Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-05-08 / 18. szám
FODOR JÓZSEF: PIROS FEJFÁK Nyírfa leng sírjuk föyött, Lágy szélütem. Aludjatok Csendesen. Aludjatok — A nagy élet ellobog. Hol a Don robog, Onnan jöttek ők, Hol a Volga ragyog — A halálba menők. Adj nékik ősi rög, Lágy pihenőt. Hisz kart érted emeltek E seregek Érted aludt ki szívük, A hős, meleg. Édes, furcsa daluk ajkukon Többé nem remeg. Onnan jöttek messziről S amerre a had haladt, Futott előlük az éj — S elhulltak a harc alatt. Elhulltak: s hosszú a halál, És az élet egy pillanat. Szergej, Iván, Nyikoláj, Ott pihennek csendesen, A földért meghaltak ők, Amely nekik idegen. Légy hozzájuk jő anya, föld, És jő apjuk, istenem! Méla, furcsa daluk nem remeg Többé ajkukon, S nem mennek, ha megy a sereg, Hazafelé az úton, Hiába várja honi meleg, A Dnyeszter, a Volga, Don. Hiába várja honi meleg, Mert elnyelte a halál — De áldott emlékű,a sereg, Mely a szabadságért kiáll. Kik meghaltak a rögökért, Onts értük könnyet, mint ők a vértl Itt alusznak, íme, sorba lent, A hű parancsteljesítők. Mint a néma, hű jóakarat, Ügy jöttek menteni ők. Sírjukat őrizze kegyelet, Emléküket az idők. LÖDI FERENC: VÉNLÁNYOK Elnézem őket hosszan utcán, a villamosban. Álmot hiába szőnek — A sors kihagyta őket. Mert szépek voltak egyszer kemény kis körte-mellel, s hegyén az érett málna hamvas pírját kínálta. Keskeny csípőjük, lábuk, mint egyetlen vonzásuk, s ölük a termő forma vágyón kitárult volna... Arák, ha voltak, vártak, hogy abba csontig fájtak, mert háború volt akkor, s legény hullott a hadből. Egy nemzedéknyi férfi tűnt el. Miért? Ki érti? Miért volt az a virtus, pokolra-járó Krisztus? Miért — kérdezték ők is — ha mártír volt a hős is? A holtat is csak várták és hervadtak a párták. Aztán is vártak, hátha nem fog az isten átka, de verte sorsuk, s végül a hűség is elvénül. S a tűnt idők haladtán Szépek se voltak aztán, s nyomukba csitri lányok nőttek, mint friss virágok; mert béke volt és május. Holtak után, ha jár juss, akkor az ég is az volt: minden bombázó landolt... S aztán megült a csend is a tárgyakon és bent is, •s kik várni tudtak végig, hajukon dér fehérük. „A század készenlétben várja a bevetésre szóló parancsot." Szemem sem rebben, amikor a' gyűjtőtáborban elhangzik a jelentés, de belül annál jobban zakatol valami. A százados még olvas a papirosról, de ez most mind mellékes. Agyamon újra és újra átsuhan az a mondat, melynek végén pontként a halál madarát látom. „A század készenlétben várja...“ Hajnalonként már hallatszik az aknavetők és ágyuk döreje. Bármelyik nap ideérhetnek az oroszok. Az utolsó napokban, órákban dobja oda magát az ember martaléknak?!. Eddig szerencsésen megúszta s most szaggassa darabokra az aknavetők tüze? Még nem elég a gyilkolásból? Évek hosszú során az oltárra rakott áldozati bárány mind egy szálig elégett, hamvait elsodorta a szél. Most új bárányok vérére szomjasak a fasiszták. Vesszen, aki él!?... Számítottunk a bevetésre. Hetek óta nagy ügybuzgalommal folyt a kiképzés. Páncélöklöt nyomtak a kezünkbe s azokkal céloztuk a feltételezett tankokat. Amíg a tiszturak acsarkodtak, a szedett-vedett rongyos legénység éjjel-nappal a gyomrával vesződött. Ki törődött a hadi tudománnyal? Az időt húztuk, vártuk a megváltó napot. Most az utolsó reménysugár is eltűnt. Mikor indulunk? Azt csak a jó ég tudja. Elhurcolt zsidócsaládok házaiban este fáradtan dűlünk a konyha téglapadlójára. Ruhástól, bakancsostól. Tilos a vetkőzés. Egyetlen pokróc a takarónk. Vánkosunk a hátizsák. Nem is akarhat többet a csapatjától