Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)

1967-06-17 / 24. szám

fal szalonnát is, hogy ihasson a lite­res üvegből. Nyomban el is fekszik, ócska zsíros kalapja köveszti a fél­arcát. Már horkol, az öregasszony bó­biskolni sem tud. Legjobb helyem len­ne a földben! — sóhajt, aztán egyen­letesen szuszog egy darabig, egész teste merő víz. Jóságos ég! — ijed meg —, hogy tudom a kannát újra fölemelni?! Kocsis lassan tápászkodni kezd, fél óra neki délben elég. Jól megfogyott a lé! — hajol a hordóba, majd fontos­kodva a gépet piszkálja. Megkopott ez is — hunyorog —, lehet ötven éves. Elvinné csináltatni, ha nem fél­ne, hogy rámegy egy százas. Inkább kínlódik vele, egy-két évnél tovább nem lesz szüksége rá ... Még az apja vette, más se maradt utána. Ö mit hagy itt, ha el kell mennie?! Munka, munka, munka, — így sza­ladtak el az évtizedek. Az marad las­san, ami a feje fölött van. S néhány szépen betanított csikó, jól tejelő te­hén, nagyhozamú kukoricaföld emlé­ke. Meg ez az elnyúzott elaszott öreg­asszony. Ez a néha zsörtölődő, néha szőtlan, sokszor fanyar, elnyűtt, megúnt iga­vonó társ. Az egyetlen élő valaki, aki­nek őhozzá még csakugyan köze van; az egyetlen élő lélek, aki ővele még csakugyan törődik. Igaz, ebben a pillanatban egy kicsit szorgosabban törődhetne. Teljesen kifogyott a masinából a lé, és nem érkezik a tele kannával. Rosszallóan hunyorog a guliba felé, de még csak a mozgását sem lehet sejteni a sorok között. Hogy lehessen idejében végezni a dologgal, ha a má­sik nem igyekszik az ember keze alá? Vár. Bosszúsan, aztán haragosan. Végül már türelme fogytán maga indul meg, hogy utánanézzen ennek a szokatlan trehányságnak. Egészen lent, a sorok legvégén akad rá. Szánalmas, sötét kis rongycsomó, fél arccal a porban, mellette a feldőlt kannából már föl is szikkadt a kifolyt lé nyoma. Az öregember pislog, hunyorog aztán mélyet, nehezet lélegzik, majd segítségkérőén körülnéz a tájon. Se­hol nincs a legkisebb mozgás, sehol egy teremtett lélek. Gyámoltalanná válik, válla előbbre görnyed, s valami homályos emlékkép hatására leveszi a kalapját. Halk, remegő hangú mo­tyogáséból alig felfoghatóan választje ki a lassan mozduló szél: — Csak legalább ... addig bírtad volna ki, míg mind a tizenhárom sor! bejárom! .., NYERKINÉ V. ZSÓFIA: Olajfák alatt Szürkés-zöld levelű illatos ágak megmondanátok galambok mikor szállnak rátok egy ágért, hogy tovább vigyék? Várnám, virrasztanám, lesném a percet mikor fehér galambszárny csapkodva rebben s lebben a hamvas-zöld illatos ág. Ti bütykös törzsű legendás olajfák tudom megengednétek, nem is nagyon fájna ha röptében egy galamb letépne egy ágat piros csőrével s vele messze szállna világgá szállna!!! Szájában a letépett illatos olajág. VLAGYIMIR MAXIMOV: Munkásarcok Nézd e szigorú-vonalú arcokat, komor Erőt villant a ráncok rezzenése. Kíméletlenül sokat dolgozhatott e kor rajtuk, amíg ilyenné formálta, véste. S minden vonásuk biztos, merész kezekre vall. Tekintetük konok, tétován nem inog. Nem lelnek a szobrászok hívebb modellre majd, ha a Mának emlékművet kell megmintázniuk. Kányádi Sándor fordítása A büntetés kellemes. Mindig jené­kig kell üríteni az