Szabad Földműves, 1967. január-június (18. évfolyam, 1-25. szám)
1967-03-18 / 11. szám
Az L-l Iskolaigazgató lányának eU jegyzésén mindenki ott volt, akt csak valamit ts számított a faluban. — Tulajdonképpen teljesen felesi leges ez a nagy cécó — mondta nai pókkal előbb az Igazgató a feleségéi nek. — Tisztára kidobott pénz. Ve te páváskodnt akarsz. — Ne kezd előírói. A pesti esküi vőre kt jön el húsvétkor? Aztán lakói dalmat sem tartunk, mert a gyerekek az esküvő után azonnal elutaznak Lillafüredre. — Idecsődíted az egész falut. — Mulatságos vagy. Nagyon jól tűi 'dód, hogy — ha valakit meghívunk — mindenkit meg kell hívni. Még csak az lenne szép, hogy bárki felhúzza az orrát. így történt aztán, hogy az Iskola egyik tantermében felállított eljegyzést asztal körül a családtagokon és a tantestületen kívül ott ült feleségestül, férjestől mindenki, aki csak valamit ts számított a faluban. • A körorvos késve érkezett. A termet megtöltő zsibongásban is hallani lehetett, hogy az ajtó előtt topogva veri le a lábáról a havat. — Cudar idő. A kutyái is vétek kiverni ilyenkor. Remélem, még nem késtem el semmiről. Jó estét kívánok. Kezítcsókolom. Szervusztok — hadarta egyszuszra. — Esik? — kérdezték többen is. — De még mennyire. Csak úgy vágja a havat a szél. Mondhatom, pocsék tdő. Szerencsére csak a Mészárosék tanyájára kellett kiszaladnom ... Epegörcs — tette hozzá magyarázólag, aztán a vőlegényhez fordult. — Látod, János, így megy ez nálunk. Mindig szaladni kell. Pesten, a kórházban mégiscsak jobb, nem gondolod? — Lehet... Nem tudom — feszengett menyasszonya mellett a fiatal pesti orvos. — Ne is felelj, fiam — szólt közbe leendő apósa. — A doktort kötéllel se lehetne elhúzni a faluból. Tavaly ts hívták a megyeszékhelyre, de nem ment... Hja, huszonnyolc esztendő, az huszonnyolc esztendő .,. — Mindjárt sírni fogok a meghatottságtól, pedig vigadni jöttünk ide — állt fel a Kossuth tsz agronómusa. — Azt javaslom, essünk túl a ceremónián. A vőlegény ügyetlenül kotorászta elő zsebéből az Óra- és Ekszerkereskedelmi V. „szövegű, aranyszínű felirattal ellátott kis kék dobozt. Aztán felhúzta a leány ujjára a karikagyűrűt a kísérő gyűrűvel együtt. A saját gyűrűjével már nem is tudott mit kezdeni. Gyorsan felerőszakolta csontos kezére, aztán megcsókolta Annát, akit már el is ragadtak a köré özönlő asszonyok. Mindegyikük külön-külön megcsodálta a finoman vésett eljegyzési ékszert, belső lapján a feliratot „1966. I. 16. János", és a másik aranykarikát, amely sima volt, és vékony, közepén egyetlen rubinttal. A sovány patikusné fel is próbálta. — Nézd csak — mutatta is Annának —, olyan, mint egy vércsepp. — Az hát, csakugyan... harsogta az agroriómus. — Egy vércsepp. Egyenesen a műtőből. Hiszen sebész az adjunktus úr — s nevetett hozzá. — Ne ízetlenkedjék — intette le a patikusné s visszaadta a gyűrűt Annának. Az agronómus azonban elemében volt. Sorra töltögette a poharakat. Aztán Ittak. Előbb az Ifjú párra, aztán az örömszülőkre, majd különkülön a menyasszonyra és a vőle-< gényre, az iskolaigazgatóra és a feleségére, aki egyre csak azt hajtogatta: — Csak ezt megérhettem.., Ez életem legboldogabb napja ... A sánta szövetkezeti ügyvezető kökör orvos. — Mtt képzel, adjunktus úr? Azt hogy fényesen kivilágított műtő, bemosakodott asszisztencia várja? — Akkor is. Itt a kocsim, a táskám. En megyek. Albert bátyám, mulasson jól. — Bn ts veled megyek — bújt Jánoshoz Anna. —■ Bn lessek az aszsztsztensed. — Nem játék ez. Különben is csak útban lennél. — Űtban? Hiszen