elszakadt, jött-ment társaság. Feje fölött fedél s enni is kap egy kis moslékot. Csöndes a társaság, akárcsak a csillagtalan este. Nincs helye beszédnek, tereferének. Nem tudni, kiben mi lakik. A tiltakozás, elégedetlenség főbelövéssel jár. Ilyenkor a falnak is füle van. Már néhány órája gubbasztok, de nem jön álom a szememre. Kemény a fekhely, hideg a tégla, mégis forróságot érzek a testemben. Nem találom helyem. Szomszédom félálmában rámszól: „Ne forgolódj!" Éjfél lehet, mire elszundítok. Arra ébredek, hogy fázom. Pokrócom kevésnek bizonyult. Ezen nem sokat rágódhatok, mert néhány perc s elhangzik az ébresztő. Katonásan kelek. Érzem szédül a fejem. Ennek fele sem tréfa. Hirtelen agyamba nyilai egy gondolat. Mi lenne, ha? ... Igen! ■ Mi lenne, ha beteget jelentenék? Harcbainduló katonának nincs veszteni valója. Pillanatok alatt döntök. A szobaparancsnoknak jelentem, beteg vagyok. Gyanúsan megnéz és gúnyosan mosolyog. — Bevetés előtt, — mondja irónikusan, majd vállat von. — Maga viseli a következményeit. Remélem tudja, mi történik, ha rajtakapják. Nyolckor a tisztiorvos előtt állok. Kezembe nyom egy lázmérőt, tegyem a hónom alá. Addig egy sápadt, beesettszemü „öreget" vizitel. — Itt, itt százados úr — itt szúr, — hajtogatja a vén honvéd. — Elhiszem uram, de láza nincs — pattog az orvos. — Kutyabaja öregem. Nálam hiába szimulál. Végeztem. Én következem. Kihúzza hónom alól a lázmérői. Megnézi. Összeráncolja homlokát. — Panasza? — kérdezi röviden. Hirtelen semmi sem jut az eszembe. Imént az öreg ... — Itt, itt szúr, százados úr — mutatok egy pontra a vékonyom felé, oly keservesen, hogy alig ismerek a hangomra. — És nagyon szédül a fejem. — Mikor kezdődött? — érdeklődik enyhébb hangon. — Három napja — nyöszörgőm. Húsz perc múlva a kórház felvételi irodájában állok, kezemben a kórházi beutalással. Az Írnokok összesúgnak, amikor megnézik a papírom. A tizedes katonásan felveszi adataimat, majd a szomszéd asztalnál ülő őrmester megszólít. — Hány éves fiam? Hanglejtése furcsának tűnik. Ilyen hangon kérdezi az ítélőbíró a halálraítélttől utolsó kívánságát. — Alázatosan jelentem, huszonegy! — Kár — mormolja bajusza alatt, és néhány pillanatig rajtam felejti a szemét. Cigányszármazású borbély nyír kopaszra és a fürdőkádba tessékel. Közben olyanokat mond, hogy az ő munkája a legveszélyesebb. Emellett a front csak mulatság. Halálos betegek között nagy a veszély. Rá sem hederítek. Gondolataim a század körül forognak; ez időtájt menetkészen áll a főutcán, nélkülem. A csíkos kórházi ruha kissé megnyugtat. Az ápoló — egy sánta szanitéc — felkísér a szobába. Hat ágy, öt beteg. Elfoglalom az üres ágyat a sor szélén. A többiek figyelik mozdulataimat. Szótlanul magamra húzom a paplant. Fürdés után jólesik a pihenés. Néhány percen belül szobatársaim körülfogják az ágyam. Akaratlanul megnézem őket. Mind idősebb nálam. Becslésem szerint csak egy van közülük harmincon alul. Ez is koravénnek látszik. Egykét pillanatig szembe nézek vele, majd megszólít. — Szúrnak, testvér? Szótlanul bólintok, majd fejem elfordítom, jelezvén ne zavarjanak. A szoba túlsó sarkába vonulnak és suttogni kezdenek. Szavuk nem ér ágyamig, de nem is kíváncsiskodom. Nemsokára elnyom az álom s csak délben, ebédre ébresztenek. Ebéd után váratlan vendég érkezik. Minden előzetes bejelentés nélkül felkeres a pap. Megkérdi, akarok-e gyónni. Vállat vonok és tudomására adom, nem vagyok halálos beteg. — Sosem tudni, az Ür mikor szólítja hű szolgáját — mondja kenetteljesen. — Lehet hogy ma, az is lehet, holnap. A beteg állfon készenlétben