avatásra szánt pohár tartalmát. Aki viszont helyt­áll mint bortábornok, mindig ked­ves vendége a pincének. Összenéztünk a csábító javaslat­ra. — Ki a legbátrabb? — kacsintott a gazda Frédi felé. — Nos, próbál­kozik? — Miért ne? — rándította meg a vállát a megszólított. — Kis­miska-dolog ezl Magabiztosan nekilátott, de már az első körben tévedett. Kis idő múlva az egyre vörösebb arcú Fré­dinek már a hetedik pohárral kel­lett kiüríteni. A nyolcadik próba majdnem sikerült, csak az utolsó három dobbantásnál tántorodott meg. Végül a tizediknél a három­tagú zsűri kisebb-nagyobb elnézé­sével bortábornok leit és így koc­cinthattunk az egészségére. Mi ittunk, de az újdonsült tábor­nok már nem kpccingatott, hanem bambán vigyorogva támogatott egy hordót. Még egy-két pohárral le­nyeltünk az ötévesből, s bizony már nóta is lopakodott az ajkunk­ra. Mivel nem akartuk a hordók „aranyának" nyugalmát zavarni, kissé bizonytalan léptekkel elin­dultunk a lépcső felé. — A tábornok vezessen — szólt derűsen Varga. Frédi azonban valahogy nehezen bírt elszakadni a hordótól. Hiába tolta el magától, hogy végre élre állhasson, amaz szemtelenül oda­tapadt hozzá. Végül mégiscsak si­került eltaszítania magától a nagy­hasú pókot és egyet-kettőt tánto­rognia. A bizonytalanság csak ad­­*■ dig tartott< míg a kerekek kicsúsz­tak alóla. Később a tábornok négy­kézláb próbálkozott. Nem sok ered­ménnyel, s végül a gazda és egy szomszéd jóvoltából „fekve" masí­rozott fel a tábornok a kacskarin­­gós lépcsőn. Az újdonsült generális egy tábori ágyon feküdte ki „vékonybor" má­morát, s mire kóválygó fejjel fel­ébredt, elfeledte, hogy néhány órá­val azelőtt tábornoki rangot szer­zett. gattuk a Verpelédi, Tramin, Müller Thurgau tüzes levét. Végül a sötét­sárgás, ötéves, tizenöt fokos Olasz rizling került a poharakba. A szemek már jobban csillogtak, mint a pohárban a bor, amikor Varga csendre intette az egymást túlkiabálókat. ~~ Van ám ennek a pincének egy titka — mondta. — Ki veleI — hangoskodott Fré­di barátom. — Itt avatják a tábornokokat. — Mi n nsnririt? a házigazda. — Könnyen lehet va­laki tábornok, ha utánam csinálja, amit mutatok. A tábornokjelölt vi­­gyázzba áll és ezt mondja: most iszik a bortábornok először. Utána a hüvelykujj mellett eggyel, a mu­tatóval fogja meg a poharat, egy kortyot iszik, aztán a bor jó ízé­nek hatására sóhajt egyet, majd leteszi a poharat és egyszer kop­pint vele az asztalon. Ezt követően mind a jobb-, mind a balkéz mu­tatóujjával az asztallap tetejére és aljára koppint egyet-egyet. Majd ugyanazzal az ujjal jobbra, balra pedri a bajuszát s végül egyet top­pant a jobb. majd a bal lábával,, s újból vigyázzba áll. Aztán kez­dődik a másik . .. Bort iszik a bor­tábornok másodszor, az előbbieket kétszer, kétujjal csinálja végig a jelölt. S végül: bort iszik a bortá­bornok harmadszor és utoljára. Mindent háromszor és három uj­jal kell ismételni. Varga ezután magabiztosan be­mutatta a bortábornokavatás cere­móniáját. — Tízszer lehet tévedni, — ma­gyarázta tovább mosolyogva. — T/ aslépcsö kígyózott a félhomá­' lyos pince rejtekében. Mire leértünk az embernagyságú hordók birodalmába, kissé ijedten tekin­tettem