azt sem tudod, hol a szövetkezet majora. En meg tudom. — Azzal belekarolt Jánosba, s már ki ts léptek az ajtón. szöntöt mondott, amit versikével fejezett be: „Kívánok sok boldogságot, Esztendőre apróságot." — Nem lakodalmon vagyunk.., — mondta valaki. — Esztendőre akár tkrek is lehetnek — nevetett az ügyvezető. • A vacsora után a tanács titkára állt fel köszöntőre és' sajnálkozott, hogy anyakönyvvezetői minőségben nem működhet közre e szép frigy megkötésében, amikor kivágódott a terem ajtaja. Öreg parasztember lépett be, mtkádója elöl csupa hó. — Jó estét — köszönt s kezefejével végigtörölte hóiétól nedves arcát. — Mi járatban, Sándor bácsi? — kérdezte a tsz elnöke. A doktor urat keresem, elnök elvtárs. — Menni kell valahová? — lépett elő a körorvos. — Igen, doktor úr. Tetszik tudni, műtrágyát rakodunk a vagonból, a fekbér miatt, aztán csak jön a felvigyázó. Aszongya, hogy szaladjak a doktor úrért az iskolába, itt lesz biztosan a kisasszony eljegyzésén, mert menni kell a major mellé, a 9-es őrházhoz. Tapostam is a biciklit a hóban. Olyan ez ilyenkor, frissen, mint a homok. — Mi történt? — Valami baleset, aszongya a felvigyázó — mondta az öreg, s közben a padlót vizsgálgatta. Tócsába csurgóit a csizmájáról a hóié. — Ha baleset —, lépett előre a vőlegény —, akkor én megyek. — Még csak az kéne, itthagyni a saját eljegyzését — fogta meg a karját a tanácselnöknő. — Baleset. Jobb, ha én megyek. Sebész vagyok, aztán meg Albert bácsinak volt ma már éppen elég dolga. — Szó se lehet róla — mondta a — Hagyod elmenni őket a hóviharba, Géza? — kiáltott férjére az igazgatóné. — Hadd menjenek — legyintett a körorvos. — Űgyts únták itt magukat. • Ott ültek egymás mellett a kocsiban. János előre figyelt a reflektorfényben kavargó hóesésbe, Anna pedig azt nézte, hogy az ablaktörlő ritmikus mozgása hogyan kaszálja le a hópelyheket az üvegről. — Az állomásnál balra térj le a bekötő útra. Az visz a majorhoz — mondta Anna. János hallgatott. — Haragszol? — Dehogyis. — Mit csináltam volna ott egyedül? — Megvártál volna. — Várni... Várni... — mondta a leány. — Jobb veled. — Azzal odafurakodott Jánoshoz, rátámaszkodott a karjára és megcsókolta. — Ne bolondozz, Anna — tolta el magától a fiú —, mert ha nekiszalajtasz valaminek, végül még el kell tndulni Albert bácsinak is. — Ktállhatatlan vagy. Legszívesebben kiszállnék, de akkor sose jutsz el az őrházig. — Próbáljuk meg. — Elmennél nélkülem? — durgáskodott Anna. — Hiszen azt mondtad, hogy nem tudsz nélkülem élni se. — Hát élni nem ts. De ha így folytatod, még megérem, hogy a végén operálni is te fogsz helyettem. A majorig simán szaladt a kocsi, a vasúti töltés felé vezető dülöúton azonban úgy táncolt, mint a rakoncátlan csikó. — Összavágták az ősszel az utat a traktorok ... mondta a lány. — Hát nem éppen a Bologna—Milánó autósztráda. Csak el ne akadjunk. — A, innét már gyalog is odaérünk — nevetett a leány. — Gyalogf — Ott az őrház, ott elöl. • Az őrhát a vasúti töltéshez ragasztott kis dombon állt. Egy szinten a töltéssel. A zöregtésre a bakter nyitott ajtót. A három ember árnyékát a friss fehér hóra fektette a kiáramló lámpafény. — Azt hittem, hogy a doktor úr — mondta meglepődve a csontos arcú bakter. — Orvos vagyok — felelte János. — A doktor úr helyett jöttem. Mi történt? — Tessék bejönni, kérem. — Baleset? — Azt hiszem. — Hol a sérült? A bakter csak a fejével intett hátrafelé. — Itt van, doktor úr — azzal odavezette az ágyhoz. — Amikor behoztam, még nyöszörgőit. Hozzá se mertünk nyúlni. János