacskóba temetve dobják ki az ablakon. A műszaki civilizáció valódi diadala itt ez az ezer praktikus aprósággal tökéletesített étkezés: két derék, józan, dolgos ember jóízű falatozása a száguldó vonatban. — Az étkezőkocsit — magyarázza száját törölve a férfi — nem szeretjük. Meleg ételt csak úgy tudok jóízűen enni, ha a feleségem főztje. Jóllakottén dőlnek hátra az ülésen. A férj csinos kis szelencét vesz elő, két ujjával belenyúl, kiragad belőle egy csipetnyi feketés valamit, száját tágra nyitja, és zápfogaira helyezi a masszát. Nem tehetek róla, kérődzésre emlékeztet, amikor ezután ütemesen kezdi mozgatni állkapcsait. Engem is megkínál. Először azt hiszem, rágógumi. De kiderül, hogy nem az. Életemben először bagóval kínálnak. Szinte sajnálom, hogy nem élek vele... tunk haza, hogy minél hamarabb beleessünk az ágyba ... — Azon az emlékzetes napon a gazdánk osztagait csépeltük. Sose szerettem az övével dolgozni, pedig ott érdekelve voltam, hiszen minden tizennegyedik mázsa minket hívott gazdájának. De hiába! A szekírozással elvette a kedvünket. Neki nem volt jó ahogy etettük a csáplőgépet, szerinte rosszul raktuk be a szalmakazlat. Akkor éppen az etetésnél voltam soros. Vagy ötször is felkiáltott, lassabban adagoljam. Pedig értettem a mesterségem. Nem kellett engem dirigálni! Szóval, napközben jól felheccelt... Este kilenckor, szokás szerint abba akartuk hagyni a cséplést. Igenám, de ökegyelme elkezdett ordibálnl: — Addig egy tapodtat se, amíg a megkezdett osztagot el nem csépelitek! — Hiába mondogattuk, hogy eltart vagy másfél óra hosszat, amíg az utólsó kéve a dobba kerül. 0 csak hadonászott, s addig kiabált, míg a cséplőgéptulajdonos ráállt. Már Jó sötétes volt, amikor újból nekiláttunk. Halálra fáradt tagjaink nehezen engedelmeskedtek. Ügy éreztem, alig bírom a kévéket átölelni. Szédülés fogott el, és éreztem, hogy forogni kezd velem a cséplőgép. Megijedtem és felakartam lépni az etetőből, de hirtelen megtántorodtam és az egyik lábam becsúszott a dobba... Az öreg letörült egy kövér izzadságcsöppet a homlokáról és tovább mesélt: — A többire nem emlékszem. Másnap a kórházban tértem magamhoz. Akkor tudtam meg, hogy a jobblábamat összezúzta a cséplő dobja és le kellett vágni. Nyomorult lettem a nagy családdal a nyakamon. Az a néhány korona „rokkantsági" kenyérre sem volt elég. Szerencse, hogy a nagyobbacska gyerekek már kereshettek valamit. Kínlódtam itt is, ott is a kopogó falábammal. Nagy ínségben szenvedtünk. Egyszer aztán rászántam magam és elsántikáltam Nagypálékhoz, keservesen kinyögtem, hogy egy kis kenyérnekvaló kellene kölcsönbe. Azt hiszi, adott?! A községházára küldött. Azt mondta, nekik a kötelességük segíteni rajtam. — Szóval, nem volt gyöngyéletem ... De azért felcseperedtek a gyerekeim. Az unokáim meg már főiskolába járnak. A legidősebb végzett és most agronómus-mérnöknek titulálják. Ketten orvosira, egy meg gépészmérnökire jár. A többiek itt dolgoznak a közösben meg a nemrég épült gyárban. Mert tizennyolcán vannak ám az Istenadták. De azért jól megvagyunk valamennyien. A falábam sem kopog már. Azt mondják, a mostanival jobban