az utolsó útra. Tavaszi üdvözlet Prágából Csak ez hiányzott. Századom a frontra, én a másvilágra álljak készen. — Holnap újra eljövök — mondja sajnálkozva a pap. — Csak ne legyen későn ... Értelmetlenül nézek a lelkipásztor után, s hónom alá dugom az odakészített lázmérőt. Nincs lázam, de katonahuncutság is van a világon. A lepedőhöz dörzsölöm a szerszám higanyos részét. Néhány pillanat s ilyesztően magasra szökik a láz. Magam is megdöbbenek, amikor látom, negyvennél a higany szála. Szobatársaim tekintete egy nagy kérdőjel. Mit mutat a hőmérő, erre kíváncsiak mindannyian, Csak harminckilencet vallók, de ez is elég, hogy arcuk színe megváltozzék. Ijedt tekintetüktől nem szabadulok egyhamar. Kényelmetlenül érzem magam. Hogy, nyomasztó érzéseimtől szabaduljak, felkelek. Magamra terítem köpenyem, s ki akarok menni néhány percre az udvarra, mire szobatársaim kórusban tiltakoznak. — Ne ... nem mehet. A szobát senkinek sem szabad elhagynia. Ez parancs! A hangzavar mosolyt csal az arcomra. A koravén baka ezt látva dühbegurul és a szemembe sziszegi. — Nem nevet, ha megmondom, hogy tegnap ilyenkor a maga ágyán nyújtózott ki egy tífuszos. Dermedten állok ágyamnál s próbálom rendbehozni gondolataim. Mindenre számítottam, de erre nem. Világossá vált, szobatársaim titkolnak előttem valamit. Ezen rágódva este nem jött álom a szememre. Gyötrődésemben már meg is bántam, hogy orvoshoz fordultam. Tífuszosok közé zártak, ahonnan élve nincs menekvés. Tegnap ezen a helyen, az én ágyamban ... — Hallja?! Ne forduljon felém... Megfertőz! — súgja szomszédom, akinek ágya félméterre van az enyémtől. Először figyelembe se veszem, de amikor százszor is ismétli szavait, elfut a pulykaméreg. Még hogy megfertőzöm! Én vigyázhatnék és ő fél. Nekem kutyabajom, de neki. Azért sem fordulok el. Ügy teszek, mintha mélyen aludnék. Szuszogok mint egy gőzös. Fújom a levegőt szomszédom irányába s néha-néha felhorkanok. — Ennek reggelre vége ... — súgja szomszédom a sötétségben. A túlsó oldalról visszasuttog valaki. — Hálát adhatnánk az égnek, ha megszabadulnánk tőle. Az utolsó percekben verte ide a mennykő, és ez igazán tífuszgyanús. Megfertőzi a levegőt és mindnyájunknak befellegzik. A beszélő szavai kiűzik a haragot belőlem. Nagyot sóhajtok, a hátamra fordulok és a fekvők közé suttogom: — Aludjanak nyugodtan, bajtársak! Sándor Gábor át, hogy egy új, szebb életet, szabadabbat élhessen. S akkor ennek az új világnak a kapui tárultak fel előtte ... Kender János is — á többi falubelijével együtt — ráébredt arra, hogy csak úgy boldogulhat, ha a közösbe lép. Már 1949-ben a földet közösen művelők sorába állt. S amióta szövetkezet működik a faluban, az új élet úgy terjeszti szárnyait, mint a tavaszt hirdető pacsirta. Ö is a közös gazdálkodásnak köszönheti, meg saját szorgalmának, hogy a lebombázott ház helyén háromszobás új lakás hivalkodik. A filléreskedés már a múlté. Csupán zárszámadáskor kap jőnéhány ezer koronát, no meg az év közben kapott összeg sem éppen kismiska ...! A veje is szépen keres. Kisunokái már nem ismerik a nélkülözést, mint ő gyermekkorában. Hát még az „ördögmasina“? Kender bácsinak csillog a szeme örömében. Moszkvics a neve. Mert valaha ő erre gondolni? Arra, hogy a hajdan lenézett kisparasztnak autója legyen? ... Autós pásztor! Pödör eevet a baiszán az öreg. Hej,, ha most élne Klári, a felesége! Bezzeg beautózná vele a környéket, az országot, a széles nagyvilágot, mint valaha a gróf úr a bárónővel... Lépten-nyomon az jár Kender bácsi eszében, milyen is lesz ez a világ pár év múlva? A múltkor is