csak most vette észre a sarokban ülő asszonyt. Aztán az ágy felé fordította a tekintetét. Az ágyon összehajtogatott kék színű pléden egy pólya hevert. A pólyában egy gyerek, oldalra fordult véres fejjel. A pólya széle is véres volt. — Közelebb a lámpát. János kibontotta a pólyát. A gyerek szívetájékára illesztette a sztetoszkópot, aztán a koponyáját kezdte vizsgálni. Végül az ágy szélén ülve felegyenesedett. — Hogyan történt? A bakter nagy, bütykös kezével az ágy végébe kapaszkodva suttogta. — En még ilyet nem ts hallottam. A tízharmíncas gyorsot vártam. Álltam a ház előtt. Néztem, hogy robog el a vonat. Percre pontosan ment, pedig esett a hó. Ügy van az, doktor úr, hogy aki vonatot néz, az mindig a mozdony irányába rángatja a fejét. Egyszercsak látom, hogy az egyik kocsiból egy csomagot dobnak ki. Csak annyi volt, hogy beugrottam a házba, jelentettem, hogy átment a gyors, aztán kiszaladtam megnézni, mi az. Talán húsz méterre találtam meg a háztól a töltés alján ezzel a kék takaróval együtt. — Kidobták a vonatból? — Ki, kérem, kt a szerencsétlent. — Hihetetlen. De kt tehette? — kiáltott fel az adjunktus. — Talán az anyja — vetette oda félhangosan a bakterné. — Talán valaki más. Kt tudja. Anna az ajtó mellől, ahol eddig állt, előrelépett. János és a bakter között meglátta a véres pólyát. Dermedten állt, aztán megfordult és kiszaladt. — Meghalt? — kérdezte a bakter. — Meg — felelte az adjunktus. — Élhetett volna. Háromhónapos volt. Fel kellene hívni a rendőrséget. — Innét csak az állomást lehet. — Akkor hívja azt. Ha kijönnek, mondja meg, hogy az iskolaigazgatóéknál megtalálnak. Összecsukta a táskáját. — Gyerünk, Anna. A lányt azonban nem látta. AZ ÍRÁSRÓL Az Írás olyan füst, amely a titokzatos koponyából szivárog ki, megmagyarázva fgy egy-két sóhajt: Kékszeműek! Zöldszeműek! Ha már így, együtt élünk e csillagon, ahol egyetlen hópihe fehérre festheti a hajszálakat, melyek nem egyebek, mint finom hószín, koporső-Ieeresztő kötelek, — Testvérek legyünk legalább! CINKE Az ág úgy feszült a madár alatt, mint az íj. Lám, az égbe lövik a szénfejűt, mert üzent a másvilágról egy ószeres: „Itt minden megvan, napjában többször kapunk enni, csak a cinke zenéje hiányzik.“ — Kiment — mondta a bakterné. Anna kinn állt a bakterház ajtaja mellett. Háttal a falnak dőlt. Sírt. Görcsösen. Szaggatottan. — Gyere, Anna — vonta magával az adjunktus. — Gyere. Nem kellett volna idejönnöd. • Amikor visszaértek, még az egész vendégkoszorú együtt volt. — Na itt vannak végre — rikkantott az agronómus. ■— Éljen az ifjú párt — Mi történt, az istenért?/ — ugrott fel az anyja, amikor meglátta Annát. — Semmi... semmi — felelte az adjunktus. — Összevesztetek? — Dehogy ... Meghalt egy gyerek. A körorvos csak állt, nehezen szólalt meg: — Inkább magam mentem volna.,* (XII. FOLYTATÁS) Karcsú, magas, vonzó külsejű aszszony lép be, kék kabátban, a fején kendő, amely alól kibuknak szürke fürtjei. — Kätchen — szólítja meg Bruck — orvosok vannak Itt. A nő, mintha nem is hallaná, sírva fakad. Dr. Bruck zavarban van, a kezét tördeli — Kätchen, hiszen ők a barátaink! Bruck Jóval alacsonyabb nála, de most úgy fogja kézen, mint egy gyereket és megsimogatja rajta a kék kabátot. Ez a két ember a fasiszta rendszer ellentétes pólusain helyezkedett el. Az asszony kivételezett helyzetet élvezett, azok közé tartozott, akik Hitler szolgálatára voltak rendelve. A férfi pedig törvényen kívül álló, üldözött ember volt, akit ennek a nőnek a családja támogatott. A sokszínű, gazdag, változatos