járok. S bizony tavaly, az aratás befejezésekor toppantottam is vagy kettőt jókedvemben... Node megyek kaput nyitni, mert megjött a két utolsó masina is. Látja, az elsőn azt a nyurga legényt?. Az a Gyuri unokám! TÓTH DEZSŐ Hajlik a búza, hajlik a lány mindkettő érik, férfire vár; búza, hogy vágják, kévékbe rakják, a lány, hogy ajkát tűzzel csókolják — hajlik a búza, hajlik a lány... Érett a búza, érett a lány férfikar, kasza kettőre jár; búzát levágja, kévékbe rakja a lánynak derekát megropogtatja — érett a búza, érett a lány ... Szemez a búza, szemez a lány mindkettő szeme cséplőre jár; búza a dobban, szeme kipottyan a lány a karban szíve fellobban — szemez a búza, szemez a lány.., Dalol a búza, dalol a lány férfiszem csillog, zeng a határ; búzát betöltik, zsákokba kötik a lányt meg kérik, fejét bekötik boldog a búza, boldog a lány... TÖRÖK ELEMÉR KÉT VERSE: NYÁR ÍGÉRETE Az emlékek már elevenek elmúlnak lassan mint rossz álmok napjaim csupa átváltozások a napok bokrai között néha rámköszönt egy békés nap angyal-arca s úgy üt át a pörölyös múlt éles vonala szívemen mint zaj a megfáradt idegen emlékeim elevenek és mégis semmiség ez ha kezembe simulnak a kemény paraszt-tenyerek ők annyi csikorgó év után is embernek maradva ébrednek naponta kaszás virradatra ősi méltóság él bennük dús kalásszal érő nyár ígérete. AUGUSZTUS Bontja sárga szirmát már a napraforgó, Tejszín magja is kidugja rojtos gombját Tányérnyi nagy zöld kalapját tojás-hasú Barna méhek mézéhesen körüldongják. Zabolátlan kancák rázzák sörényüket Legelészve ott a fehér nyárfák mögött, Legyek marják, dongók csípik s a közeli Árnyat adó erdő szélen szarka csörög. Zörgőszárnyú paszulyt szedő asszonyoknak Tűzként fénylik telt combjuk az alkonyfényben, ahogy könnyen hajladozva meg-meglebben Kerekaljú szoknyájuk a kósza szélben. V. FOLYTATÁS. 5. A BEJELENTETT LAKÚ A lakás, amelyben Pavel Matvejev lakott, két szomszédos szobából és egy kis konyhából állt. A kifakult és kopott falfestésről nehéz volt megállapítani, hogy valamikor milyen színű lehetett. A bútorzat igen vegyes. A lakásnak hátsó kijárata is volt. Az alacsony, idős, de egyenes tartású és mozgékony háziasszony ridegen beszélt Pavellel. A következő napon eljött Kurtisz. Pavel még nem vette észre a csórna-* gocska eltűnését, s csodálkozott, mikor Kurtisz odaadta neki a cigarettatárcát. — Megőrzésre vette át? — kérdezte Pavel. — Képzeld el... Pavel a zsebében kotorászott. — Volt nálam egy... egy olyan vöröses játékszer — mondta szórakozottan. — Vagy annyira megtetszett magának? Kurtisz úgy tett, mintha nem értené. — Micsoda? — Rendben van, magának adom, mester — mondta Pavel. De amikor látta, hoy Kurtisz kezd dühbe jönni, sietett megnyugtatni: — Ne mérgelődjön, mester. Üsse kő! Kurtisz kioktatta Pavelt, hogy ne hagyja el a lakást. Amíg nincs megfelelő igazolványa, veszélyes az utcán járkálni. Várni kell. — Nincs nálad egy igazolványkép? Pavelnek nem volt fényképe. Kurtisz elővett a zsebéből egy apró fényképezőgépet; Pavelt az ablakkal szembe állította, és néhány felvételt készített. Ettől a naptól kezdve Pavel hosszú ideig zárlat