Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-05-20 / 20. szám
TÖRÖK ELEMÉR: Falusi emberek [Az idős abarai földművelőknek, szeretettel) Arasznyi bajusz libeg orruk alatt, gondtól dermedt homlokukat szőrkucsma melengeti, álmukban olykor még fehér ökröket hajtanak, tenyerükből zabbal etetik a kiscsikókat. Túl sok az emlékük s én ezt keresem bennük, ha jönnek felém elkomorodva minden nappal öregebben. Jobb tenyerükkel rám emelik kucsmájukat, hangjukat elfojtja a pipa füstje, s szemükben még a tegnapi búzaföldek kalásza ring. CSONTOS VILMOS: Legszebb ajándék Ha utad a városba vezet, Tudom, eszedbe jut gyermeked, Akinek otthon megígérted A játékot, s rég várt szépet. S benyitsz az első játékboltba, Szebbnél szebb játék hosszú sorba’, Válogatsz, s nehéz percek telnek, Míg kiválasztod a legszebbet. A gyerek ügye kész — gondolod. Pedig van ennél nagyobb dolog! Épp ott, ahol elmégy közönnyel,' Tele van a kirakat könyvvel. Itt állj meg, itt egy pillanatra, És most gondolj a kisfiádra, Ki nagyon vár valami szépet. — Nem örülne-e a meséknek? Kell a játék, de sokkal jobban Kell vigyáznod már gyerekkorban Lelkére, mert értelme magját — S ezt tudnod kell: — a könyvek adják! Ha már túlnőtte a meséket, S gondolod: elbírja az élet Sodrását — edzett, esze éles, Ne hidd, hogy ez már elégséges! Az évek ahogy sokasodnak, Ereje lankad két karodnak, De a tudás és az értelem Éltető ereje végtelen! (1957.) mindmáig Értelmetlen a számára, miért éppen azon a napon Jöttek meg a hivatalos emberek. Azon a napon, éspedig délben, amikor leültek ebédelni a fa alá, az árnyékba. Szombat volt, munkája akadt bőven, de az a nyár bödltóan felkavarta az embereket; mintha ezerszerte több méh dongott volna a hárs virágain, és ezerszerte több éhes madárfiók várta volna anyját. Es persze ezerszerte finomabban szűrte meg a vakítóan fehér napsugarakat a letrhatatlanul zöld lombkorona. Éppen annak a fának a lombja, mely alatt ültek és ebédeltek. Tulajdonképpen erről a fáról volt szó. — Jó étvágyat — mondta az egyik, éppen a vezetőjük, hosszú, pattanásos képű ember, ezt az öreg Kertész a múltkorból ismerte. Ez vágatta le a fa déli lombozatát. Azon túl már csak sete az a hárs, bár vtrágözönét így is szétontotta a portán, amikor megjött annak az ideje. — Látom, van mire étvágy ... — Van — mondta az öreg, s fel sem pillantott a tányérjáról. Pukkadj meg, ha újra itt vagy — gondolta magában, és tovább szürcsölte a levesét. Pedig akkor már nem esett jól a leves az öreg Kertésznek. — Erre jártunk, hát benéztünk .., — így a pattanásos. Körülötte öt ember állt még. Överdllos, szerszámos emberek: hűsítették pllledt magukat a hárs árnyékában. — Látom, mert itt vannak. — Itt vagyunk. Meg holnap és holnapután ts itt leszünk ... Az öreg felsztsszent. Letette a kanalat. — Vasárnap akarják? Száraz nevetéssel válaszolt a másik. Közben kacsintott a társaira. — No, no. Vasárnap mi sem dolgozunk ... Csak errefelé szépek a lányok. Gondoltuk, vasárnap nézelődünk egy kicsit. Az öreg erre felállt, nekiindult, hogy körbe sétáljon a hárs körül, de aztán meggondolta magát; előtte álltak az overállosok, legelői a pattanásos. Az alacsony, zömök öregember felnézett rá, széles koponyájába sehogyan se fért meg a gondolat. Már az említésére is felháborodott, s úgy érezte, koponyája