Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-04-08 / 14. szám
NEMETH FERENC Félelmek ha szorongatnak Arcodon nyoma sincs az időnek nyilatlan virág, város, hogy a szerelemben megszépülsz majd te is. Nem hiszel a (élelmekben, a halálban, a rosszban, neked még minden lehetséges ezen a világon. Én hiszek a boldogságodban, miben is hihetnék: háború gyermeke, ki összetörté falak között a pusztulás teljhatalmát tanulva növekedtem, míg kinyílt fölöttem ama szép rendnélküli reggel az égő parkban szabadjára hagyott csíkéival. Félelmek, ha szorongatnak, terád gondolok én csak, mert elképzelhetetlen a pusztulás körülötted, csak a szelíd otthoni rádiézaj, a szomszédok neszezése, a fürgén csilingelő villamosok meg a minden nap békére ébredő föld hangjai. Csikófejű hold Mikor én tizenhárom éves voltam rövidnadrágom a térdemig ért, de Agnes szoknyája harangozott már, szomorúfűz haja zizegett. A füzesekben boldogan bolyongtam, bársony barka bújt ágyamban éjszaka, de mikor jött Agnes másnis ruhában lesütöttem a térdemre szemem. S hogy unokanővérem ágyazott este s kérdezte anyásán: vetkőzöm-e már, én néki is barkát láttam a hajában, s kibámultam a sötét ablakon. Es akkor katonák jöttek egyik éjjel, égett a park és lobogtak a fák, lángsörényben táncolt a csikéfejfi hold, csillagok nyíltak a patkója nyomán. En kiszöktem az éjbe, aknarobbanásba, néztem a hold táncát a házak tetején. Szállt a sötét égen ködezüst teste, hullt bársony-szügyéről tajtékban a fény. Fölcsapott a földből a füvek illata, megzizegtette a fákat a szél, szórták hajukból a sziporka-barkát s a viharban a hold-csikó nyihogott. * EMII BOlfSlAV LUKIÉ: Békét! Nemi Békét a világnak! Pusztulj, veszett vihar, vadult bálványok, fegyvert egymásra fogjatok, akár a mérgezett vér, zubog a harcizaj, ártatlanokra árad, belőlük szed adót. Nem! Békét a világnak! Komor hekatombákat aranyborjú oltárán állítanak sokan, esőben yperit száll, bambák a fénybe vágnak... az öldöklés, az éhség tarol mámorosán. Nem! Békét a világnak! A kínok Golgotáján vergődött már ezerszer, leványadt, megfogyott, oldalaiba döftek s az ördög vasvilláján kényúr-paták elébe löknék a gyilkosok. Nem! Békét a világnak! Hős gyanta csillapítja nyugtató balzsamával rettentő kínjait, és újra talpon áll már, lát, hall, lélegzik újra, és félénk ámulással éled, eszmélkedik. Nem! Békét a világnak! Nap, szárítsd sugarasra mit orkán karma tépett, mi romlásban fogant, ragyogj fel, szép szivárvány, szökkenj a kék magasba, a magvető hadd vessen s hadd szálljon a galamb. Furfang és emberség Egyszerű parasztember volt Jóba Jónás. Az volt az apja, nagyapja és minden Őse. Ezt tükrözte a megbeosült, Idömart kalap is fehérfürtös fején. Ügy hírlik, még az ükidökből való, amire viselője kimondhatatlanul büszke is volt. Mint juhászt köszöntötték tisztes távolból naponta az emberek. Évente háromszázhatvanöt jóreggelt, jó napot és ugyanannyi jóestét mondtak el magasba emelt kalapjának. Így tisztességben és egyforma szegénységben lassan megöregedett Jóba Jónás. A továbbadott birkák mintha megirigyelték volna népszerűségét egy időben bizony számtalanszor megcsúfolták. Bántotta is őt a becsületén esett csorba, dehát tehetett ö arról, hogy az idegenben eladott gyapjasok egy nappal sem éltek tovább? Már az is előfordult, hogy hazafelé a falu határába érve, még meg sem emelte széles karimájú, nagybecsű kalapját, kerékpárjával elállta útját a gazda, hogy vissza a