vissza. — Elég lesz innen visszakecme­­regni, ha több kerül a kalap alá a kelleténél — gondoltam magam­ban. Patkós Frédi, aki hajdanában már járt a nagygombosi pincében, kitalálta gondolatomat. — Vékony itt a borocska ahhoz, hogy a lábaink ne engedelmesked­jenek. Frédi megjegyzésére a gyertyát tartó gazda arca elborult egy pil­lanatra, de aztán valamiféle hamis fény csillant meg a szemében. Egy régi, rozzant tölgyfaasztal­nál játékosan pislogó gyertya fé- • nyénél magyarázta Varga Sándor [ a Gyöngyös körüli szőlészet mód- . ját. — Sok a szöveg — szól közbe ' Frédi. — Inkább egy pohárkával, i — Azon ne múljék. Varga elővette a csillogó lopót, s a nagyhasú hordóból húzta a nedűt, majd ördögi ügyességgel spriccelte a tátott szájú poharakba. Összekoccantak a poharak. — No miféle? — kérdezte a gaz­da. Mindenki másfajtát mondott. — Zöldszilváni — kaptuk meg a választ. — Ogy ám nem lehet meg­ízlelni, hogy felhörpintik. Ahhoz, hogy az ember meg tudja mondani milyen szőlőből készült, több sza­bályt kell ismerni. — Milyeneket? — kérdeztük egyszerre többen is. — A hozzáértő ember először a fény felé fordítja a poharat, hogy lássa a sárgásán csillogó aranyát. Aztán meg kell szagolni, keresni a szőlő illatát. A szag után a za­mat következik. Egy nyelvhegynyit öblítünk, aztán jól megforgatjuk a szánkban, élvezzük nemes ízét, za­matját. Végigcsináltuk. — Most aztán összecsendülhet a pohár és fenékig thatjuk. Simogattuk, szemléltük, csókol­Vénlegény nótája Öreg Kocsis nézi a fát, és elhatá­rozza megint, hogy az ősszel lefűré­szeli az alsó ágait. Elnyomják a sző­lőt, tizenöt méteres körben alig terem valami, s nem veszik hasznát a cse­resznyének sem. A szomszéd faluba ugyan átvihették volna a termést; mindig ígérte a fia, hogy jön és el­szállítja, nem ért ide máig sem. Most a sárgabarack érik, megterhelt ágait elég lesz kerülgetni a permetezővel, pedig egyszer még belocsol minden sort, nehogy több kárt okozzon a pe­­ronoszpóra. Tavaly háromszor perme­tezett, várta, hogy a fia hazajön sza­badságra és elintézi negyedszer, de csak levelet küldött, mivel az időt alkalmasnak találta a nyaralásra. Körüljárta az egész táblát — ázik addig a rézgálic — közben odahajol egy-egy tőkéhez, lecsípi a véletlenül ott maradt kacsot, kihúzza a megbújó gazt, ujjal közt porhanyítja az oltá­sokat védő kis buckák tetejét, s ál­landóan fürkészi, milyen az idő. A nap hosszúnak ígérkezik — tapogatja a derekát, megnyomja a vállát a gép, mire a tizenhárom sort bejárja — de­ltát az idejéből kikerül. Visszaballag a gulibához — egyet­len kis szoba — ott van már az asz­­szony is. Száraz, sötétre sült arca merő ránc, a hetvenévéhez jó ötöt még hozzáhazudhatna. Elkoszosodott — valamikor fehér zsebkendő szorí­totta a torkát — rekedt a hangja, megfázott. Kocsis ránéz, nem szól egyikük sem, több mint ötven éven át megtanulták, melyiknek mi a dol­ga. Az asszony kékre pácolődott kosa­rat fűz egy t karóra, belekaparja a zacskóból a maradék kékkövet. Az öreg egy viharvert kannáért nyúl, megkavarja benne a meszet, a sok­lyukú szűrőn át a hordóba borítja. Az öregasszony ügyetlenül áll, rosz­­szul lát, otthon a legszükségesebb varrnivalót sem győzi, többnyire a baromfival, malacokkal viaskodik. Kocsisnak a gyaloglás esik nehezére, amúgy — ha a réginél komótosabban is — kifogástalanul dolgozik. „Nem azt kérdik, meddig csinálták, hanem azt, hogy kicsoda!