Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-05-27 / 21. szám
ARC... Foto: Vlado L VIHAR BfiLA: Táltos a gyermekkorból A koranyári reggelen, ahogy a kapunkon kiléptem, mint látomás a fényességben, ott rúgkapált szemben velem egy hátasló, a kicsiny táltos, odakötve gyeplőszárral a karcsú, lombos akácfához. Ezüst tűzzel villant a zabla, aranylott a nyalka nyereg ... Csak egyszer ülhetnék én rajta, de nem lehet, de nem lehet —, intett szívem és mohón néztem az utcánkba betért csodát, a habfehér, zászlós sörénnyel táncoló gyöngyös paripát. Fölrezzentem. Jött a gazdája, a kert felől egy idegen, a csizmaszárban kurta pálca, no, öcskös — szólt — megengedem, ha kedved tartja, pattanj rája, fordulj egy kört, ám ügyesen... — s a lábam már kengyelbe vágva, kapaszkodtam, nyújtva kezem, fölfelé, föl, s küzdésem láttán lendített fürgén a legény, és fenn voltam a táltos hátán, fent a világnak tetején, alattam tátongott a mélység, vállamra röppent most a nap, fejem fölött forgott a kék ég, zengtek az érdes sugarak. Királyfi lettem én e percben, a varázslattól szabadult, és sorra elmaradt mögöttem, a gyermekkor, a fák, a múlt. Elég! Állj! — hangzott a parancsszó — Hé, lefelé te ..., s egy marok megragadta a tajtékos ló kantárfékjét, s elvágtatott vad irammal a parti rétnek, a nyeregben ringó legény, s mint aki szép álmából ébredt, álltam az utca közepén, sóvárogva és elbűvölten, bensőmben mégis fájdalom; a ló felbukkant még a völgyben, majd eltűnt a domboldalon. Mikor láthatlak újra? Holnap? Holnapután vagy semmikor? Az évtizedek egyre múlnak, az idő útján száll a por. Egyszer tudom, hogy eljő értem tűzkoszorút hord homloka, száguld velem a messziségben, s nem térek már vissza soha? A szerelem professzora Egy vidám társaságban ismerkedtünk meg Vele. — Ki az a magas férfi, ott, a sarokban? — ö, a Kosztya. Konsztantyin Lapin, íré. A szerelem professzorra ... — ? — Jöjjenek, rögtön bemutatom. Már egy hete voltunk Moszkvában; sokfelé jártunk, de főleg „hivatalból“ s ennek megfelelően voltunk „elvtársnők“, „polgártársak“, „gyevuskák“ — vagyis kisasszonyok a taxiban és az étteremben, „madame"-ok a szállodában ... Lapin nem adományozott semmiféle titulust; ő a nevünkre volt kíváncsi. „Irina, Georgi". Egy humoros bókkal értésünkre adta, hogy a térden kissé felcsúszó szoknya látványa nem elviselhetetlen, úgyhogy kár folyton igazgatni... Nevettünk, közelebb húztuk foteljeinket és a hirtelen támadt rokonszenv jó légkörében beszélgetni kezdtünk. Alig vártam, hogy megkérdezhessem: miért nevezik a szerelem professzorának? — Több oka van ennek... De egyik legfőbb az, hogy a Moszkvai Rádióban én válaszolok az érzelmi bonyodalmakat tartalmazó levelekre. Bevallom, idegenkedtem az egésztől, amikor felkértek rá... író vagyok, gondoltam, nem fogom elaprózni az Időmet holmi szerelmi levelezőként... Aztán olvasni kezdtem a leveleket. Eltekintve néhány butuska, vagy túlságosan naiv levéltől, az Írások nyomán különös emberi sorsok tárultak fel előttem. Mint Írónak is, megrendítő élmény. Hát Így keveredtem én ebbe a professzorságba. S amikor már egyenesen nekem címezték a leveleket, személy szerint felelősnek éreztem magam, hogy segítsek, jő tanáccsal legalább. — Engem gyakran meglep, hogy egyesek milyen nyíltan írnak például egy szerkesztőségnek, olyan dolgokról, amit különben senkinek sem mondanak el; legjobb barátjuknak sem. — Eleinte engem is meglepett, de már tudom, hogy az „idegenbe" vetett bizalom jogos és indokolt. Én meghallgatom (illetve elolvasom) és nem fecsegem el senkinek, amit megtudok ... legfeljebb név nélkül az egész országnak ... S úgy látszik ez még mindig jobb, mintha a szomszéd tudná meg, a barátnő, vagy más ... — Kik írnak leggyakrabban? — Főleg asszonyok és leányok. Más osztályozás szerint a boldogtalanok; igen, a boldogok nem írnak. Sok levél érkezik olyanoktól, aki nagyon fiatalon kötöttek elhamarkodott házasságot. „Most mi lesz velem? Tönkretettem az életemet...