Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-05-08 / 18. szám
Huszonkét esztendeje piros betűs ünnep május 9. Ezen a napon hazánk minden kis zugában tisztelettel és kegyelettel adózunk az elesett hősök emlékének. Virágok borítják a szovjet harcosok síremlékeit, azokét, akik életüket áldozták szabadságunkért... Közel negyed század telt el azóta, s férfivá nőtt egy nemzedék, amelynek a háború csak történelem. S a fiatalabbak, akik a szabadság hajnalán születtek — a huszonkétévesek — még nem is éltek, amikor a fasizmus, a zsarnoki rend urai kitakarodtak az országból. A mai fiatal nemzedék együtt nőtt az új renddel, vállalva minden megpróbáltatást és részt kérve a szocialista haza építéséből. Ö már egy új világban nevelkedett nemzedék, amely a békére vágyik, a tenniakarás, a fejlődés mezején, kezetnyújtva egymásnak. Valljanak ők mindennapi életükről — s a világot rengető eltelt ötven esztendő csodáiról. Sok még a tanulni valónk gazdaságban tévéután szólaljon meg mK *MUKA 8 KATALIN, fit* W az Érsekújvári Pio- , / szertani csoportjának vezetője. Kati mezőgaz- JMlI dász, jobban mond- «Hr j.ap| va azt választotta m i'i'iiiiiiiii élete hivatásául. Surányban érettségizett a mezőgazdasági középiskolában. Az Iskola elvégzése után az udvardi szövetkezetben szorgoskodott. Hogy mezőgazdász létére mégis a legkisebbekkel való törődést választotta később? — Ügy négy évvel ezelőtt — emlékszik vissza — a járási Ifjúsági szövetség hívott, s én örömmel vállaltam ezt a megbízatást. — Éreztem annyi erőt és tehetséget magamban ehhez a munkához, hogy vállalni mertem, bíztam magamban. S hogy jól végzi a reá bízott feladatot, azt a legjobban az elért eredmények igazolják. Jó munkája jutalmául megérdemelten jutott el a Szovjetunióba. De most már hadd beszéljen Kati a látottakról — a szerzett jó tapasztalatokról, amelyeket itthon igyekszik munkájában hasznosítani. — Hol kezdjem? Moszkva szép város. Az új negyedek... de Leningrád az más, nagyszerűbb. De engem nem is a városok, inkább az emberek érdekeltek — s a legkisebbekkel való törődés. És főleg azok a jő tapaszfás latok, amelyet a szovjetállam fenn* állása óta elértek. Moszkvában találkoztunk pedagógusokkal, több pionírszervezetet meglátogattunk, s már amennyire tudtunk, elbeszélgettünk a gyerekekkel is. Engem a legjobban az lepett meg, ahogyan a pionírszervezetek dolgoznak, és az emberek összetartása. Ezen a téren volna mit tanulnunk ... Hogy csak pár példát említsek a sok közül: A pionírszervezetek állandó kapcsolatban állnak a komszomolistákkal. Ellátogattunk egy olyan iskolába, ahol a pionírcsoport vezetője történetesen egy tudós. Évente egyszerkétszer meglátogatja a gyerekeket, a többi teendőt a csapatvezetők látják el. A kis emberpalánták állandó levelezésben vannak vezetőjükkel, apró-cseprő gondjaikkal fordulnak a ^ flirlÄchfS rseiH olrí ín»it»^lT»noAn Örökké emlékezetes marad Elismerés a legjobbnak A szabadsággal született a nyú” Iánk fekete kislány, B é n y i Esztike. Három esztendő óta naponta számolja a szövetkezet szorgoskezű népének napi keresetét. Amikor beiratkozott a komáromi mezőgazdasági technikumba, tudta, hogy otthon szükség lesz minden fiatal kézre. Az iskolában igyekezett, ahogy erejéből tellett, és sikeresen leérettségizett. — Sosem kívánkoztam el a faluból, mindig úgy éreztem, hogy Itt a helyem. A napi teendői mellett jut arra is idő, hogy az ifjúsági szervezet elnöki tisztségét betöltse. Farnad nagy község, az egyhangú téli esték színesebbé tételénél neki is jutott feladat bőven. Színi előadások, szórakoztató estek, mind-mind belefértek a szórakozni vágyó Esztike és társai mindennapi életébe. A szövetkezetben kifejtett szorgalmas munkája és a CSISZ szervezetben elért eredmények jutalmául két hetet töltött az elmúlt esztendőben a Szovjetunióban. — Álmodni sem mertem, fcogy