élet nem vetette alá magát azoknak a törvényeknek, amelyeket a nácizmus írt elő számára. Käthe Häusermannal beszélgettünk. Közvetlenül és őszintén viselkedik. Harmincöt éves, vőlegénye tanító, most altiszt és valahol Norvégiában van, már régóta nem kapott hírt róla. Blaschke professzor felajánlotta neki, hogy repüljön el Berchtesgadenbe, de nem ment vele, mert a ruháit elásta Berlin környékén, hogy megmaradja£ SZABAD FÖLDMŰVES 1967. március 18. nak, ha a házuk a Pariser Strassén romba dőlne, vagy leégne, és kár lett volna itthagyni őket. Elmesélt nekem néhány apróságot is Hitlerről és Göbbels családjáról. De ezekről a dolgokról később beszélgettünk'. Ekkor, Blaschke professzor lakásán, Corbusin ezredes arra kért, hogy kérdezzem meg tőle, megtalálható-e itt Hitler kőrtörténetének az anyaga. Häuserman igennel válaszolt, és azonnal elővesz egy kartotékokat tartalmazó dobozt. Izgatottan követjük az ujjait, amint a kartotéklapok között válogatnak. Előkerülnek a kórtörténetek — Himmleré, Leyé, Diettrich sajtófőnöke, Göbbelsé, a felesé^ géé, az összes gyerekeké ... Blaschke professzor dolgozószobájára olyan csend telepedett, hogy hallani lehetett, amint dr. Bruch felsóhajtott. Ö nem tudott arról, hogy mi hozott minket ide, csak egyet kívánt, hogy minden lehető legjobban sikerüljön. A diák azonban már pedzette, hogy miről lehet szó, és a mi izgatott várakozásunk őrá is átragadt. Mozdulatlanul állt, borzas fejét oldalra hajtja. Végre megkerült a keresett lap — Hitler kórtörténete. Ez már valami! Röntgenfelvételek azonban nem voltak. Häuserman feltételezte, hogy azok talán Blaschke másik rendelőjében vannak, a birodalmi kancellárián. Az utolsó napokban koronákat készítettek, amelyeket már nem tudtak feltenni Hitler fogaira. Elbúcsúztunk a bolgár diáktól, dr. Brucktól és Käthe Häusermannal a birodalmi kancelláriára indultunk. KÉTSÉGBEVONHATATLAN BIZONYÍTÉK Ojra a birodalmi kancellária. A bejárat fölött féldombormű — a fasizmus Jelvénye: kiterjesztett szárnyú sas, a karmai között horogkereszttel. Néhány nap múlva leszerelték ezt a jelvényt és Moszkvába szállították, a Vörös Hadsereg Múzeumába, ahol ma is látható. Az őr puskáját a lábához támasztva áll, de elzárja előttünk az utat — senkit sem engedhet be Berlin városparancsnokságának különleges engedélye nélkül. Gorbusin nagynehezen mégis eléri, hogy beengedjenek minket. Kinyitjuk a nehéz tölgyfaajtót. Jobbra a díszterem ajtaja kitörve, a csillár a padlón hever. Balra az óvóhelyre levezető lejárat. Átmegyünk a boltozatos előcsarnokon és lefelé indulunk. Hármunknál csak egyetlen zseblámpa van, és az is gyengén világít. Sötét, néptelen, baljós hely... A rádióstúdióban, ahonnan Göbbels Jóslatai elhangzottak, egy vöröskatona alszik, sisakját a szemére húzva. Itt a föld alatt csak Käthe Häuserman tud tájékozódni. Három nappal Berlin eleste előtt távozott innen, akkor hagyta el ezt a „fáraó sírboltot“. Käthe Häuserman egy kis kamarafélébe vezet minket, nemrég még ebben lakott a főnöke, Blaschke professzor, amíg el nem repült Berlinből. A zseblámpa fényében a sötétségből homályosan kirajzolódik egy fogorvosi szék, egy fejtámlás heverő és egy parányi asztalka. Kutatunk a kartotékos dobozban, az asztalon és az ugyancsak itt található éjjeliszekrényben. Häuserman segítségével megtaláljuk a röntgenfelvételeket Hitler fogairól és az aranykoronákat, amelyeket már nem tudtak feltenni. Szerencsénk van, elképesztő szerencsénk, hogy a vihar, amely néhány nappal ezelőtt a pincén végigvonult, ezt