“ Meg kell értetni velük, hogy az élet előttük áll, s lesz alkalmuk — talán hibázni is még... S hogy az ember nem omolhat össze, mint egy rongycsomó, még akkor sem, ha nagyon fáj... Meglepő, hogy gyakran egészen kiváló, értelmes emberek milyen tanácstalanokká válnak, amikor saját érzelmi konfliktusukról van szó. A „szeret — nem szeret“ örök téma. Óvakodtam attól, hogy csinos és frappáns kis recepteket adjak, hiszen minden ember, minden bonyodalom más, még ha oly egyformának tűnik is. — Akadnak persze rendhagyó esetek is, szép számmal. Nemrég egy harmincéves fiatalember kért tanácsot, aki kövérsége miatt nem mert nőkhöz közeledni... Itt persze az orvos segíthet, s természetesen a tanácsom is ezt tartalmazta; de ugyan mit válaszolna annak a kisfiúnak, aki ezt kérdezte: Létezik-e örök szerelem tizenegy éves korban?... — Néha egy-egy levél újabb levéláradat forrása lehet. Marina levele kilencvenhat gépelt oldal volt. Története (súlyos betegsége, szerelme egy magyar fiú iránt a leningrádi kórházban, gyógyulása) ma már közismert. Amikor először elhangzott a rádióban, több mint kétezer levél érkezett a hallgatóktól. Súlyos beteg fiatalok szerelme egyenlő volt az élniakarással, az élettel, s ez nagyon sok emberre hatott. Marina és Bálint azóta már házasok és szerelmük története több nyelven megjelent. Többek között Japánban, Franciaországban, Vietnamban ... Kiadták a vakok számára is, vak-írással. Megható volt egy vak fiatalember levele, amelyet a könyv elolvasása után küldött. Azt írta, semmi kedve sem volt már az élethez, de ez a történet erőt ad neki, és hiszi, hogy ő is boldog lehet. „Van valakim — írta —, akinek nem hittem, nem mertem elhinni, hogy szerethet...“ Lapin hirtelen elhallgat, mintha restellné, hogy annyira belemerült a beszédbe fürkészön ránk pillant, majd így folytatja: ,, . , — Remélem, nem gondol|ák ezek után. hogy engem kizárólag egyetlen téma foglalkoztat Bár igaz, készülő regényem, a Nagy Medve is egy ifjúkori szerelem újraélése, ám ugyanígy foglalkoztat egy másik erőteljes, szép emberi érzés, a szeretet is. Az anyai szeretet különösképpen. Ha visszagondolok, én nem voltam túlságosan jó fia anyámnak. Anyám küzdelmos életű bolsevik volt, negyvenegy éves korában meghalt. Szeretném írásaimban megkésve elmondani neki mindazt, amit már nem mondhattam el... Végtelen tiszteletet érzek a jó anyák iránt. Olyan sokminden múlik rajtuk, és nagyon nagy teher van a vállukon . . ☆ Később Konsztantyin Lapin legutóbbi regényére terelődik a szó. A címe: Hóvirág a lövészárokban. S amikor a könyvről beszélünk, Lapin arckifejezése pillanatok alatt megváltozik. Szomorú lesz és szenvedélyes. A könyv egy különleges lövészalakulat, pontosabban ötven mesterlövész-lány története ötvenen indultak a frontra s közülük tizenhét jutott el Berlinig. Ljuba Makarova, az alakulat egyik életbenmaradt tagja nevében írta Lapin a könyvet. Az író haditudósítóként vett részt a háborúban; a felemelő és nyomasztó emlékeket azóta is magában hordja, s nem szabadult tőlük a könyv megírásával sem ... — Szegény, drága kislányok... Legalább emléket akartam állítani nekik ... A naplószerűen megírt regényből még megjelenése előtt részleteket közölt az Ogonyok című folyóirat. Onnan a következő néhány kiragadott sor: „... Mása Morozova lövész izgalmában megfeledkezett a szabályzatról. Odament a frontparancsnokhoz és megcibálta a tábornok köpenyének ujját.' Ügy ismételgette, mint egy gyermek: — Tábornok elvtárs, aranyos, engedjen el! Itt lakunk nem messze, egy héten belül visszajövök. Kedves tábornok elvtársi A parancsnok nem tudott azonnal válaszolni. A meglepetéstől