pénzt, mert ö nem dögöt vásárolt. Hasztalan bizonygatta, hogy az eladott jószág csak őt akarja megcsúfolni, és mire gazduram hazaér, ismét világravaló lesz az istenadta. A vevők kivétel nélkül hajthatatlanok maradtak, és így csak Jónás károsodott. Az ínség pedig már majd fölvetette. Tudta jól, hogy a birkakereskedés nem gyújt neki soha fényvtlágot, dehát megszokta már ezt a „mesterséget". Meg aztán volt egy nadrágszíjnyi tulajdon legelője, amit mindenáron hasznosítani akart. Csak éppen a lépés nem Jött ki soha. Akkoriban, mint az új nóta, úgy Járta a falvakat a dögvész. Mikor egy-egy nagylábú csontváz kinyújtózott, keserűségében csak ennyi jött ki kevés beszédhez szokott száján: nofenel... és gondolt hozzá egy kacskaringósat ts. Egyszer aztán nem az üveghegyen túl, se innen, hanem Jóba János saját falujában megalakult a közös gazdaság. Mindjárt megérezte, hogy ott a helye a magafajta, egyszerű szegényemberek között. Be is „vitte" a szövetkezetbe nadrágszíjnyi legelőjét és valamennyi birkáját. Százötven hektáron gazdálkodtak; kevéssel a felszabadulás után. A nagygazdák igen ferdén szemlélték a ,,rühösöket“ — mert így nevezték a közösbelieket, akik megátalkodottak és nem félnek a közös konyhától sem. Mondogatták is eleget, hogy ezeket a „marhákat" majd a kondér viszi a túlvilágra. Akkoriban Jónás már számottevő nyájat őrzött. Megbizatását sokan irigyelték, dehát mindig őrá esett a sza-< vazás, mert ebben szakmabeli volt. Visszaemlékezett nagyapjára, aki éjjel is legeltetett, hát maga is maradt éjjelre. Az állatokat persze beterelte az akolba, mert azért tudta ő, hogy azok nem lovak, és rőzsével táplált tűz mellett füstölt, hosszúszárú, megdrótozott, kedvenc cseréppipájából. Ezt megtudva a szövetkezetesek, éjjeli őrnek is kinevezték. Jónás szívesen vállalta, mert hát úgysem jött álom a szemére sohanapján. Egy ízben a gazdák felbíztatták a szegényebbjét, a késői szolgalegényeket, hogy hajtsák világgá Jóba védenceit. Majd jót mulatnak az eseten és utána lesz szalonna és bor is. Dehát Jónásnak nem lett volna Jóba Jónás a neve és az ükapjától örökölt kalap a fején, ha nem jár túl ezeknek a senkiháziknak az eszén. Öt ember még nem tette lóvá. Meg aztán az istenfáját a béreseinek, már úgyis igen-igen a begyében voltak. Majd megmutatja ő nekik, hogy kifia Jóba Jónás. Így morfondírozott magában a rőzselángnál, miközben zakója sújtásain szöszmötölt. Mert a C s i c s 6 i gyerek hírül adta neki, hogy mi készül. Ez hozzápártolt. Szerette hallgatni rövid, de szép mondásokkal fűszerezett meséit. Már serdülő legényke volt, becsületes, és az apja is közösbeli. Szóval jöttek a „szolgalegények“, úgy éjféltájban. Jónásnak eleinte inába szállt a bátorsága, mert a „fenegyerekek" négyen voltak. De aztán elővette jobbik eszét és megemberelte magát. Ahogy közelibe értek a karámféle tákolmánynak, torkaszakadtából ordítani kezdett: — Biztos úr, gyorsanI Onnan a másik feléről! Puffantsa le azt az elsőt, a göbölyöstI A többit majd megkötözzük! — és a Csicsót fiú kezében nagyot durrant a karbiddal töltött bádogdoboz. Több sem kellett a „merénylőknek" —. Ogy a nyakukba szedték csizmás lábaikat, hogy Jónás a karámnál hallotta, ahogyan a faluban „dubait" a föld a legények futó léptei alatt. Nem is fordult elő hasonló kísérlet. A pletykás nyelvel pedig azt fecsegték, hogy jóba Jónás a biztos úrral együtt őrzi védenceit, meg puskával. A puskát persze inkább elhitték a hiszékenyebbek, mint