azt tervezgették a szövetkezeti közgyűlésen, hogy a faluban konzervgyárat Spítenek, hogy ne vesszen kárba a sok zöldségféle, gyümölcs. Néhány nappal ezelőtt meg az emeletes, új kultúrházat juttatták tető alá. Nagy színpad van benne, mozihelyiség, meg olvasóterem. Hol van már a petróleumlámpa ... ? Jövő évben községi mosoda építésébe fognak, hogy ne kelljen a szennyest odahaza sulykolniuk az asszonyoknak. És' még mi minden van készülőben?! A veje minap azzal a hírrel jöt haza, hogy olyan tüzelőanyagot vezetnek végig a falun, mely a fánál, meg a szénnél is jobb, mert nem piszkít. Valamiféle gázt...! Hát még a kisunokája! Mesterkél. Azt mondta, hajót csinál. Űrhajót! Olyan hajót, amilyennel majd a Holdra utaznak az emberek. Ezt már nehezen érti meg az öreg. Nemigen ért ő az ilyesmihez. Öregségére nem üti az orrát ilyesmibe. Van azonban egy nagy kívánsága: legalább húsz évvel szeretne fiatalabb lenni! Ogy mondja Kender bácsi: az éleseszű emberek, tudósok az élet meghosszabbításán törhetnék a fejüket. Csak most van igazi értelme az életnek. — Csak élni, élni sokáig... — az életkedvvel teli Kender János, az autós pásztor ezzel a gondolattal lépte át az utcaajtó küszöbét. ender János nem az az ember, aki a múltjával dicsekszik. Ö inkább magában eleveníti fel az emlékeket. Akárcsak most is. Legelésző nyáját szabadjára eresztette a réten, öreg csontjait az útm,enti fánál pihenteti. Zsebéből előszedi kedvenc pipáját, megtömi jó hazai dohánnyal, s bodor füstöket eregetve fürkészi a tájat. Ameddig csak ellát az Ipoly völgye fekszik előtte. Télen-nyáron egyaránt kedves neki ez a vidék, akárcsak most is... Ipoly-menti kis faluban jött a világra. Amióta csak az eszét tudja, mindig az bántotta, miért terem ez a föld az egyiknek keveset, a másiknak meg sokat. Mert a grófnak tele volt a magtár, a csűr, a paraszt meg alig bírta családja számára a mindennapi betevő falatot kicsikarni a földből. Nekik is a hat hold nem termett annyit, hogy a három testvérnek elég legyen. Szegény édesapja belebetegedett a sok küszködésbe, fiatalon a sírba ment... így hát reá maradt minden, mint a legfiatalabb gyermekre. Helyesebben: maradt egy maréknyi föld, meg egy rakás nyomorúság. A kis vagyont elárverezték, őt meg Franciaországba űzte a nyomorúság... Ám ott sem várt rá terített asztal, fehér kenyér. Két év múltával viszszatért üres zsebbel, megtörtén. Csak hű barátja, a tarisznyája nem hagyta el. Azzal járta az építkezéseket, s hol a harmaneci alagútnál kötött ki, hol meg a korponai úton törte a követ, majdmeg a gróf cselédje lett. Keserű, reménytelen sors sújtotta, verte, akárcsak a tilőba tört kendert. ... Mindezt a második világháború tetőzte be. Elsők közt vitték a frontra, de az első kínálkozó alkalommal átszökött, s mint a szovjet hadsereg katonája harcolt a fasiszta fenevad ellen, a fronton... Részt vett szülőfaluja felszabadításában is, a felszabadító vöröscsillagos katonákkal az élen vonult be... Már-már karjai közt érezte rég nem látott feleségét, s két gyermekét... De amikor befordult az utcájukba, kővé meredt. Háza sehol... Mély szakadék tátongott a helyében ... Mintha még most is ezt a képet látná. Fohászkodik nagyot Kender. A szomszédoktól tudta meg, hogy családja bombatámadásnak esett áldozatul. Csak a férjhezment lánya maradt életben. Hónapokig úgy érezte, a világ üres maradt körülötte. A család elvesztése felejthetetlen nyomokat hagyott szívében . . Hiszen a legdrágábbjait vesztette el... Végül mégis erőt vett magán. Erőt kellett vennie! Azért harcolt éveken £ SZABAD FÖLDMŰVES 1987. május 8.