alatt volt. Jól látta, hogy a háziasszonnyal nem sikerül barátságot kötnie. Azt is észrevette, hogy az asszony állandóan szemmel tartja. Egyik alkalommal, amikor már megunta, hogy csak az ablakon át kapjon friss levegőt, megpróbált lemenni az utcára. Ám a háziasszony elállta az útját, és kijelentette: — Magának nem szabad kimenni. Pavel nem tudta, mivel üsse agyon az időt. Unalmában méterről méterre átvizsgálta lakása falát. A komód felett néhány fénykép függött. Pavel a díványon ülve tanulmányozni kezdte őket. Az egyik családi képen az apa, az anya és három gyerek. A szüleit átölelő vékonyka kislányban sejteni lehetett Pavel háziasszonyát. A másik képen egy fiatal pár és egy kétéves kisfiú volt látható. A harmadik fénykép egy öregasszonyt és egy fiatal matrózt ábrázolt, valószínűleg anyát és fiát. A háziasszony életrajzát nehéz lett volna összeállítani. Talán valamilyen tragédia játszódott le az életében? Talán nem sikerült az élete, és lassan ellensége lett az egész világnak? Ki tudja! Egy biztos, hogy Kurtisztól függött, és minden utasítását feltétel nélkül teljesítette. Egyszer ebéd után Pavel egy elrongyolődott könyvet olvasgatott, amelyet talán még a múlt században adtak ki, s hiányzott az eleje is, a vége is. A szerelemről és a túlvilág! életről szólt. Pavel félredobta a könyvet, felkelt és kiment a konyhába. A háziasszony nem volt ott. Pavel átment a másik szobába, ott sem találta. Az ajtóhoz lépett, nem volt bezárva. „Ez már eredmény“ — mondta Pavel. Gyorsan visszatért az öregasszony szobájába, kinyitotta a szekrényt, turkált a fehérneműben és megtalálta a pénzt; egyszer kileste, hogy a háziasszony hova teszi. Felvette kabátját, és gyors léptekkel elhagyta a házat. Későn tért vissza. Az öregasszony dühös tekintettel fogadta. Egyik szombaton reggel megjött Kurtisz. Oj felöltőben, világosbarna kalapban és teljesen új ruhában. Pavel nagyon örült Kurtisznak, megölelte, aztán megforgatta, körbenézte. Megtapogatta a zakó szövetét. — Nem rossz — mondta. — Elég öreg vagyok már — sóhajtott Kurtisz —, legalább a ruha legyen új rajtam. Nálad mi újság? — Hát... A börtönben vidámabb a hangulat. — Nem baj. Már nem tart sokáig — mondta Kurtisz. — Van személyi igazolványod? — Már hogyne volna! Pavel a nadrágja zsebéből előhalászott egy igazolványt, és átadta Kurtisznak. Kurtisz érdeklődéssel nyitotta ki az igazolványt, és a csodálkozástól tátva maradt a szája. A fényképről saját maga tekintett vissza. — „Gyembovics fan Jevgenyevics. Születési helye és ideje: Herszon, 1901. július 18.“ — olvasta gépiesen Kurtisz. — Mikor vetted ki? — kérdezte őszinte csodálkozással. — Amikor félrenézett. — Összehúzta bal szemét, s mutatóujjával, mint egy képzeletbeli pisztollyal, Kurtiszra bökött. — Lebukott, mester. Maga vagy nem Kurtisz, vagy ez az igazolvány nem a magáé. Kurtisz csak egy másodpercig tétovázott. Újra az igazolványra tekintett, és nyugodtan folytatta. — Régi szokás... Oj ismerősöknek általában nem mondja meg az ember a saját nevét. — Jó, jó, ne magyarázkodjon. Ma-LUZSICZA MIKLÓS: HAJUK A BÚZA, HAJLIK A LÁNY... . v voszmuv-H M Wfffi úswmsí tn^EÜDíflS