a biztos urat, mert akkor éjjel valóban pukkanás hallatszott az akácerdő felöl. TÖTH JÁNOS XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX*XXXXXXXXXXXXXX! Aki három fiútestvér mellett nő fel, annak előbb-utóbb meg kell edződnie a kisebb-nagyobb ugratásokkal szemben. Az edzettségemmel nem is volt baj, részesültem buktatásban, hajhúzásban, dögönyözésben épp eleget. Életem legnagyob beugratását mégsem testvéreim követték el velem szemben, hanem egy tehénpásztor. De az is lehet, hogy nem volt ugratás ... A háború befejezése után, pincétől sápkóros sovány lényem falusi levegő után áhítozott, így szüleim úgy döntöttek, hogy nyárra leküldenek nagyanyámhoz. Volt-e boldogabb kisleány nálam? Hetekkel előtte csomagoltam, készülődtem, könyörögtem új ruháért, új cipőért. Tizenhatodik évemben jártam, már berzenkedett bennem a tetszeni vágyás, nagylánynak képzeltem magam. Könyörgésem nem volt hiábavaló, mert édesanyám — máig sem tudom, hogy csinálta — kiszorított a háztartási pénzből egy piros kartonruhát. Készen vettük, olyan boltban, ahol alkudni is lehetett, de új volt, teljesült leghőbb kívánságom. A ruhacsodát gondosan becsoirfagoí tam és a másik — kissé már rövid és fakó — kartonban utaztam. Reggel ültem vonatra és szürkületbe hajlott az idő, mire megérkeztem. Nagyapám kocsival várt az állomáson, mert a tanya jó négy kilométerre esett a falutól. Alig vártam, hogy hazaérjünk és mielőbb kiemelhessem a piros-pettyest az utazókosárból, ahol csak gyűrődött szegény. Be is akasztottam a szekrénybe, és elhatároztam, hogy vasárnapig szépen kivasalom. Aztán eltelt egyik nap a másik után, és mindig akadt tennivaló a tanya körül. Hol a libákat, hol a teheneket legeltettem, a kacsáknak zöldet vágtam, estére meg olyan fáradt voltam, hogy néha eszembe sem jutott a piros-pettyes. Vasárnap délelőtt végre volt annyi időm, hogy átvasaljam. Egyetlen pettynyi helyet sem hagytam hatszoros simítás nélkül, és amikor befejeztem a munkát, olyan volt a kis kartonköltemény, mintha akkor került volna ki a boltból. Alig vártam, hogy túllegyünk az ebéden és felöltözhessek. Hogy fogják tátani a szájukat a faluban a lányok, ha meglátják ezt a gyönyörű piros-petytyest. A legdivatosabb, ami csak létezik — járt eszemben egész ebéd alatt. Legjobb volna a másikban menni, ezt meg fogason vinni és csak a falu szélén húzni magamra! Á, de mégsem! Útközben találkozhatom valakivel és még kicsúfolna! Majd inkább vigyázok. Felöltöztem. Kalász-szőke, hullámos hajam lágyan omlott a pi-ros-pettyes vállára, szóval „jól néztem ki“. Legalábbis ezt súgta a tükör. Miután a ruhát felvettem, fordulni sem mertem, nehogy összegyűrjem. Ogy indultam neki a négy kilométernek, hogy a világért le nem hajolok, meg nem fordulok egész úton. Kezeimet messze eltartottam magamtól, hogy a bőven húzott aljat meg ne törjem, fejemet pedig a világért el nem fordítottam volna, nehogy összekócolódjon a hajam. így mentem vagy két kilométert. Akkor értem a község legelőjéhez. Messziről láttam a hatalmas tehéncsordát, még gondoltam Is, hogy megkerülöm őket, de aztán mégis nekivágtam a kijárt útnak. Mielőbb a faluban akartam lenni, még mielőtt megkezdődik a délutáni séta. A vékonyka kis gyalogűttól nem messze legelt a csorda, a pásztor meg ott álldogált, alig húsz lépésnyire tőle. Már alig voltam száz méterre, amikor rámkiáltott: — Vigyázz kislányl Sandít a bika! — A ... a ... micsoda? — kiáltottam ijedten. — Ahun-a! — mutatott