kétoldalt felreped és valami szörnyűséges erő tör elő onnan. — Mesterkém... — szólt félénken az egyik overállos, kopott, kék svájcisapkáját füléig húzta, parasztemberből kerülhetett a városiakhoz, napszámmunkára. — Mesterkém... Itt hagynánk a szerszámokat. Ügy is hétfőn kezdünk — s megmustrálta a hatalmas hársat, jelentőségteljesen, hivalkodva. Az öreg Kertész intett, hogy rendben. Lerakták a szerszámokat a tornácra. Fűrészek, kétféle ts, kávás és keresztvágó, csákányok, ásók, egy kétágú és egy kapa. A fémek beszédesen eligazodtak a forró agyagon. Az öreg Kertész utánuk fordult, nézte mozdulataikat. Mint a haldokló tekintete, mely ott matat a szentséget emelgető pap kezén, oly bénán és kövülten látta sorsának beteljesülését és visszavonhatatlanságát. Még megpróbált egy-egy mozdulattal tiltakozni a végzet ellen, de nagyon jól tudja, hogy hiába. Teste egybeolvadt az élettelen ággyal, beléje süpped, eltűnik benne, s egy fájdalmas fáradság arra kényszeríti: engedelmeskedjék és elmélkedjen. Ott állt az öreg fa az udvar sarkában, amerre a villanyvezetékek húztak el. Ezer életet lehelt még magából. Illatokat, színeket, hangokat. Igen, esténként vele beszélgetett az öreg Kertész. Sok furcsa butaságot összefecsegtek együtt esténként. Akkorra elzsibbadt az ember teste, bal kezének két béna ujja porcellánmereven csüngött alá, és a reves dérma érzéketlenül tűrte a hús setétségtapogatását. Sok mindenről beszélgetett az öreg a fával. Valószínű, hogy egyik őse szoktatta ilyen okossá és gondolkodóvá. A hárs kilépett a ház egy vonalából és a Sajó-mentt szelek játékos hurrogással találkoztak lombozatával. Milliónyi bogár percent a levelekhez, gallyakhoz tapadva, és míg e káoszból kikereste magának az öreg a maga válaszát — teste megpihent, világháborúból örökölt fájdalma megcsitult. — Egyék csak, mesterkém... — mondta a svájcisapkás jóindulattal: az, aki vidékről származhatott városra napszámra. Az ö orrába is felszökött a leves illata, s nagyot nyelt hozzá.Arra gondolt, hogy a jövő hét szabad szombattal végződik, s otthon az ő asszonya is hasonló illatú levest terít majd a gangon. Nyelte a nyálát, mikor kedveskedő viszontlátással búcsúztak. Szívesen fogadott volna egy tányérral. Az öreg Kertész vasárnap sem evett. Nem ízlett neki, az az igazság. Torkára ráfagyott a nyála, és mint kérgesre száradt vályú egy kiszáradt kút mellett, hiába várta étvágyát. — Hallod — szólt rá vasárnap délután a felesége, hatalmas testű, nyugodt asszonyka —, egy gyerek se butáskodna ennyire. Kivágják, hát kivágják! Hiába fellebbeztél, hiába itattad le azt a városit tavaly, akkor is kivágják, Megivott majd egy liter sztlvórtumot. Megérte? ... Többször is nekiindult, hogy körbe sétálja a hársat. Hogy búcsút vegyen tőle. Minden levelétől, kérgétől, gallyaitól és a törzsétől. Nekiindult, de aztán megmerevedett a lába. Combjában iszonyatos fáradság hasogatott. Nem is a combcsontot bántotta a fájás, hanem egy elveszettnek szánt testet fájlalt. Mint a karját vesztett szerencsétlen, aki feljajdul éjnek idején és pontosan arra a testrészére panaszkodik, amelyiket amputáltak gondos orvosi kezek. — Még szép volt a lombja, de emlékszel arra az á'grá, amelyiken a ká-' vát tartottuk? — az is leszáradt. Magától száradt le. Beteg az már belülről ... — követte