valaha is ekkora megtiszteltetésben lesz részem. De azért titokban mindig vágytam arra, hogy egyszer meggyőződhessem arról, vajon hogyan élnek a szovjet emberek. Hogy mi tetszett a legjobban? Talán azt mondhatnám, minden. Jártunk Ogyesszában, Kijevben, Moszkvában. Ha már választani kell, akkor mindenképpen Kijevet választom. Sokat hallottam róla. Csodaszép városi No és az emberek kedvessége, az udvariasság, a segíteniakarás... Ez az, ami a legjobban meglepett. És természetesen jóleső érzés volt látni azt a hatalmas építőmunkát, amelyet a szovjet emberek kifejtettek városuk, a műemlékek helyreállítására a második világégés után. Sosem felejtem el az ott eltöltött szép napokat. S ha már Farnadon jártunk s megtudtuk azt, hogy a szövetkezet vezetői közül mindenki járt a Szovjetunióban, hadd mondjuk el azt is, hogy a szövetkezet másik bérelszámolója, S z 1 á v i k Erzsébet milyen benyomásokkal tért vissza a távoli nagy országból. Bár nő létére „nagyon szűkszavú“, mégis sikerült szóra bírni. S talán szűkszavúságát szerénységnek is vehetnénk ... Nem mindenki szeret beszélni saját magáról, s ezek közé tartozik Erszébet is. — Mit mondjak magamról — teszi fel a kérdést szinte önmagának. — Fiatal vagyok, a reám bízott munkát kedvelem, és talán becsülettel helyt is állok ... Amikor elvégeztem Tornaiján a könyvelőiskolát, szívesen vállaltam a reám váró feladatokat. Elégedett vagyok, meg aztán egy fiatal lány a szövetkezeten kívül vajon hol keresne annyit, mint én? Szovjetunióbeli élményeim? Az ember olyan sok mindent látott, hogy nem is tud hirtelenében mit válaszolni. Megnéztük Harkovot, ellátogattunk Poltavába, és természetesen Kijevbe is. Kedves emlékként maradt a dnyepperi sétahajózás ... kár, hogy nem sikerült meglátnunk a tengert. Harkovról mindenki tudja, hogy a Szovjetunió negyedik legnagyobb városa. Itt aztán igazán volt látnivaló! Ellátogattunk a városban egy cukorgyárba, s alkalmuk volt meggyőződni arról is, hogy a kolhozokban milyen eredményeket érnek el. S hova tovább arról is meggyőztek bennünket, hogy nem kell félni a nőktől — ha vezető szerepet vállalnak —, mert ennek is láttuk ékes bizonyítékát... A háború zajában született URBAN LAJOS. Huí szonnéqy éves, egy I két esztendős kis| fiú s alig egy hőä napos kislány boldog édesapja, A nagyölvedi szövetkezet „aranykezű“ mindenese. Amikor elvégezte a gépszerelő iskolát, nem sokat gondolkodott, a szövetkezetei választotta munkahelyéül. Elégedett ember, szépen keres, — havi ezerhatszáz koronát — rdjong a gépekért. —Hogy miért engem ért a megtiszteltetés? Igazán nem ts tudom. Olyan hirtelen jött minden. Még úgy aratási kor jött a szövetkezet elnöke. Te Lajos, nem volna kedved ellátogatni a Szovjetunióba? Már hogyne lett volna! De miért éppen én? .s aztán eljött a várva várt nap. Az ismeretlen, gyönyörű tájak s az emberek, mind megannyi kedves emléket hagytak. Sokfelé barangoltunk, alkalmunk volt meggyőződni arról a gigászi küzdelemről, amit a szovjet nép folytat mindennapi élete szebbévarázslásáért. Moszkva, Ogyessza, Kijev, mind megannyi történelmi város ... és valamennyi nagyon szép. Engem legjobban a gépek, s az emberek érdekeltek. Kijevben megnéztünk egy traktorgyárat, Ogyesszában egy csavarkészítő üzemben jártunk. Hej, ha mi is tudnánk olyan gépeket gyártani! Moszkvában jártunk a Kremlben, megnéztük a Lomonoszov egyetemet, és a filmszínházban megtekintettük a „Háború és béke" című filmet. Es az emberek? Igaz, nem sok időnk volt, hogy közelebbről ts megismerkedjünk életükkel, de amit az eltöltött pár nap alatt láttam, az nagyon sok mindenről meggyőzött. Nagyon előzékenyek, barátságosak. A villamosokon, autóbuszon a kalauzok nem zsörtölődnek ha nincs aprópénz, és az üzletekben... Kedvesek a kiszolgálók, ha vásárolni akartunk — és ezt nagyon jól megfigyeltem — megnéztük mennyibe kerül