a csorda szélén egy szétterpesztett lá,bbal álló és bambán felém bámuló hatalmas állatra. — Téged figyel! Nem állhatja a pirosat! — Jesszusoml A ruhám! — ötlött belém hirtelen a pettyes színe és azzal uccú neki, futásnak eredtem. — Állj meg hé...! — ordított a pásztor. Megtorpantam. — A vesztedbe rohansz te jótét lélek! — mondta a pásztor, miközben fél szemmel a bikára sandított. — Nincs rosszabb, mintha félni látja az embert! Vesd le gyorsan azt a piros hacukát, ha nem akarod felébreszteni a dühét... merthogy nagyon hamis a beste lelke! — nézett félszemmel az egyhelyben álldogáló bika felé. Na, nekem sem kellett több. Friss vasalás ide, friss vasalás oda, olyan sebtiben rántottam le magamról a féltveőrzött ruhacsodát, mintha rajtam sem lett volna. Amilyen kicsire csak tudtam, összegöngyöltem, aztán a hónom alá csaptam, hogy vadító színét testem takarja el a bősz bika elől. Óvatosan, mintha csak tojáson járnék, reszkető lábakkal elindultam. Jó pár lépést mentem már, amikor vissza mertem nézni. A bika azon a helyen állott, mint amikor először megláttam, bambán bámult arra amerről jöttem. Szemmel láthatóan rám sem hederített. De nem így a pásztor. Ügy kacagott az, hogy szinte kétrét görnyedt belé. Rögtön tudtam, hogy rászedett. Na, ezt jól megcsináltam. Most mi lesz a ruhámmal? Hogy vegyem fel? Szememből egyszeriben kicsordult a tehetetlen harag könnye, s abban a pillanatban szeretttem volna a világ legerősebb embere lenni, hogy móresre taníthassam azt a kajlabajszű, öreg pásztort. Nekifutottam a falunak, aztán amikor már akkorának látszott a csorda, mint egy birkanyáj, elővettem hónom alól a piros petytyest. Szétteregettem a dús fűvön, sí mítgattam, húzogattam, de bizony az nem lett avval simább egy szikrát sem. Ogy nézett ki, mint amit a kutya szájából húztak elő. Mit csináljak? Visszaforduljak? Hogy még jobban kinevessen? Azért sem fordulok! Szerencsére eszembe jutott, ' hogy a falu szélén egy rokonom lakik. Bemegyek és kérek egy vasalót. Elmondom hogyan jártam és biztosan segítenek. Csak otthon legyenek, mert nekem délután a főutcán kell sétálnom, méghozzá a makulátlan pirospettyesben. Otthon voltak. Julis néném jót nevetett, amikor -elmeséltem a pásztort. — Az a Sandri, az a Sandri — mondta fejét csóválva —. Megvénült és még most sem nőtt be a feje lágya. Olyan az, mióta az eszemet tudom, mindenkivel viccet csinál... Jő kis vicc — gondoltam, miközben nagy igyekezettel élesztgettem a parazsat a vasalóban. Sokáig tartott a vasalás, de a ruha szakasztott olyan sima lett, mint a tanyán volt. Felvettem, megfésülködtem, köszöntem a szívességet, aztán vigyázó léptekkel nekivágtam a falunak. A fő utcán akkor már egymás kezét fogva sétálgattak a lányok, a fiúk meg hármasával-négyesével sorakoztak a nyomukban. Úgy mentek szépen egymás után, mint amikor sorba állítják az iskolás gyerkőcöket. Az utca egyik oldalán oda, a másikon vissza. A lányok kezében hímzett zsebkendő, egy-egy szél virág, amely később valamelyik fiú kalapja mellé került. Az ördög tudná hogyan, estére a kézenfogva járók is megvegyesedtek. Egy fiú, egy lány, oda-vissza. Ez volt a vasárnapi szórakozás. Sok ismerőssel találkoztam. Élveztem a pillantásokat, amelyek innen is, onnan is azt villantották felém: — Helyre kislány! — És méghozzá városi! !.! Merthogy én akkor már, hat esztendeje városi voltam. I 0 C/D í-i CD > a 'u O N O < X 0 u a M 0 U :0 >* O N •I—* cd u 2 3 0'° o £ ö rs O E M