szinte elállt a szava. Hm. Magas, teltarcú lány. a hadsereg hadnagya és ügy viselkedik, mint egy kisgyerek. Mégis szabadságot adott. Tíz napot... “ „Kora reggel. Nem megyek, rohanok a néptelen utcán. A házunk ... Itthon van-e anyám? Micsoda öröm. Anya nemrég érkezett haza az éjjeli műszakból. Könnyek peregtek az arcán, megállíthatatlanul; az öröm könnyet. Amikor letörölte őket, úgy láttam, mintha valahogy kiszáradt volna az én drága öregem. Mintha alacsonyabb is lenne. Vagy én nőttem meg a tábori koszton?... És már megint ott ácsorgunk a perronon, amely annyi elválás színhelye volt azokban az években. Anyámat elengedték a munkából, hogy elkísérhessen.“ ☆ — Lehet és kell beszélni a háborúról — mondta Lapin. — bennünk, akik végigcsináltuk az egészet, közvetlenül a háború után volt egy olyan érzés, vagy óhaj: „felejteni, felejteni, ne is beszéljünk róla ...“ De hiába, nem lehet és nem is szabad felejtenünk. — A tv-ben van egy rendszeres adás, a címe: Hősöket keresünk. Főszerkesztője Szmirnov, én a helyettese vagyok. Mellesleg igen sok író közeledik mostanában a tv-hez, és ez érthető. A papír kevés, viszont húszmillió tv-készülék van az országban; a tv igen nagy nyilvánosságot biztosít. — Ez a „Hősöket keresünk“ sorozat egyébként egy régi film levetítésével kezdődött. A filmszalag mindössze húsz méter volt. Fiatal ápolónő (annyit tudunk, hogy a neve Mása Nyikolájeva) cipel a fronton egy sebesültet. Ki ismeri Mását? — kérdeztük a nézőtől. Hamarosan huszonkét Mása Nyikolájeva jelentkezett. Valamennyi ápolónő volt a fronton... Ha Mását nem is, de sok-sok hőst sikerült felkutatnunk a filmkockák és egyéb dokumentumok alapján. — Ebben az egész akcióban számomra az a legmegrázóbb, hogy a háború hősei milyen csendesen és szerényen élnek, gyakran még a közvetlen környezetük sem ismeri munkájukat. — Nemrég nyílt levél hangzott el a tv-ben, egy tanácselnökhöz: „Pupkin elvtárs, hogyan lehetséges, hogy a Szovjetunió Hőse még nem kapott lakást?“ Az érdekelt, mint kiderült, soha nem hivatkozott háborús élményeire. (Ország-Világ) 'XJagyot fordult a világ kereke. Már senki sem vethet, arathat felsőbb utasításra. Az elmúlt években mi sem volt könnyebb. A járás kiadta a parancsot, hogy: száz hektár búza, ugyanannyi kukortca, ötven hektár lucerna és a többi és a többt. A számokkal sem kellett bajlódni, mert az „írástudók" szépen sorjában mindent papírra nyomtattak. Ezek után egy nagyszájú elnök két falu határával velebírt. De ml legyen most, amikor úton-útfélen az új irányítást emlegetik. Terin■> gettét a sok mihaszna szervezésnek. Se vége, se hossza. Utóbb még gondolkodásra készteti az embert. Így tűnődik, rágódik magában hősünk, Sánta Mihály, a rétfaival szövetkezet elnöke. Most légy okos Domonkosi Elő a furfangos paraszti ésszel, mely mindannyiszor segített. — Megvanl — üt homlokára Sánta. — Delegációt szervezünk elvtársak, a szomszéd járás legjobb szövetkezetébe. Miért ne tanulmányozhatnánk, mit csinálnak, hogyan gazdálkodnak? ... Megnézzük, lekopírozzuk. Hazahozzuk amit jónak látunk. Így történt, hogy másnap Sánta vezetésével elindult a delegáció a szomszéd járás legeslegjobb szövetkezetébe. Az elnök magával hozta Farkas László zootechnikust, Demeter Jánost, a mindentudó ökonómust, Kiss László főkönyvelőt, Téglás Szilvesztert, a falu eszét fHNB elnöki, Harangozó Pistát, az ellenőrző bizottság elnökét, és végül, de nem utolsó sorban, Pál fonást, a szövetkezet pénzügyminiszterét. Legyen, kéznél, mert lehet, hogy szükség lesz egy kiadós áldomásra. Útközben Sánta elégedetten szemléli a magával hozott társaságot. Ennyi észI Kt telne belőle a parlament. Ilyen gondolatok közepette bökte oldalba Demetert, az ökonómust, majd a fülébe súgta: — Ne rohanjunk egyenesen az Irodába. Először tekintsünk szét a