a szobácakAt Bem érintette. Feladatunk teljesítésének e szakaszában szerencse kísért bennünket. Mint mindig, sok tekintetben a véletlen Is közrejátszott. Häuserman segítségével sikerült megszereznünk Hitler halálának kétségbevonhatatlan bizonyítékait. Käthe Häuserman emlékezetből kezdte leírni Hitler fogait. Gorbusin és Bisztrov beszéltek vele, én pedig fordítottam. Megkértem, hogy ne a szakkifejezésekkel nevezze meg a fogakat — metszőfog, szemfog stb. —, attól féltem, hogy nem tudom majd helyesen párosítani a megfelelő német és orosz szakkifejezéseket, hanem egyszerűen számokkal. így a leírás a következőképp alakult: „Hitler felső állkapcsában aranyhíd volt, amely ablakkoronával támaszkodott a bal oldali első fogra, a bal oldali második fog gyökerére, a jobb oldali első fog gyökerére és egy arany korona segítségével a Jobb oldali harmadik fogra... stb.“ Azután a szakemberek beszéltek Häusermannal. A Jegyzőkönyvben elmondják, hogy a Skavarszkij orvosalezredessel, a front legfőbb törvényszéki orvosszakértőjével folytatott megbeszélés folyamán, „amely 1945. május 11-én folyt le", Käthe Häuserman „részletesen leírta Hitler fogainak állapotát. Leírása megegyezik az általunk kiásott ismeretlen elégett férfi szájüregének anatómiai adataival.“ Május 10-én Häuserman elbeszélte nekünk: „1944 őszén részt vettem Hitler felső állkapcsában levő bal oldali fogának eltávolításéban. Ebből a célból Blaschke professzor elutazott Hitler főhadiszállására, Rastenburg város körzetébe. Hogy a fogat eltávolíthassa, Blaschke egy fogorvosi fúrógép segítségével szétfűrészelte az aranyhidat a felső állkapocs bal oldali negyedik és ötödik foga között. A tükröt én tartottam Hitler szájában és tüzetesen megfigyeltem az egész műveletet.“ Ezt összehasonlítottuk a május 8-i orvosi Jegyzőkönyvvsl, amelyben a következő áll: „Felső állkapocs hídját bal oldalt, a második kis zápfog mögött (4) függőlegesen elfűrészelték.“ A legfontosabb, ami magukkal a fogakkal történt: Häuserman megtekintette őket és ráismert — ezek Hitler fogai. Fritz Echtman fogtechnikus, aki Hitler számára a protézisekkel kapcsolatos munkát végezte, először szintén emlékezetből adta meg Hitler fogainak leírását és csak azután tekintette meg őket. Ennél az esetnél Jelen volt Martin Merzsanov, a Pravda tudósítója. Még május 2-án, az elsők között érkezett a helyszínre, ahol Göbbels holttestét megtalálták és segített a Jegyzőkönyv összeállításában. Fritz Echtman alacsony termetű, sápadt, harmincegynéhány éves ember volt. Sima, sötét haja nedvesnek látszott és a szemébe hullott. Kezével minduntalan félresimította, miközben Hitler fogsorát nézte, amely előtte feküdt az asztalon. ö is ráismert. Egy német találkozott itt Hitler halálával. De Echtman is, aki feleségével és kislányával együtt mindvégig Berlinben tartózkodott, túl sok mindent élt át ahhoz, hogy valamitől megrendüljön. íme azonban, megpillantja Éva Braun fogait és izgalomba Jön. „Ez a hídkonstrukció az én saját találmányom — jegyeztem akkor a szavait — Braunon kívül másnak Ilyen hidat nem készítettem és munkám során sohasem találkoztam a fogak felerősítésére szolgáló hasonló konstrukcióval... Az első hidamat Braun nem fogadta el, mert amikor száját kinyitotta, láthatóvá vált az arany. Készítettem egy másik hidat, amelynél kiküszöböltem ezt a fogyatékosságot. Eredeti módszert alkalmaztam ...“ A nyomozás véget ért. Hitler fogait — halálának cáfolhatatlan bizonyítékait — a nyomozás Jöbbi dokumentumaival együtt elküldtük Moszkvába. (Vége)