az asszonya duruzsolása. Az öreg pedig lesunyta fejét és nem felelt. Egy ideig semmire sem gondolt. Ejfél után feküdt le. Addig ott állt a kiskapuban és oldalról nézte a fát. Hatalmas lombozata mit sem sejtve surrogott, s mint hosszú élete során annyiszor beszélgetett, játszott a Sajó-mentt szelekkel; bogarai és férgei testére tapadtak, s a háromszázéves fa óvta, táplálta azokat. Mert a fa még nem tudhatta, hogy pusztulása elhatároztatott. Nem is tudhatott semmiről, még ha olyan okos is volt ez a hárs, Vasárnap az öreg Kertész surcot kötött maga elé és dolgozott. Régebben ts szokása■ volt, hogy a vasárnap délelőttöt munkával tölti el. A szombatról ott maradt cipőket flekkelte, foltozgatta, vasat szerelt a tűsarkokra. Azon a szombaton pedig már nem dolgozott. A szerszámokat nézte a tornácon. Az idegen tapintású, furcsán fényes szerszámnyeleket a maga kezébe képzelte. Megborzongott. Mintha mocskot tapasztanának tenyerére. Kezét elrejtette surcának ráncaiba. Am ide is utána jött minden fényes acéldarab. A keresztvágó fűrész érdes bőrébe vájt, a fejszék éle felhasogatta inait, a kapák foka csontjának hártyájára ütött. Vasárnap aztán dolgozott. Mint aki megveszett, úgy verte a szerszámait. Az ár panaszosan vergődött bal kezének három ép ujjai közt, a kalapács pedig újra és újra lesújtott. — Ebédelj legalább... — hívta a felesége. Fejét se emelte fel. Este megintcsak nekiindult, hogy körbe sétálja a fát. Fájdalmai újra visszatértek, s akkor már komolyan aggódott magában; miként viseli el fájdalmát. Hiszen valóságosak voltak a hasogatások, a szíve alatt a szúrások, koponyája két oldalt újra és újra megpróbált szétszakadni. Hétfő reggel hat órakor megjöttek az overállosok. Harsányan köszöntötték az öreg Kertészt, aki ünneplőben várta a hét elejét. — No, ne búsuljon, mesterkém__— vigasztalta egy csendes pillanatban a svájcisapkás. — Szombaton hazamegyek és kerítek magának csemetét. Finom Jonathán-alma kell ennek a helyére... Ősszel elküldöm. Bizonyisten, elküldöm. Pénzébe se kerül. Az öreg dünnyögött egy köszönetét. — Susztervasárnap? — nevetett a pattanásos brigadéros. Fekete nadrágjára és lakkkcipöjére célzott. — Nekem ünnep — mondta csöndesen az öreg. — Magának, fiam, ez csak hétköznap. A hóhérnak minden akasztás hétköznap. Az elítéltnek nem! A pattanásos képű megsértődött; elvörösödve adta ki a parancsot: vágják hát ki azt az átkozott hársat, árt a huzaloknak, mese itt nem lehet. Az öreg is tudta, hogy nincs már mentség. Art a villanyvezetéknek. S mert ártalmas, hát ki kell vágni, el kell pusztítani. Tavaly csak a lombját szabdalták meg. Az idén kidöntik és kitépik a gyökereit. — Gyere innen be, a szobába — fogta meg a karját az asszonykája. — Valami bajod eshetik... Hallgatott az asszonyra. Hagyta magát bevezetni. — Bizonyisten, hogy az öreg sírni fog... — mondta az egyik munkás. — Lehet — mondta a svájcisapkás. — Meglehet... En megértem. — Nekigyűrkőzött. — Még csak vissza se nézett a fára — elmélkedett az előbbi. Hozták a szerszámokat. Ki-ki a magáét, a megszokottat. A svájcisapkás meg dünnyögött magában. Azt mondta, hogy ö ezt is megérti, s hogy maga se tenne másként. Ö ismert fákat, melyekkel együtt nőt fel. Azután nekiláttak és kivágták az öreg hársfát. V V 'S Sk •**» H-a Ni W • • 'S Ik le •m Ik '<a