“ — vágja oda a kritizálőknak, és a fejét sem emeli föl. A legtöbb vasárnapot a nagy istállónál tölti, ott marad éjszakára is, a jószággondozőkat helyettesíti, akik olyankor szokták elvégezni a házkörüli munkát. A legtöbbnek sző­leje is van, arra kell a vasárnap. Oda szokott figyelni, ha a fia időnként megígéri, mikor jön haza segíteni, de sohasem szól, ha a segítség elma­rad. Néhány esztendeje Gyurka végez­te a szőlőmunka nehezét, sem a ki­kapálást, sem a bekapálást nem mu­lasztotta el, hazajött nyeselni, kacsoz­­ni, permetezni. Tíz éve lehet, hogy kimondta: „Apám, a bort én is hor­dom, a permetezés az enyém!“ Egy éven át nem volt a gép Kocsis vál­lán, aztán maradt minden a régiben. Valami olyasmit mondott a gyerek, a beosztása megváltozott, és a fele­sége meg a kisfia követeli, hogy ve­lük töltse a szabadságát. Gyurka jó gyerek; a feleségével is megvannak, többször előfordult már, hogy hoztak valamit. Legutóbb három üveg sört, fél pohárral az asszonynak is jutott. Ivott volna ő is, mert kocsmába nem szokott; járni, de Ilonka nagyon szom­jas lett, így megitta a többit. Ördög tudná kitalálni, miért, na­gyon összeesett az asszony mostaná­ban. Szédülésre panaszkodik, éjjel ál­matlanul forog, az ennivaló alig megy e a tornán. Elment volna mar orvos­­íoz, valamikor a fia is bíztatta, de c nőst már restell, ha hetven évig nem i árt olyan helyen. Legjobban attól 1 élt, hogy az orvos levetkőzteti. Ha { ól meggondolja, — nyom lejebb egy ( dlazult karót — ő, a férje sem látta i nég ruha nélkül a jó ötven év alatt. 1 deséite, hogy a menye rá akarta ven- t ti a télen, fürödjék meg náluk abban \ l gyönyörűszép kádban, arra sem volt mjlandó. Itthon magyarázta később - pislog vizenyős szemével —, hogy lem volt vele olyan gönc, amiben 1 ibba a hófehér edénybe kuporodha- s ott volna. Meg a szíve is szúrt, talán s ippen akkor fogja el a rosszullét, mi- 1 ;or a vízben viribül. 1 Csak ez a meleg ne ártson neki nég jobban! — néz rá az öreg, és í ölteszi a kalapját. A reggeli szél nintha csendesülne, annál jobban t Igét a nap. Kocsisnénak szinte feke- ' edik a bőre. Irigyli a menye, ha látja dónként. Neki szép vastag a keze­­izára, mégsem tud igazán soha le­iülni. Na, ha ide eljönne egyszer! ... ’ersze, nem komolyan gondolja ő, Ionka még sohasem dolgozott a ha- < árban, apja valámi vasutasféle volt, iehát az esze csak járhat az ember- . tek, amíg a permetezőt föl nem veszi, j Lekuporodik egy kicsit, nyilallik a < lereka. Az istenit, de megkopik, meg- < ■oskad az ember! Meg a ruha is rajt. j dinden megkopik. Csikorognak a < ;suklők térdben, könyökben. Bolond­ság, hogy az életet meg akarják hosz­­szabbítani. Minek?! Hogy tovább tart­son a kínlódás? — bajlolja vállára a i »épet, pumpál rajt néhányat, a csapot 1 negnyitja, a szóró tüsszög, piszok terült a nyílásba. Nehézkesen szét­­isavarja, szívja, fújja, majd össze­rakja megint. Mintha valamivel job­­ian szórna, a gumicső sem folyat, :sak a heveder toldása nyomja