amit venni akartunk, a pénztárnál kifizettük a kívánt összeget és márts megkaptuk, amit kértünk. Nincs sorbaállás, feleslegesen elpazarolt idő... Ügy hiszem ezt nálunk sem volna rossz bevezetni... s főleg bizalommal lenni az emberek iránt. Mesébe illő valóság Népes csoport indult útnak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom negyvenkilencedik évfordulójának ünnepségeire a komáromi járásból. A mezőgazdasági üzemek képviselői, azok, akik a csallóközi katasztrófa után hathatós részt vállaltak az újjáépítésből, a mezőgazdasági termelés helyreállításából. A járási képviselők között ott találjuk KOVÄCSY ERZSÉBETET és FERENCZI ANNÁT is a nemesócsai szövetkezetből. Erzsébet a gépesített brigád könyvelője. Tizenegy esztendeje annak, hogy kikerült az iskola padjaiból, s mint fiatal lány, — a nehéz időkben is — hű maradt a faluhoz. Nem félt a kétkezi munkától. A dohányos csoportban, a szőlészetben szorgoskodott. Míg aztán egy szép napon rábízták a traktoros, majd később az egész gépesített brigád napi munkájának nyilvántartását. Egy, a negyed századot megért fiatalok közül Erzsébet, azok közül, akiknek „szent a föld szeretete“ s ragaszkodása a faluhoz. Szépen keres, hisz szövetkezetük az utóbbi évek folyamán a járás egyik legerősebb szövetkezetei közé küzdötte fel magát. — Sokfelé jártunk a Szovjetunióban, sok szépet láttunk. Először azt említeném, hogy részt vettünk a NOSZF évfordulójának ünnepségein, jól eső érzés volt látni — szól közbe a hallgatag Anna — azt a hatalmas tömeget, amely békénket és biztonságunkat vigyázza. Alkalmunk volt meggyőződni arról is, hogy az emberek s főleg a nők milyen szerények. Náluk nincs divathóbort, toldja meg Erzsébet, az emberek egyszerűen, szépen öltözködnek. A kéthetes ott-tartózkodás alatt ellátogattak Leningrádba is. — Amit ott láttunk, az valami csodás — vallja a két lány. Az ember szinte nem talál kifejezést arra, hogy mindezt elmondja. Leningrádot látni kell! Mint egy mesebeli sziget terül el a város a sok ágra szakadt Néva partjain. Megnéztük a történelmi nevezetességű Téli Palotát, ahonnét a NOSZF elindult. Mit mondjunk még? Leningrádot s a város lakóit csak csodálni lehet. Történelmi város, amely a múltat csatolja össze a mi jelenünkkel is. Filmeken már azelőtt is alkalmunk volt látni azt a hősi helytállást, amelyet a város lakói a háború idején kifejtettek. A borzalmas nélkülözések, a bombázások ellenére kiállták a három évig tartó ostromot. És Leningrádból a háború nyomai eltűntek! Az építő munka, az éiniakarás csodákat művelt s a szovjet nép újjáépítette hazája legszebb városát. • • • Tavasz volt 1945-ben is. Vége lett a háborúnak, új élet indult a romok helyén. Egy rombadöntött országból új világot építettünk. S a megkezdett úton együtt haladunk a Szovjetunió békére vágyó nemzeteivel, köszöntjük a fél évszázados születésnapját ünneplő Szovjetuniót. Irta és összeállította: CZITA BÉLA laszolgat kérdéseikre, s alig várják azt a pillanatot, amikor újra találkozhatnak. Volt alkalmunk meggyő? ződni arról, hogy majdnem minden iskolának van egy „elfoglalt“ pionírvezetője. Ha nálunk Is így lenne, másként tudnánk a gyerekekkel foglalkozni ... De a legnagyobb meglepetés ekkor ért, amikor megtudtuk, hogyha új ember lép az úttörőcsapat élére, egy két évig a volt vezető segíti munkájában, még akkor is, ha már rég más beosztásban dolgozik. Ezt annak a nagyszerű ténynek tulajdonítom, ami sajnos, nálunk még nagyon hiányzik, hogy a volt vezetők felelősséget éreznek az utánpótlás neve? lésében. És ez talán a legnagyobb dolog, amit nagyra értékelek a szovjet nép építő munkájában. Nemcsak az iskolákban, de mindenütt. És még valamit. Azt az őszinteséget és ragaszkodást, amely a múltat a jelennel kapcsolja egybe. A szovjet emberek szeretik azt a földet, amelyért annyi verejtéket és vért hullattak.