határban. Demeter bólint, majd szól a sofőrnek, álljon meg. A sok szem kutatva mered a cukorrépaföldre. — A kutyafájátl Ezek már kiegyelték a cukorrépát. A miénk rosszul kelt, s ami megmaradt letarolták a bolhák. Csak ne kelljen ktszántani — sóhajt fel az ellenőrző bizottság elnöke. — Pofa be! — rtvall a beszélőre Sánta. — Még meghallja valaki. Haragoszöld a kukorica, a lucerna kazlakban. Oj és régi kazlak sorakoznak egymás mellett. A látottakhoz nem kell sok beszéd. A delegáció tagjai egyértelműen hallgatnak. Sánta fejebúbjára böki kalapját és kiadja a parancsot. — Megnézzük az istállókat, az állatokat és csak azután megyünk az irodába. A vezetőség úgyis szépltgetné a dolgokat. Csupaszon, mezítelenül akarjuk látni a valóságot. Közben megérkeznek a szövetkezet gazdasági udvarára. Szent Habakuk! De még Ilyent. A főútról betonút vezet az udvarba s az istállók körül. A kaputól jobbra, balra virágágyak sorakoznak. Műút és virág mindenütt. Elment ezeknek a jobbik eszük? Ki látott már ilyet? Istállók környékén tulipánt, musktáltt! A delegáció tagjai nem hisznek a szemüknek. A dermesztő csendet Sánta Mihály, az elnök tört meg. — Megjegyzéseit tartsa meg mindenki magának. A látvány szokatlan, de huncutság is lehet a dologban. A kis csapat nem sokat tűnődhet, mert a szálkás bajuszú, mogorva képű kapuőr legott ott terem. — Honnan, merről jöttek az urak? — kérdi katonásan. Sánta, a küldöttség vezetője, előadja jövetelük célját. Az őr hümmög, majd az őrházba tessékeli vendégeit. Sánta alig teszi be maga mögött az ajtót, türelmetlenül kérdez. — Mondja öregem, tiszteletünkre ültették a virágokat? A szövetkezet saját erejéből betonoztatta az utat? Honnan az ördögből vették rá a pénzt? Pazarlásnak tartom. En ezt nem tenném — néz a falu okosaira az elnök. A „parlament" bólogat, — Sánta újra támad. — No és ml igaz abból, hogy háromezer liter tejet fejnek tehenenként? — Ez kérem hazugság! — felel az atyafi. — Ki mondott ilyen marhaságot? A jövevények gúnyosan összemosolyognak. Sánta úgy érzi, szíve táját hájjal kenegettk. Felcsillanó szemmel, tovább faggat. — Nem kívánjuk ingyen a fáradságát. Csak őszintén öregem. — Egy litert sem tagadok le. Sem több, sem kevesebb 3200 liternél. De nem ám! — Mondja ember — tőr ki indulatosan az elnök —, mit etetnek azokkal a tehenekkel? — Hallják, ne tegyenek bolonddá. Azt csak tudják, hogy lucernát és abrakot eszik a jósz(fg. Szalmától csak a szőre nő a tehénneki —■ Anyakocákat is tart a szövetkezet? — Hogyne tartana. — Megtudná mondani hány malacot választottak kocánként? — Miért ne! Alszegi Kiss Sándor 17-et, Csordás Károly 16-ot, Palkó Katalin 18-at. — Elég... elég! — hadonász az elnök. — Talán tyúkokat is tartanak? — Nem iß akármilyeneket. Hibridek azok kérem. Kétszáz tojást vár tőlük a zootechnikus. — Párban vagy egyenként? — Ne adja a tudatlant az elvtárs. Ügy tesz, mintha a holdról pottyant volna. — Még egy kérdés és nem zaklatjuk. — A szövetkezet bevételének hány százaléka származik az állattenyésztésből? — Ha jól tudom, hetven. A zootechnikus szerint idén 80 százalék lesz. — Ezt honnan tudják ilyen pontosan? — Az elektronikus gép kiszámította. — Hát ilyen is van? Erről nem is hallottam. — Bíz, az a masina mindent tud. Azt is kiszámította, hogy idén harminchat koronára rúg egy teljesítménynorma értéke. — Harminchat korona?... — hördülnek fel kórusban a delegáció tagjai. — Nálunk csak tizenöt. — Csönd! — ordít a társaságra Sánta, aki mindvégig megőrzi hidegvérét. — Akarnak még valamit az urak? — kérdezi az őr, — mert ha nem, értesítem az elnököt. — Ne, ne tessék fáradni. Mtnlent láttunk, hallottunk. — Menjünk, amíg nem késő! — suttogja Sánta. — Az elnök még felmondatja velünk a leckét, amit ettől a mindentudó „professzortól" tanultunk! Sándor Gábor: A megtorpant delegáció