na­gyon a hátát. Igazgatja, — az idő ha­lad — az első sornak végre nekiáll. Forró a föld, az asszony lábán lyukas tutyi tátog, a férfi mezítláb van. — A zöldséget, sárgarépát be ne szórja ám! — szól rekedten —, ott kezdődik a lábánál. Az öreg morog valamit, terpesztett lábbal lépked, a permetié bizony a zöldségre is ráhull. Ménkű vágja, jön az eső, lemossa ötvenszer, mire a le­vesbe kerül. Nagyobb baj, hogy a für­tökön sok az ődiumos szem, reggel föl se tűnt, mikor a táblát körüljárta. Melege van, hátára tapadt az inge. Jobb kezével a csövet irányítja, a bal­lal pumpál időnként. Verejték szakad a kupáján, — valami rongy kellene — csak egy hasadék van a nadrágzseb helyén. Most a szelep tüsszög, szét­szedi újra. Fényeshátú bogarak kerin­genek körülötte, a répa és a szőlő levelét rágják. A tűz égesse meg a hasukat, megpermetezi majd azokat is. Persze, csak a végén, mert az el­végzett sorok jól megcsappantották a levelet. Az öregasszony felkötötte a ken­dőjét, arcát, nyakát a kötényével tör­li, és a szőlőkarók árnyékára pislog. — Lehet már dél, apja, megtaláljuk a többit evés után is. A gulibában fülledt a levegő, a cse­resznyefa alá ereszkednek. Az öreg­asszony a szatyorban kotorász, hagy­ma, kenyér, szalonna kerül elő. Csak piszkálgatják mindketten, jobban esik néhány szem gyümölcs. Később Kocsis hozzzámlép, és tisztelettudóan meg­szólal: — Tessék leülni, bácsi! Ettől derűsebb pillanatok is akad­nak. Köhögési roham fogott el a vil­lamosban. Az egyik utas aggódva, a másik szánakozva figyelte fuldoklá­­som. Amikor végre magamhoz tértem egy szemben ülő, pöttömnyi leány édes mosollyal megszólított: — Bácsi, kérem ... még egyszer! A szenvedés, gyötrelem közepette a múlton merengve emlékeimet idézem. Mélyen nézek a borospohár fenekére, melyből aranysárga alapon régi arcok körvonalai rajzolódnak. Álomszép szempár mosolyog a kristálytiszta ne­dűből. Lassan, nemsokára befut értem a vonat, amelyről nincs leszállás. Az utolsó, mely könyörtelenül, megállás nélkül robog a Végállomás felé. Az úton pohárcsengés és asztaldön­­getés közepette legkedvesebb nótám dalolom: .. .ha fent leszek az égben, a szentekkel „brúdert" iszom én; s az angyalokat megtanítja • lumpolni a vénlegény. Kozics Ede , Néha a „szebb napokon“ fütyörész­­ve ébred az ember. Egész nap bokáz­­hatnékja van, s este kettős szaltóval ugrik ágyba. Nyaktörő mutatvány. Saj­nos ez ritkán fordul elő, akárcsak a fehér holló. Miért?! Hol elől, hol há­tul fáj valami. A gondos hitves percenként zsörtö­lődik. Felhánytorgatja a földre poty­­tyant minimorzsákat, a padlón ékte­lenkedő molekuláris hamumennyisé­get, a horgolt csipketerítők törvény­­szerű redőinek ráncbaszedését. Para­dicsoműző arkangyal ábrázatával meg­jövendöli a húsfogyasztás borzalmas következményeit. A dohányozás rom­boló, az alkohol butító hatását. Néha megríkatja az embert a megható hit­vesi gondoskodás. A házasélet gyönyörei mellett más tünetet is észlelek. Módfelett elszomo­rít, ha a villamosban tekintetemmel „megcélzók“ egy légies tüneményt azzal a talmi önámítással, talál még rajtam „valamit“. Az angyal testet ölt, SZARAI) FÖLDMŰVES 1967, június 17.

Next

/
Thumbnails
Contents